első felvonás
Jun önmaga arcképét bámulta a poharába töltött
whiskey hullámzó felületén, ahogy a bárpult felé görnyedve veszett el
gondolataiban. Nem volt már szomjas, de részegnek sem volt nevezhető.
Egyszerűen épp eléggé bekábult a bárpultos által ajánlott italtól, hogy ne
kelljen a hétköznapi bajaival foglalkoznia. S így, azon a forró, nyári éjszakán
jobban el volt foglalva a nem létező szerelmi életének elemezgetésével.
Mióta is volt, hogy utoljára valakivel együtt lett
volna? Mióta is volt, hogy egyáltalán valakinek csókot adott volna ajkaira?
Mióta is volt, hogy kimondta volna; szeretlek?
Valahogy eddig ezek a dolgot nem érdekelték, a
csetlő-botló tinédzser kapcsolatait leszámítva, sosem mert mélyebb vizekre
utazni. Számára a szerelem nem volt lételeme a kiegyensúlyozott életnek. Csupán
fölösleges rózsaszín felhőnek titulálta, mely csak akadályozta a mindennapi
tevékenységeiben. Hisz ha elméjében folyamatosan egy másik ember arca van,
hogyan koncentráljon a táncmozdulataira, a hangfalakban dübörgő zenére?
Jun számára a tánc olyan volt, mint egy olcsó parti
drog. Könnyen hozzájuthat az ember, s emiatt lesz csak még inkább függő.
Számára a tánc és zene volt a kiegyensúlyozott élet alapja, most mégis olyan
mihaszna gondolatok ették agytekervényeit, melyekben a szerelem volt a
központban.
– Egy felest, a legjobb vodkájukból! – még az
elhomályosult érzékeivel is sikerült észlelnie, ahogy váratlanul valaki helyet
foglal a mellette lévő bárszéken, és megzavarva a lepukkant helyiség kellemes
csöndjét, az átlaghangerőnél hangosabban kéri az italát.
Érdeklődve fordította az ismeretlen felé tekintetét
az eddig kezében tartott pohárról, csupán annyi szándékkal, hogy leellenőrzi az
illetőt, de annak nem mindennapi ábrázta, nem hagyta szabadulni.
Szív alakú arcát szőke, tökéletesen beállított
tincsei keretezték, melytől porcelán bőre csak még sápadtabbnak hatott, de
pirospozsgás orcái, s kissé kirepedezett rózsaszín ajkai ezt egyensúlyozták. Világoskék
inget viselt, melynek hiányzott legfelső két gombja, ezzel betekintést engedve
szintén világos, már-már majdnem hófehér mellkasára.
Amint az illető megkapta az italát, gondterhelt
sóhajtást hallatva fogta hosszú ujjai közé az apró poharat, s pár másodperc
meredt, maga elé bámulás után meghúzta azt. Reszelős hörgést hallatva csapta le
az előbbi kupicát a pultra, majd ahogy korábban Jun is tette, ő is elveszni
látszott a gondolataiban.
– Két vodka narancsot kérnék! – szólt Jun édes
akcentussal a pult mögött sürgő srácnak. A mellette ülő idegen észre sem vette
Jun rendelését, csupán csak akkor pillantott fel bambulásából, amikor szemei előtt
megjelent az előbb rendelt ital. Megilletődve fixírozta a poharat, mintha nem
mindennapi látvány lenne az, míg nem Jun felé fordította fejét.
Tekintete hiába volt fölényesen számon kérő, a
táncos fiú számára továbbra is földöntúli látványt nyújtotta az ismeretlen ábrázata.
S ez most talán más volt, mint a többi alkalom. Ezt a srácot nem csak maga
alatt akarta látni az ágyában, de egészen kíváncsi volt rá milyen természetet
rejthet ez a megbabonázó külső.
– Ez egy elég amatőr módja annak, hogy leitass. – a
szőkeség megemelte poharát, amolyan köszöntős módon, majd az előzőhez
hasonlóan, ezt is egy húzásra megitta. De most a hörgés a végén nem reszelős,
sokkal inkább jóleső volt.
– Te is elveszetnek tűnsz, csak ezért hívtalak meg.
– kortyolt aprót a narancsos lébe. – Amúgy, ha már itt tartunk, Moon Junhui. –
gondolt rá, hogy esetleg kezet kéne nyújtania, de ez ebben a helyzetben elég
nevetségesen vette volna ki magát, így csak biccentett a fejével.
– Woozi.
– Ez lenne a neved? – Jun szórakozottan vonta fel
szemöldökét, miközben továbbra is a szőkeséget – frissen megtudott nevén;
Woozit –, és annak mimikáit vizslatta.
– Az igazit nem áll szándékomban megosztani veled.
Jun nem igazán tudta mit válaszoljon erre. A
csodálatos szőkeség ridegebb és zárkózottabb személyiség volt, mint ahogy ő azt
gondolta. A kínai tagnak sosem esett nehezére egyéjszakás kalandokat találnia,
általában egy pohár vodka után eldalolták neki fél életüket, majd örömest adták
át magukat férfias bájainak. De ez nem egy egyéjszakás találkozás volt, és ezt
akkor már ő is érezte.
Jun ahogy újra elveszett Woozi vonásaiban, mintha
ismerősnek találta volna azokat. A mandulavágású szemeket és vékony ajkakat. A
tekintete, ahogy a bár gyéren világító csillárjára pillant, mintha már
találkozott volna vele valahol.
– Hé! – szólalt meg váratlan hangerővel, mire a
mellette üllő összerezzenve kapta újra felé a tekintetét, enyhén leteremtően
ezért. – Te nem tagja vagy valamelyik idol bandának?
Jun hangja egyáltalán nem volt lenéző, csupán nem
volt jártas a dologban. Hiába táncolt már ezer meg egy alkalommal ilyen előadók
mögött, sosem vetette bele magát igazán a dologba. Tudása csak a tinédzserkora
sztárjaiig terjedt.
– Nem vagyok tagja semmilyen idol bandának. – Woozi
sértettnek hangzott, mimikája még sem ezt tükrözte. Egyszerűen csak olyannak
tűnt, mint aki már ezekkel a mondatokkal ugyan azt a kört futja századszorra. –
Szóló énekes vagyok. De végül is kettő egy szakma. – vonta meg a vállait,
mintha ez már tényleg nem számítana semmit, miközben újabb italért intett a
csaposnak.
– Nem meggondolatlanság idolként egyedül iszogatni
egy lepukkant bárban? – Jun ajkaira önelégült mosoly szökött, ahogy látta, a
szőkeség elgondolkozik a szavain. Érezte, ahogy egyre jobban hatást gyakorol a
másik enyhén mámorban úszó elméjére.
– Nekem is van jogom szórakozni. – megint egy
húzásra megitta a pohár tartalmát, hiába mardosta az az énekes torkát. Érezte,
ahogy az alkohol kezdi elérni fejét, s ahogy végtagjai ellazulnak, de ez
továbbra sem volt elég neki.
– Nem úgy nézel ki, mint aki annyira jól érezné
magát. – teljes testével a mellette ülő felé fordult, s tekintetével a másik
sötét szembogarait vizslatta, azzal a szándékkal, hogy kiolvassa onnan a
gondolatait. De Woozi szemei elködösülten meredtek előre a pohárra, melyben
korábban még a mámortó alkohol ücsörgött. Pár másodperc elteltével emelte fejét
Junra, s arcán cinikus félmosoly jelent meg.
– Élvezném a saját magányom, ha te nem lennél itt. –
az énekes sután köpte oda neki a szavakat, és már szállt is volna le a székről,
hogy valami nyugodtabb helyet keressen ezen a szórakozó helyen, de megfagyott
mozdulata közben, ahogy egy meleg tenyér simult farmerral borított combjára.
– Majd én szórakoztatlak! – Jun szemében eddig nem
látott csillogás villant meg.
második felvonás
Jun háta ívbe feszült, s egy utolsó lökéssel jutatta
mindkettejüket a csúcsra. A szőkeség ajkai felduzzadtak, s tincsei izzadságtól
tapadtak homlokára, miközben fejét hátravetette. Egész testét átjárta az
élvezet, s vére csak úgy pezsgett az ereiben, mintha szénsavval dúsították
volna.
Amint testük elvált egymástól, Jun nem tudta
visszatartani magát, hogy nehogy újabb csókot lopjon az alacsonyabbtól. Hiába
kapkodtak mindketten továbbra is levegőért, amint a kínai tag ajkai Wooziéhoz
értek, ő karját ösztönösen fonta nyaka köré, miközben lábujjhegyre emelkedve
feszült mellkasával a másiknak.
Végül oxigén hiányában muszáj volt megszakítaniuk a
köztük lévő kapcsolatot, s a wc fülke két ellenkező falának dőltek. Woozi
lehunyt pillákkal próbálta szívverését a normális sebességére beállítani, míg
Jun – az nap már kitudja hanyadszorra – elveszett lágy vonásaiban. Büszkeséggel
töltötte el, hogy azt a rideg jellemet, mellyel a pultnál találkozott, most
ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hozta. De még így is, a szőke haj és a
porcelánra hajazó bőr, még mindig csodálatosan földöntúli képet mutatott.
Jun pár perc elteltével lépett újra közelebb az
énekeshez, de ahelyett, hogy rávetette volna magát megint azokra a csodálatos
párnácskákra, inkább a nadrágja korcához nyúlt, s óvatosan húzta azt feljebb
Woozi combján, majd férfiasságán. Miután az alacsonyabb ingjét is betűrte annak
farmerjába, saját magát szedte rendbe.
Kellemes érzéssel töltötte el a közöttük lévő csend,
mely olyan jelentőségteljesnek tűnt a történtek után, annak ellenére, hogy ez
sem volt több egy egyszerű egyéjszakás kalandnál. Eleinte még gondolt arra,
hogy akár több is lehetne ebből, hogy talán most van itt az idő a szerelembe
esésre, de ezt már ott elrontotta, hogy a mosdóba csábította az alacsonyabbat.
A helyiség nyugodt csöndjét hirtelen felhangzó rock
zene törte meg. Woozi békés ábrázata a másodperc töredéke alatt változott meg;
homloka sűrű ráncokba rendeződött, s szemét gondterhelten forgatta meg, miközben
szenvedő sóhajtás szabadult fel torkából.
– A menedzser az. – halászta elő a farzsebéből a
telefonját, mely mindunhatatlan üvöltette magából azt a durva számot.
– Akkor ne vedd fel. – Jun ki szerette volna kapni
kezéből a készüléket, de Woozi még azelőtt elkapta onnan karját.
– Csak kérlek, maradj csendben. – vetett egy utolsó,
parancsoló pillantást a magasabbra, majd mutatóujját végig simította a
kijelzőn. Megvárta, amíg a másik eldarálja a számon kérő kérdéseit, majd azután
nyitotta szólásra száját. – Holnapra nincs semmi feladatom, úgy gondoltam ma
kikapcsolódhatok egy kicsit.
Woozi hangja nyugodt és magabiztos volt, egyáltalán
nem lehetett volna megmondani róla, hogy éppen hazudik, vagy nem. Az igazat
mondta – egy bárban volt, és iszogatott –, csak a részletekre nem tért ki. Már
majdnem befejezte volna a telefonálást, amikor Jun úgy döntött játszadozik még
egy kicsit. Hisz úgy sem fogja többet látni ezt a srácot, maximum a tv
képernyőn keresztül.
A kínai tag váratlanul kezdett kéjes nyögéseket
hallatni, hasonlóakat, melyek még akkor törtek fel torkából, mikor az élvezet
kapuját taposta, a szőkeség társaságában. Látva Woozi tekintetét, érezte, ahogy
a menedzser rákérdez a hangokra. S hiába akarta az énekes tekintetével
felnyársalni az ő szálkás testét, a ravasz mosoly ott játszadozott ajkain, s
semmi esetre nem állt szándékában abbahagyni gyerekes játékát.
– Mondtam, egy bárban vagyok, és a mellettem lévő
pár éppen most döntött úgy, hogy fel akarja előttem falni egymást. – hadarta el
gyorsan a mondatot, le sem véve szúrós tekintetét a magasabbikról. – Leteszem,
jó? – nem várta meg, hogy a menedzser válaszolhasson, azonnal elkapta a
telefont fülétől, és egy gyors mozdulattal kinyomta a hívást. Újabb gondterhelt
sóhajtást hallatott. – Ennek meg mi értelme volt most?
Jun csak megvonta vállait, majd tenyerével a wc
fülke ajtajához nyúlt. Lenyomva a kilincset nyitotta ki azt, s hagyta előre
menni a szőkeséget.
– Még egy italt? – ajánlotta fel Woozinak, de ő erre
csak megtorpant a mosdó ajtajánál, és magára öltve ugyan azt a fölényes
tekintetet, amellyel legelőször mérte végig Junt, gúnyos kuncogásba kezdett.
– Inkább kihagynám. – s kilépve a helyiségből, Jun
akkor látta őt utoljára azon az estén.
harmadik felvonás
Nem mondanám, hogy miután Woozi kilépett azon az
ajtón, Jun letörté vált volna, de semmi esetre sem érezte magát jobban. Ahogy
egyedül megitta azt az italt, a
kábultság újra úrrá lett rajta, s egyszeriben azon kapta magát, hogy már megint
a saját visszatükröződő képét bámulja a pohárba töltött sárgás ital felületén.
Szembesülnie kellett vele, hogy már megint nem tett semmi érdemlegeset. Az a
szerelem, ami után annyira vágyott az este elején, ami úgy gondolta a szőkeség
személyében fog kiteljesedni, nem létezett. Megint a szokásos szabályai szerint
élt; semmi érzelem, csak dugás. Habár végtagjai beleremegtek, akármikor az
aktusuk valamelyik pillanatára gondolt, nem volt benne semmi más, ami
megmozgatta volna, csak is szimpla szexuális élvezet.
Fáradt sóhajtást hallatva állt fel a pulttól,
előkapva a pénztárcájából pár, nagyobb papírpénzt, amelyek együtt biztos
fedezik az aznapi fogyasztását, s miután a csaposnak is intett, kifelé indult a
bárból.
Kint megcsapta a péntek éjszakai hangulat. Az utcák
szórakozó fiatalokkal voltak tele, miközben azok hangosan nevetve tartottak
következő buli helyszínük felé. Valahogy Jun sosem vágyakozott az ilyesféle
szórakozás után, pedig, ha baráti társasága összejövetelt tartott, ő biztosan
bele ment a legnagyobb örültségekbe is.
Arcán nosztalgikus mosoly jelent meg, amikor eszébe
jutott egy ilyen alkalom. Barátja, Soonyoung tengerparti nyaralójában voltak,
ahol több ház is a strandra nézett. Jun pedig vidáman futkosott végig a
szomszédok előtt meztelenül, hogy aztán testét a tenger hullámai közé vethesse.
A táncos egyáltalán nem lakott közel a bárhoz, ahol
eddig tengette óráit, de nem volt kedve tömegközlekedésre szállnia, vagy taxit
hívnia. Sőt, nem is igazán tervezett haza menni; másnap – vagy inkább aznap
reggel – korán kezdték a próbákat csapatával, így úgy döntött, a belvárosi
stúdiót veszi célba.
Ennyi idő pont elég volt arra, hogy tökéletesen
kiszellőztesse fejét, és az a kevéske alkohol is felszívódjon szervezetében. Fáradtan
mozgatta már a végtagjait, amikor belépett a tükörrel körbe vett táncterembe, s
hunyorognia kellett, miután felkapcsolta a villanyt.
Cuccát ledobta, saját testét pedig a helyiségben
lévő kanapéra vetette. Megkönnyebbült bizsergés járta át porcikáit, ahogy
kényelembe helyezte magát. Már csak a telefonja kellett a kezébe, az idilli
állapot megteremtéséhez.
Az este folyamán egyszer sem akadt a kezébe a
készüléke, így most tele volt meg nem nyitott értesítésekkel. A fölösleges
hirdetéseket egyből bezárta, de utána tekintete megakadt egy üzeneten, melyet a
táncos társaival közös csoportba küldtek.
Ajkai kínjában húzódtak mosolyra; úgy érezte az
élete hirtelen változott át valamiféle sorsra épülő hollywood-i filmé.
– Érdekes lesz vele háttértáncosként találkozni. –
suttogta maga elé.