Invicta || XINGCHUL

   Az Invicta már több mint tíz napja nem kötött ki. Elszántan indult neki útjának, határozottan, akár egy vakmerő istenség. De a lelkesedés szép lassan, az élelem fogytával, a nap és hold monoton váltakozásával alább hagyni látszott. Elvesztek, hiába nem mondta ki senki, mindenki tisztában volt vele.

  Yixing, a felfedező út vezetője volt az egyetlen, akinek ambíciói megrendíthetetlenek voltak. Nem érdekelte, ha nem tudott enni, vagy ha matrózai neki sírtak félelmükben, ő rendíthetetlenül ment előre.

  – Uram, délre kéne fordulnunk. – jelent meg mellette hű térképésze, Baekhyun, a hajókormány mellett. Az idő meglehetősen vészjósló volt, habár a szél lágyan lebegtette Yixing fekete tincseit, a sötét felhők barátságtalanul közeledtek feléjük. – Egyenesen a vihar közepébe haladunk!

  – Nézd azt ott! – Yixing teljes nyugodtsággal mutatott a távolba, mire a térképész orrán feljebb tolva szemüvegét hunyorgott az idősebb ujjának irányába. Valahol a dühös ég alatt, egy sziklás szigetet lehetett kivenni. De túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy komolyan lehessen venni.

  – Uram, ez túl veszélyes, nem csak egy kis esőről van itt szó! – életében először engedett meg magának Baekhyun magasabb hangot főnökével szemben, de egyből meg is bánta, ahogy az letorkolóan pillantott rá. Inkább fülét-farkát behúzva sietett vissza a fedélzetre, hogy felkészítse társait a legrosszabbra.

  Yixinget sosem tartották teljesen normális embernek, matrózai az elmúlt napokban teljes mértékben megbizonyosodhattak róla, hogy nincs ki mind a négy kereke. Volt egy furcsa szokása; mindig mikor gondolataiba merült elkezdett dudorászni egy dalt. Ám míg ő vígan elvolt a saját világában a körülötte lévőknek a hideg futkosott hátán. Nem ismerték a különös dallamot, de biztosak voltak benne, hogy valamilyen gyászmeneti szerzemény lehet. Olyan volt, mintha Yixing a saját halálukért énekelt volna.

  Yixing valamiben tényleg különbözött a többiektől. Hallott valamit, amit a többiek nem. Valamilyen csodálatos, nem evilági éneket. S egész útján erre az énekre hallgatva cselekedett. Ez a gyönyörű hang volt, mely most a vihar belsejébe hívta őt.

  A hullámok felerősödtek, az eső eleredt, a hajó hánykolódni kezdett. Az egész fedélzet megbolondulva rohangált valami menekülő út után kutatva, reménytelenül. Hiába próbálta a kormányos délre terelni Invictát, az egyre csak közeledett a sziklasziget felé.

  Hirtelen torpant meg egy emberként a hajó összes utasa, a dal, mely vezetőjük elméjét fogva tartotta, őket is megtalálta. Lágy, s kellemes fiatal férfihang csalogatta őket egyre közelebb a sziklákhoz, s ők, mint tehetetlen bábok, engedelmeskedtek.

  Invicta mint egy hanyag fadarab csapódott neki az első sziklának, ezzel léket kapva, majd a másodiknak, mely már a tenger mélyére küldte. Mégis, a matrózok nem siettek a mentőcsónakokhoz, elméjüket elborította a szirének dalának fekete köde, s reménytelenül vesztek el a sötétségben.

  Yixing szíve nagyot dobbant, ahogy megpillantotta az égszín hajú, gyönyörű férfit a fölötte magasodó sziklaszirt tetején, neki énekelve. Kezét nyújtotta, s boldogságos életet ígért neki. Magasztos gyermekmesében mutatta be a mennyek országát, hova belépést kínált.

  Yixing elfogadva a menedéket nyújtó kezet, hagyta hátra maga mögött haldokló legénységét. Meg akarta érinteni a ragyogó szirén arcát; érezni akarta karjait derekai körül, miközben lágy csókokkal illeti. Úgy, mint régen.

  – Heechul… – suttogta szerelmének nevét ajkaira.

 S a mámorító érzés egyszeriben megszakadt, Yixing elméje hosszú idő után tisztává vált.

  – Te meghaltál. – a felismerés, mint egy villámcsapás hasított keresztül rajta.

  A szirén vonásai megváltoztak, eltűnt a jellegzetes, bájos mosoly, a harapnivaló orcák, éjfekete haja, hínárrá változott. Tekintete elsötétedett, s a dal abba maradt. A tenger éktelen haragra gerjedt.

  Yixing ha tehette volna, akkor sem tudott volna menekülni végzete elől. Lelke valójában már hosszú idők óta halott volt, melyet csak a dalok tartottak életben. De a szirén elhallgatott, s Yixinget örök sírjába üldözte, az Invictára, a tenger homályos fenekére. 

az Invicta latinul le nem győzöttet jelent.