Örült || BANGINHO

Csíp a kora őszi levegő, ahogy végig süvít az éjszakában, megborzongatva a barna tincseimet. A közelben semmi sem található, csak puszta, és szántó földek, meg az a rozoga földút, amelyen parkoló autónak most is hátat döntök. Nincs rajtam a szemüvegem, így a távoli városok fénye, tényleg csak szentjánosbogaraknak tűnnek számomra.

Nehéz ki és belélegezni a levegőt, mely amúgy az életem létfontosságú darabkája, de az elmémen végig futó emlékek ólomsúllyal nehezednek a mellkasomra.

Látom magunkat kívülről a nyaraló panoráma ablakain keresztül; a kezemben egy vodkás üveg, a nagyobb fajta, és már talán csak az ital negyede lötykölődik benne. Táncolok, meggondolatlanul, csak a zene ütemét követem, azt sem tudom merre lépek, mert pilláim automatikusan csukódnak le, miként mosoly rajzolódik arcomra.

Ő néz, bárgyú vigyor játszadozik ajkain, tekintetével minden mozdulatomat megbabonázva követi, s csak így utólag látom karamellszín íriszeiben azt a sötét csillogást, melyet akkor képtelen voltam felismerni.

A gerincemen végig fut a bizsergés, de most nem az érintésétől a derekamon, inkább a megvilágosodás az, amely libabőrt ad nekem. Szeretném, hogy megint olyan naiv lehessek, optimista és hiúszemű, aki nem gondol a holnapra, sőt, még az elkövetkezendő percekre sem, csak a jelenben, a pillanatnak él.

Szeretnék megint ott állni vele a nyaraló nappalijában, az ócska olvasó lámpa fényében dülöngélve, miközben ajkaink egybeolvadva lejtenek táncot, kicsit hevesebben, mint mi magunk tesszük.

Már talán majdnem mosolyra is fakadok.

Lepedő, kés, vér.

Eltűnik a nyugtató háttérzene, eltűnik az alkohol mámorító érzése, eltűnik az érintése a bőrömről.

Sikítást hallok, és a rothadó szagtól, mely egyszeriben csapja meg orromat hánynékom van.

Olyan, mintha gyümölcsök tömkelege erjedne körülöttem, de itt csak ő van, meg a lepedő, a kés, és a vér.

Vér, mely nem az enyém, és nem is az ővé. Az ő belülről eredő rothadása az, mely most az orromat facsarja.

Kopogtat az autó ablakán, ahogy áthajol az anyós ülésen, s rám mosolyog, amint odakapom a fejem. Körmei alatt még ott az odaszáradt vér, ahogy int nekem, arra kérlelve, hogy szálljak be a járműbe.

Csak pár percet kértem tőle, hogy kiszellőztessem a fejem, de jobban belegondolva, már óráknak tűnő ideje bámulom a horizontot, és a minket körülvevő érdektelen semmit.

Kellemes ez a köztes állapot, mert tudom, hogy ha ebből a pillanatból kiszakadom, akkor onnan már tényleg nincs megállás. Tényleg csak ketten leszünk a nagyvilág ellen, s valahogy ez olyan érzést kelt bennem, mintha elakarnám adni a lelkem az ördögnek.

Lenyelek minden kételyt, reménykedve, hogy azok vissza se térnek többet, és pár pillanatnyi, röpke habozás után kitárom az ajtót, s beülök a szövetülésbe.

Chan bámul, bárgyú mosoly az ajkain, s szemében még mindig ott játszadozik az a sötét csillogás. Zavar és legszívesebben rászólnék, rákiáltanék, hogy soha többet ne merjen felém pillantani, de nem teszem.

Talán azért, mert bármennyire is elvetemült, szélsőséges, veszélyes, és romlott a helyzet, amibe magunkat sodorta, egy pillanatra sem jutott eszembe, egyszer sem, hogy itt hagyjam.

Megtehettem volna rögtön, miután otthagytuk a nyaralót, mikor megálltunk tankolni, mikor vacsoráztunk, és most is, de nem teszem.

– Inkább menjünk a tengerpartra. – szólalok meg rekedtes hangon, amint gyújtást ad a motornak. Meglepődik, végig fut szemein az értetlenség, de továbbra is mosolyog, és továbbra is engem néz.  – Ősszel még sosem voltam a tengernél.

– Ahogy óhajtod. – búgja, s lassan megindul a jármű a kavicsos talajon, valahova, a semmi felé tartva.

Azt hiszem, kettőnk közül mégis én vagyok az örültebb.