A
vöröses hajú lány – most említsük nevén; Hagu – a Szajna partján üldögélt,
kezében az oly’ becsben tartott füzetével, mely nem csak naplóként, de egyfajta
menedékként szolgált számára. Arcát az ősz reggeli napsugaraiban sütette, s
lehunyt pillákkal élvezte a tincseit cirógató apró széllökéseket.
Minden bizonnyal az ősz volt a kedvenc
időszaka. Nem csak a bronzos színekbe öltözött utcák, és a folyamatos tökmagos
forrócsoki illat miatt, hanem leginkább, mert Novemberre esett a szülinapja.
Bár addig még bőven volt egy hét, az izgatott borzongás percenként futott végig
rajta ennek okán.
Nem is tudta már, hány perce üldögélhet ott
a víz felett, amikor meghallotta a rozoga vaslépcső borzalmas hangját, ahogy
valaki – direkt ily’ módon – végig trappol rajta. Apró mosoly bújt el szája
sarkában, és a füzetét gyorsan a táskája mélyére rejtette.
Fel sem kellett néznie – bár azért nem lett
volna olyan bunkó, hogy pillantásra sem méltatja a másikat –, egyértelműen
tudta ki huppant le mellé a hideg betonra.
David volt az, legeslegjobb barátja, és
legfőbb bizalmasa – és titkon a legnagyobb crush-ja is. Ázsiai szemei szinte
egyenes vonallá préselődtek, ahogy tejbe tök mosollyal az arcán nézett végig a
vöröskén.
Tizennégy évig egyiküknek sem volt semmi
köze a francia nyelvhez és országhoz, egészen addig a pillanatig, amíg körülbelül
egy hetes eltéréssel költöztek Rouen belvárosába. De nem ez volt a fő oka,
amiért mégis ilyen jó barátok lettek, hisz ezen kívül még egy teherautónyi
közös vonásuk volt.
Mindketten művésznek vallották magukat,
hiperaktívak és szeszélyesek voltak, érdeklődtek a koreai kultúra iránt – bár
ha David nincs, Hagu lehet ma nem lenne ennyire oda a k-popért –, és nem
találták a helyüket ebben a nyugat-európai országban.
Hagunak egy fokkal jobb nyelvérzéke volt,
mint a fiúnak, de még ő sem mondta volna magát perfektnek franciából – David
meg pláne –, így bevált szokássá vált az esetükben, hogy egymás között angolul
kommunikálnak. Mindkettejüknek kényelmesebb volt, és bensőségesebbé is tette a
kapcsolatukat.
– Azt hittem már nem is jössz. – húzta
pimasz vigyorra ajkait a lány, számon kérően pillantva a másikra, aki valamiért
kifejezetten vidámnak hatott azon az őszi reggelen. – Mi történt?
– Semmi különös. – rántott vállat, s
próbálta visszatartani önfeledt örömét – természetesen sikertelenül. Tekintetét
a lányról a folyóra vezette, s úgy lóbálta felette lábait, mintha csak egy
három éves kislányka lenne. Bár, az igazat megvallva, gyakran viselkedett úgy.
– Daehwi – ez volt a fiú igazi, koreai
neve, amit leginkább csak Hagu használt, miután ő volt az egyetlen, aki képes
volt szinte tökéletesen kiejteni. –, úgy ismerlek, mint a tenyeremet. Átlátok
rajtad! – próbált határozottnak, és leteremtőnek tűnni, de ezzel csak az érte
el, hogy David mosolya mellé sunyi kuncogás is társult, amit már tényleg nem
tudott mire venni.
Persze onnantól kezdve ez egész héten így
ment végig; Daehwi mosolygott, a lehető legsejtelmesebben, és sosem mondott
semmit, Hagu pedig ettől folyamatosan az őrület szélére került. Mert Hagu egy
borzasztóan kíváncsi ember volt.
Pedig csak egy kicsit kellett volna
használnia a fejét, hogy rájöjjön; ennek biztos köze van a szülinapjához.
A fiú mindent az első pillanattól, az
utolsóig pontosan eltervezett, hogy hogyan fog történni – nem törődve azzal,
hogy igazából azt Hagu szeszélyes természete bármelyik ponton tönkreteheti.
Szerdai nap volt, iskolával, hűvös széllel,
és az egész városra rátelepedő hátborzongató köddel. Hagu szorosan nyaka köré
tekerte a zöld, Harry Potter filmekből jól ismert sálját, amit aznap reggel
kapott egyik barátnőjétől. Eleve borzasztóan örült neki, de most csak még
jobban áldotta a lányt, mert ezzel konkrétan megmentette a fagyhaláltól a
nyakát, és az arca alsóbb részét.
Karjait mellkasa előtt fonta keresztbe, nem
csak azért, hogy ezzel is melegítse magát, hanem mert már vagy tíz perce várt a
suli épülete előtt Daehwi érkezésére. És mégis mióta illik megvárakoztatni
valakit a szülinapján? Már túrt volna bele kabátja zsebébe, hogy előkotorja a
telefonját, amikor váratlanul valaki szemei elé helyezte tenyereit.
– Kipp kopp, ki vagyok? – a fiú játékos
hangja cirógatta Hagu füleit.
– Daehwi, ez nagyon elcsépelt. – nevette el
magát a vöröske, s már készült volna egy jó szaftos oltásra, ahogy szembe
fordult a barátjával, de a csokor látványa nála megakadályozta ebben. – Szegfű?
– Pontosan! – húzta föl büszkén az ázsiai
az orrát. S közben egy kicsit élvezte az értetlenkedő fintort a lány arcán. –
Boldog születésnapot!
– Csak ennyi? – Hagu szemmel láthatóan nem
volt megelégedve a csokorral. Ó, pedig ha tudta volna mit üzennek neki azok a
gyönyörűen összefogott szegfű virágok.
– Ne legyél ennyire telhetetlen! – forgatta
meg a szemeit David, majd azzal a tipikus csíkszem vigyorral az arcán karolt
bele a szülinaposba, s rángatta magával el az iskolától.
Hagunak fogalma sem volt hova viszi
barátja, de abban a pillanatban éppenséggel nem is ez foglalkoztatta, sokkal
inkább az, hogy valahogy be tudja oltani a srácot. És igen, az egész odavezető
útjuk erről szólt; csipkelődtek és csak csipkelődtek. Mint egy öreg házaspár,
akik már csak bosszantják egymást. De ez róluk nem volt elmondható, még
ilyenkor is imádtak egymás mellett lenni. Legalábbis Hagu biztos minden
pillanatot élvezett, amit Daehwivel tölthetett.
S a nagy kötözködések közepette, ahogy
próbált minél kacifántosabb beszólást a koreai fejéhez vágni, észre sem vette,
hogy tulajdonképpen már meg is érkeztek a fiú által választott helyszínre. Csak
arra figyelt fel, hogy a mardekáros sáljában hirtelen melege lett. S ekkor
eszmélt rá, hogy ő most egy forró csokizó bejáratában álldogál, de Daehwi akkor
már vidáman az eladóval diskurált.
– Felmegyünk. – villantotta rá a mosolyát,
s az emelet felé kezdte ráncigálni a lányt. De ő már az első pillanatban elveszett
a helyiség szépségében; az őszies és meleg színekben, az antik bútorokban, és a
csodálatos csoki illatban. Az emelet pedig még jobban lenyűgözte.
Ott nem voltak székek és asztalok. Sőt, az
egész szint belmagassága alig lehetett nagyobb másfél méternél, de ez
egyáltalán nem zavarta őket. Az óriás párnákkal és égősorokkal kibélelt helyiség
minden ebből származó aggályukat elfeledtette velük.
Az egyik sarokban kifejezetten nagy volt a
párna halmaz, s még két bögre forró csoki – feltételezhetően mandulások – is
ott pihent mellette egy tálcán. Daehwinek nem is kellett ismertetnie a helyzetet,
Hagu kacagva vetette a puha anyagok közé magát.
– Néha úgy érzem túl könnyű a kedvedben
járni. – huppant be mellé a másik is, s tenyereibe véve a két bögrét adta
tovább az egyiket a vöröskének.
– Azt mondod legyek házsártosabb? – vonta
fel szemöldökét, miközben beszürcsölt az italába. A hab pedig macskabajuszt
rajzolva felső ajkaira tapadt oda. Daehwinek pedig túl aranyos volt a látvány,
nem tudta ilyen arccal komolyan venni a lányt.
– Soha nem mondtam, hogy bajom lenne ezzel.
Így vagy önmagad, és én így szeretlek.
David és Hagu is már gyakran mondták
egymásnak azt a bizonyos sz betűs szót, de azoknak az alkalmaknak a töredékében
bírt ilyen mértékű jelentéssel, mint abban a pillanatban. Általában
elhülyéskedték, és csak néha elhagyta a szájukat, hisz barátok között normális,
ha szeretik egymást, nem?
Hagu mégis megfagyott a szó hallatán.
Tenyere izzadni kezdett, gyomra pedig bukfencezni, s egy pillanatra már attól
tartott, hogy visszajön az az egy korty is a meleg innivalóból. De Daehwi
tekintete megállította ebben.
