Az iskola tornatermét halk duruzsolás tölti
meg, miközben a széksorok előtt elhelyezkedő emelvényen a mikrofonokat állítják
be az erre a feladatra kijelölt emberek. Mindenki ideges, hozzám hasonlóan,
szemmel láthatóan mégis csak én vagyok az, aki tíz másodpercenként ellenőrzi az
óráját. Nem arról van szó, hogy a diplomaosztó esemény kezdetét várom – bár
annak feszült hangulata is megőrjít –, sokkal inkább valakit várok.
Én magam sem értem miért, hisz csak apró,
elejtett utalást tettem neki a mai eseménnyel kapcsolatban, mire egy talánt
kaptam válaszul. Én mégis, szívem legeslegmélyén arra vágyom, hogy betegye a
lábát a kétszárnyú ajtón, mely még most is tárva-nyitva áll, ezzel jelentősen
lehűtve a terem hőmérsékletét.
Blézerem ujját lejjebb húzom a csuklómon,
ahogy tekintetemet elfordítom a bejáratról, és az éppen színpadra fellépő
pocakos, kopaszodó férfi mozgását kezdem követni. Unalmas, monoton hangon kezd
bele a beszédbe, melyet minden évben szóról szóra ugyan úgy mond el, csupán a
nevek változnak.
Tudom, hogy a ballagásomnak nagy
fordulatnak kéne lennie, hisz most kezdődik csak igazán az életem, de én ezt
képtelen vagyok átérezni. A mindennapjaim ugyan úgy menni fognak tovább, mint
eddig – annyi különbséggel, hogy mostantól a délelőttjeimet nem a művészeti
suli falai között fogom lehúzni, hanem a gyakorlóteremben.
Több hyungot is ismertem a cégnél, akik
ilyenkor hagyták ott az álmukat, az egyetem miatt. De nálam ez szóba sem jött,
számomra természetes volt, hogy folytatom, amit elkezdtem. Már csak azért is,
mert így továbbra is láthatom mindennap az ő arcát.
És a gondolataim már megint körülötte
forognak, már megint lopva az ajtó felé tekintgetek, nem is figyelve arra, amit
az öreg pasas hablatyol a porondon. Tekintetem keresztül siklik a támogató
családomon, akik a terem széléről szurkolnak nekem, fülig érő mosollyal
ajkaikon, de érzem, ahogy az arcom ideges grimaszba feszül.
Ujjaimmal játszadozom, várva, hogy a nevemen
szólítva a mikrofonhoz hívjanak. De a koncentráció ezen a ponton már nem megy,
mert lelki szemeim előtt akaratlanul is az ő képe villan be újra és újra. Néha
mosolyogva, néha mozgástól verejtékesen. De ez teljesen lényegtelen, hisz
minden esetben a legvonzóbb ember marad számomra.
Azt sem tudom igazán mikor kezdődött. Hogy
mikor kezdtem el érezni valamit iránta. Sőt, most sem vagyok benne biztos, hogy
az a furcsa dolog, ami bennem lejátszódik, mikor meglátom, vagy rá gondolok,
mondható-e érzés-félének. De akkor mi más lenne ez, amikor még a ballagásomon
is csak az ő jelenlétére vágyom, ahelyett, hogy kiélvezném az utolsó óráimat
azokkal az emberekkel, akikkel az elmúlt három évben szinte minden
hétköznapomat együtt töltöttem.
Görcsösen birizgálom az órámat, és már
tényleg kezdek csalódott lenni a hiánya miatt, amikor is gondolataim – és
érzelmeim – örvényéből a nevem hangzása ránt ki.
Hirtelen azt sem tudom hova lépjek, hova
nézzek, de követve az előttem szólítottat én is a porondra lépek, miután a
kezembe nyomták a bőrkötésű füzetet, melyben talán a jövőm is rejtőzhetne.
Egy pillanatra tudok koncentrálni a jelen
történéseire; egy pillanatra eljut az agyamhoz a felismerés, miszerint tényleg
ez az utolsó napom itt. Ez az utolsó napom diákként, s hiába töltöttem már be a
tizennyolcadik életévemet, mégis most érzem először a felnőtt lét súlyát.
Mostantól gondoskodnom kell legalább magamról, hogy aztán a családomról is
tudjak. Mostantól kell igazán jó példát mutatnom kisebb testvéreimnek.
A könnyek akaratlanul kezdenek el
összegyűlni a szemem sarkában, s én minden erőmön azon vagyok, hogy azokat
visszanyeljem. Nem a ballagás hat meg, csak a tény… hogy valamit a hátam mögött
kell hagynom.
Nagyot szippantok, mikor meghajolunk a
szülők és többi iskolástársunk előtt, ezzel köszönetet mondva nekik, hogy idáig
jutattak minket, de mikor tekintetem újra az embertömegre emelem, a szívem
talány ki is hagy egy ütemet a meglepődéstől.
Yuta ott áll az ajtóban, gyönyörű mosolya,
mely rendszeresen bevirágozza a napjaimat ugyan úgy ott csücsül ajkain, s
kezében egy csokor sárga virágot tart. Pillantásunk találkozik, mire játékosan
megrázza a fejét.
Szám a fülemig ér, és az izgatottság
annyira eluralkodik rajtam, hogy mikor lelépünk a porondról, nem is megyek vissza
a helyemre, hanem azonnal a terem végébe sietek. Szemem sarkából még látom,
ahogy anyukám végig követi minden lépésemet, és talán arra számít, hogy
hozzásietek, de még mielőtt odaérhetnék, lábaim lecövekelnek közvetlenül
előtte.
Arca pedig ennyivel közelebbről csak még
szebb, és még babonázóbb, főleg a virággal a kezében, melytől úgy érzem, mintha
egy randin lennék. Pedig körülöttünk ezer meg egy ember van, kik továbbra is a
rekedt beszédet hallgatják, de nekem abban a pillanatban már csak egyetlen egy
ember foglalja le minden érzékszervemet. Csak őt látom, csak őt hallom, és csak
az ő érintését érzem, ahogy büszkén a vállamra szorít.
– Örülök, hogy eljöttél – mondom a
boldogabbnál is boldogabban, mire a csokor a kezemben landol, ő pedig egy
gyengéd ölelésre von magához.
A gesztusa egyszerű, és hétköznapi,
tulajdonképpen elvárandó, s nekem sem kéne olyat beleképzelnem, ami nincs is,
de szívem ütemes dobogásának nem tudok ellenállni, s csak reménykedem benne,
hogy az orcám nem lett tíz árnyalattal pirosabb.
Idegesebb vagyok, mint a ballagásom miatt
valaha, mégis kellemesebb érzés, mint eddig akármi más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése