Jeno közrefogta az ölében pihenő tag
csuklóját, hüvelykujjával végigsimított a porcelánszerű bőrén, s az abba véset
tintán. Renjun akaratlanul is felsóhajtott a kellemes, ám de mégis váratlan
érintéstől, minek hatására befeszülve húzódott el a másik mellkasától.
Renjun imádott rajzolni. Apró motívumokat,
elvétett kriksz-krakszokat, de leginkább virágokat. A csuklója volt az a pont,
amely sosem maradt fedetlen; mindennap más-más növény pompázott különböző
színekben, míg nem egy pipacs állandó helyet nem talált ott. Vörös szirmai szinte
tenyere alját súrolták, míg szára végig lehúzódott a könyökhajlatáig, követve
ereinek vonalát. Gyönyörű varrás volt, melyet csak még csodálatosabbá tett a
tudat Jeno szemében, hogy az lemoshatatlan.
– Még mindig nem mondtad meg, mi a pipacs
jelentése. – suttogta Renjun füle mögé a szavakat, továbbra is gyengéden simogatva
a másik bőrét.
– Mert sosem kérdezted. – halk elfúlni látszó
szavak voltak azok, melyeket az idősebb kipréselt magából. Teste bizsergett a
másik közelségétől, s a nyakánál érzett meleg leheletétől.
– Ez nem igaz.
Csend állt be közéjük, míg Renjun tétova
módon próbálta összeszedni a megfogalmazni vágyott gondolatait. Szavakba akart
foglalni mindent; nyilvánvalót és mögöttes tartalmat is, de piruló orcái nem
engedték. Jeno derekánál fogva húzta öt magához, melytől csak még jobban
belesimult az ölelésébe, és hátán érezhette a másik nyugtató szívdobogását.
– Felszabadulás, boldogság, elégedettség. –
ujjai találkoztak Jenoéval, ahogy reflexszerűen végig akart simítani a saját
maga által készített virágon. Tekintetét a váratlan érintkezés pontjára
vezette, s akaratlanul is az arcára csúszott az a keserves mosoly. Ő még látta
azokat a vékonyka hegeket a vörös szirmokban, melyek Jeno számára láthatatlanok
voltak.
– Én azt olvastam érzékeny embert jelöl. –
Jeno tenyerét feljebb csúsztatta, egészen végig Renjun felkarján, míg nem vállánál
fogva ölelte át a másikat. S a mosolyt, mely eddig keserédesen csücsült ajkain,
most leváltotta a halk, s édes kuncogás, amint a fiatalabb apró csókokkal
illette tarkóját.
– És szerinted én nem vagyok az?
Jeno oltalmazóan fonta szorosabbra kezeit
Renjun körül, miközben csókjai között apró semmiségeket suttogott a füleibe.
Mindenkinél jobban tudta, hogy Renjun mennyire érzékeny, és törékeny ember az ő
hű valójában. S ő feltétlenül oltalmazni szerette volna őt, míg az idő engedte
nekik.