A fiú felemelve karját, hüvelykujjával
törölte le Hagu szájáról a habot. De végtagját nem ejtette vissza maga mellé,
hanem a lány arcára csúsztatva támasztotta meg hajvonala alatt.
Daehwi gyomra is bukfencezett, az ő tenyere
is izzadt, s a szíve is hevesen dobogott mellkasában, ezt pedig a vöröske is
egyből kiszúrta. Ám ahelyett, hogy ez megnyugtatta volna, csak még feljebb
tolta pulzusát, s egyszerűen nem mert a fiú csokoládé barna íriszein kívül mást
nézni.
Barátok voltak, vagy többek? Ennek abban a
pillanatban kellett eldőlnie.
David tekintete a tengerkék íriszekről a
piros ajkakra csúszott.
Észrevétlenül, csigákat megszégyenítő
tempót felvéve közeledtek egymáshoz. Talán egy kicsit mindketten féltek a
következményektől, de ez nem volt elég, hogy elrettentse őket az érzelmeiktől.
Hagu már arca bőrén érezte a fiú leheletét, amikor lentről váratlanul
megszólalt a Boldog Szülinapot című
dal, a lánynak címezve.
Ő nem tudta mi történik, de a fiú
tökéletesen, hiszen ő szervezte így a dolgokat. Egy kicsit kettesben maradnak,
aztán megjelennek a barátaik, ezzel meglepetést okozva az ünnepeltnek. Csak
hát, kicsit hamarabb érkeztek, mint ahogy azt ő kiszámolta.
Daehwinek is csak kettőt kellett pislognia,
és a vörös már a földszinten köszöngette mindenkinek a jókívánságokat.
Hagunak még életében nem volt része ilyen
szuper születésnapban, amikor ennyi, hozzá közel álló embernek tudta élvezni a
társaságát. Felejthetetlen estét tudhatott maga mögött, ami tele volt
nevetéssel, és megható pillanatokkal. Csak a legjobb barátja – vagy akkor már
kitudja mije – volt az, aki ebből nem tudta igazán kivenni a részét.
A lány kint állt az üzlet előtt, kabátja
szorosan össze volt húzva rajta, s várta anyukájának érkezését. Sötét volt már,
s az utcának egy gyengefényű lámpa adott csak világítást.
– Igen, még egyszer köszönöm szépen!
Viszont látásra! – a lány ereiben megállt a vér abban a pillanatban, hogy a
számára oly kellemes hangot hallotta meg maga mögül. Kínosan érezte magát, megijedt
és szeretett volna minél gyorsabban eltűnni onnan, csak ne kelljen beszélnie
Daehwivel. Ha most odaállna elé a fiú egy ilyen kínos kérdéssel, biztos nem
tudna rá kielégítő választ adni.
De a csodára hiába várt, nem jött. Azt meg
mégsem tehette meg, hogy teljesen ignorálja a legjobb barátját, úgy hogy
mosolyt erőltetve szájára fordult felé. – Jól érezted magad?
– Csodálatosan. – s a mosolya innentől már
teljesen őszinte volt. – Fogalmam sincs mivel hálálhatnám meg neked. – mert
azért azzal tisztában volt, hogy az egész David műve volt.
Daehwi egy lépéssel közelebb jött. A sunyi
vigyor pedig visszatért arcára.
– Talán van egy ötletem, mivel.
Hagu ereiben másodszorra állt le a
vérkeringés, de rögtön utána örült tempóban folytatta útját, ezzel heves
dobogásra késztetve szívét. Örült, hogy a kabáton keresztül nem tudott – olyan
könnyen – kiugrani a ketyegője a helyéről.
Az anyukája autója akkor kanyarodott be a
sarkon a háta mögött.
– Mivel? – nyelt egyet, tekintetével
megragadva a sötét íriszeket.
Daehwi még közelebb lépett, s a lánynak már
lehetősége sem volt felfogni a történéseket. Hirtelen tarkóján érezte a fiú
hideg zongora ujjait, majd csak, mint korábban, leheletét az arcán. De most itt
nem volt vége a történéseknek; a fiú ajkai érintették az övét.
David talán többet is követelt volna a
fáradozásaiért cserébe, de nem szerette volna Hagut zavarba hozni a szülei
előtt – meg amúgy ő is rohadtul zavarban érezte magát –, így még mielőtt a
fekete jármű leparkolt volna, elvált tőle, és bíztatóan mosolygott a vörösre.
– Boldog tizenhatodik szülinapot, Hagu!
És én abban is biztos vagyok, hogy ha az
Anyukája nem pattan ki akkor a kocsiból, és öleli egyből magához egyetlen
lányát, akkor ő nem sokáig tudott volna megállni a saját lábain.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése