Halálos tekintet || ELSŐ FEJEZET

Február 10, délután öt óra harminchat perc. Nem igazán tudom leírni milyen érzések is kavarogtak bennem abban a pillanatban, de annak a rémületnek már nyoma sem volt, ami előtte heteken keresztül mérgezte a napjaimat. Izgatott voltam, mert hoztam magamban egy döntést; nem fogok a rosszra koncentrálni, hogy ha mégis bekövetkezne, akkor legalább utolsó perceimet boldogságban élhessem le.

A fürdőszobai tükröm előtt állva tanulmányoztam még mindig szürke szemeimet, azon gondolkodva, mégis melyik szín állna a legjobban. A kék túlságosan egybe olvadt volna sápadt bőrömmel, a zöld pedig a hajammal együtt nem adott volna szép kontrasztot. A barnára pedig még csak nem is gondoltam – a fentebb említettek miatt.

– Nem lesz ez egy kicsit túl lezser? – vezette végig bíráló tekintetét rajtam anyukám, amikor beléptem az étkező helyiségbe. A márvány asztalon könyökölt, kezében politikai újsággal, és aranykeretes szemüvege mögül méregetett világos íriszeivel.

– Nem elegáns buli lesz. – feleltem unottan, helyet foglalva vele szemben. A bejárónőnk egyből elém rakott egy csésze friss, gőzölgő kávét, s egy kedves biccentéssel megköszöntem neki. Egy időben le akartam szokni a délutáni koffeinfogyasztásról, hisz fejlődő szervezetemnek egyértelműen nem tett jót, de tudván, hogy úgy is apukám nyomdokaiba kell lépnem, inkább letettem erről.

Az idősebb Lee Chan – vagyis szülőatyám – amellett, hogy több tucat luxus ingatlannal rendelkezett befektetés gyanánt Sepiata egész területén, politikai befolyással is rendelkezett. Természetesen csak olyan mértékben, amennyire azt egy vállalkozó megengedheti. Egyszer járult hozzá valamelyik állami projekthez még korábban felvásárolt iskolaépületekkel, és hirtelen kebelbarátok lettek a miniszterelnökkel. Elég menőnek tartottam.

– A barátaid még egy rendes eseményt sem tudnak szervezni neked? – nyomta meg gúnyosan a barátok szót anyukám, mire én már csak egy rutinos szemforgatással reagáltam. Anyukám az elejétől fogva nem örült, hogy állami iskolába íratott be apukám, és emiatt keverednem kell a köznéppel, de másik szülőm szentül vallotta, hogy ezzel is csak jobban életre nevel.

Nekem nem volt kifogásom ezzel kapcsolatban. Amíg a gyerekeket nem érdekelte a származás, addig jól kijöttem mindenkivel, majd a gimnáziumban tagja lettem a hierarchia tetején álló nagymenőknek. Persze ez is apukám érdeme volt.

De ettől függetlenül maradtak meg általános iskolából olyan barátaim, akik alsóbb rétegekhez tartoztak; anyukám számára ők korcsokkal voltak egyenlők.

– Én kértem meg őket, hogy legyen visszafogott. – szürcsöltem bele a kávémba, felvéve egy sokkal diplomatikusabb stílust. Hozzá voltam szokva anyám modorához, de ettől még nem szerettem.

Ezek után beállt a csend; ő olvasgatott, én pedig a fekete italomat szürcsölgettem. Ez a csönd viszont nem hozott semmi jót nekem. Ösztönösen kezdtek el az agytekervényeim működésbe lépni, és akaratlanul is olyan boncolgatni való témákhoz lyukadtam ki, amin nem abban a pillanatban akartam tanakodni.

– Hajnalban jövök. – álltam fel az asztaltól, ahogy végeztem az italommal, s anyukám mellé lépve nyomtam puszit az arcára. Ki tudja, lehet, most látjuk egymást utoljára.

Azt mondtam, hogy visszafogott összejövetelre kértem őket, ugye? Ez teljes mértékben így is volt, de akkoriban a visszafogott szó nem olyan értelemben élt az elmémben, mint most. Nem szerettem volna kiöltözős, királyi lakodalmat magamnak, ami a normális lett volna egy tizennyolcadik szülinaphoz. Mivel sok minden múlott ezen az egy estén, tiszteletlenségnek és balgaságnak tartották az olcsó ünneplést.

Számomra az, hogy bálterem helyett, csak egy felhőkarcoló tetőterét bérelték ki, már visszafogottnak számított.

Csak a legközelebbi barátaim voltak ott, s az est leszervezője Bin volt, kinek a társaságát már tizenkettedik éve élvezhettem. Családja nem volt olyan pénzes, mint a miénk, de eléggé, hogy anyukámnak ne legyen kifogása ellene, s én ezen felbuzdulva minden szabad percemet vele töltöttem.

– Megjött az ünnepelt, bontsunk pezsgőt! – épphogy kiléptem a liftből, a társaság egyből üdvrivalgásba kezdett, s látva a rám mosolygó arcokat, belsőmet büszke melegség járta át, s szép lassan a félelmem is alább hagyott.

Az élet úgy sem lenne ennyire kegyetlen velem, ugye? Apró, iskolás csínyeken kívül sosem csináltam bajt, társadalmilag, tanulmányilag, és emberileg is kiemelkedtem a tömegből. Szomorú dráma lenne az életem, ha az előttem álló, tökéletes jövőnek most lenne vége. Az pedig nem történhet meg, hisz ez nem egy film.

A hangulat a megszokotthoz híven, gyorsan oldódott, és nem sokkal később már a kínos, gyerekkori történeteimet hallgathattam a többiek szájából.

– És emlékszel arra, amikor oda ragasztottuk azt az ötven centest a tanári asztalra? – Rocky – aki habár csak hatodikban lett osztálytársunk, hamar társammá vált a bajban – már a combját csapkodta, annyira röhögött a nosztalgikus emlékek, és az ezekre érkező beszólások végett.

– Jaj, de az olyan ócska és alap csíny volt! – horkantam fel, de le sem tudtam volna tagadni, mennyire büszke is voltam én arra. Minden egyes órán huncut mosollyal a szám sarkában néztem végig, ahogy mindenki, aki a terembe beteszi a lábát, megpróbálja felszedni azt az érmét onnan.

– Nekem jobban bejött, mikor magát a tanárt ragasztottátok oda a székhez. – kuncogott fel mellettem Joy is, miközben ajkaival italának szívószáljával játszadozott. Karomat eddig is átdobtam a válla felett, de látva ilyen közelről azt a csibész pillantását, szorítottam az ölelésemen.

– Csak örültél, hogy az első tanítási napodon rögtön elmarad az utolsó órád, mi? – hajoltam közelebb hozzá, elveszve tengerkék tekintetében, hogy homlokainkat egymásénak döntve nyomhassam össze orrunkat.

– Jaj, srácok! Menjetek szobára! – üvöltött közbe a romantikus pillanatunknak Bin, mire elégedetten dőltem hátra, ujjaimmal a mellettem ülő szépség bőrét cirógatva.

– Majd oda is fogunk! – kacsintottam rá, s elkapva az asztalról a sörös üvegemet, meghúztam azt.

Hálás voltam az égnek, hogy ilyen barátokkal áldott meg engem. Az óra mutatója egyre gyorsabban közeledett az éjfélhez, és én ezzel egyidejűleg csak még jobban átadtam magam az élvezeteknek. S nekik köszönhettem, hogy erre képes voltam.

Február 10, tizenegy óra ötvenhét perc. A hangszóróból valami régi mulatós zene szólt, amitől valószínűleg már évek óta kirázott a hideg, ha meghallottam, most mégis önfeledten ráztam rá végtagjaimat. Fejem már alkoholtól mámoros ködben úszkált, s már abban sem voltam biztos, hogy hol vagyok. Fel sem fogtam Bin szavait.

– Három perc van hátra! – csapta tenyerét vállamra, a szavakat a fülembe üvöltve a lárma miatt. Én pedig csak nevettem rajta.

Kirángattak az asztal mögül, miközben én néha-néha leálltam valamelyikükkel táncolni, önfeledt boldogsággal, aztán az egész örömömnek akkor lett vége, amikor hirtelen minden elsötétült körülöttem.

Joy gyönge ujjainak járását bármikor felismertem volna, így nyugodtan hagytam neki, hogy szemeimet bekösse egy kendővel. Ez volt a szokás; elvenni a látás lehetőségét arra az egy percre, amíg a másnapba lépünk, s addig pezsgőt nyitni az ünnepeltre, konfettit szórni, és ide-oda rángatni, míg végül el nem kezd forogni vele a világ.

– Tíz! Kilenc! Nyolc! – számoltak vissza hangosan, mint ahogy azt szilveszterkor szokás. – Hét! Hat! Öt! – szédültem és émelyegtem, de nem a rossz értelemben. Olyan volt, mintha egy másik világban lennék. Csukott szemeim előtt álomképek villogtak, jelenetek a múltból, s dolgok, amik még beteljesedésre vártak. Az első utam külföldön, az érettségi, majd a diplomám a kezemben. Mind olyan dolgok, amiket még feltétlenül át akartam élni. – Négy! Három! Kettő! – visszatartva a lélegzetemet vártam az utolsó szám elhangzását. De csak azért, hogy felkészüljek a nyakamba omló pezsgő áradatra. – Egy! Boldog Születésnapoooot!

Ahogy a hideg ital a bőrömhöz ért, felsikítottam, megugrottam, és szerencsétlenségemre még be is vertem a vádlimat a mellettem lévő asztal lábába. Reflexből kaptam le magamról a kendőt, mely eddig korlátolt a látásban, s azonnal a fájó ponthoz kaptam a kezemet, miközben a fájdalomtól sziszegve foglaltam helyet a legközelebbi széken. Észre sem vettem, hogy már nem hallom a barátaim vidám kiáltozásait, csak az elektronikus zenét, a feszült csend aláfestéseként.

Meglepődve – meg egy kicsit megszeppenve – emeltem rájuk tekintetemet, de riadt ábrázatuk csak libabőrt okozott a karjaimon. Nem értettem semmit, abban a helyzetben még csak eszembe se jutott, hogy amúgy ezalatt az egy perc alatt óriási változáson estem át.

Hosszú másodpercek után Rocky szólalt meg elsőnek, de olyan vékony és esetlen hangon, amilyet még sohasem volt lehetőségem hallani tőle.

– Chan, – ejtette ki a nevemet határozottan, de utána megállt. Tekintete ide-oda járt rajtam; nyelt egyet, s utána folytatta. – a szemeid feketék lettek. 

-----------

Na huh. Ma már megküzdöttem egy internet kimaradással, hogy posztolni tudjam ezt a fejezetet. ><

Kicsit úgy érzem nyögvenyelős lett, meg eléggé rövidke is, de kezdésnek nagyon megfelel. Szerettem volna a rész első felében egy kicsit bemutatni Chan szüleit – még ha az apja nem is volt a helyszínen a jelenetben –, remélem ez sikerült. A barátaira ez esetben azért nem tértem ki, mert nekik nem nagyon lesz szerepük az elkövetkezendőkben.

Ja, és azért hagytam meg Rocky és Joy színpadi nevét, mert Sepiatát egy Amerikai behatású országnak képzeltem el, ahol a lakosság csak azért ázsiai, mert azon a kontinensen vannak.

Halálos tekintet || PROLÓGUS

Sepiata (ˈsiːpiətɑː) 2156 óta önálló birodalom, királyság, 2196 óta pedig liberális köztársaság. Az egykori koreai félsziget déli csücskében található, kiterjedése 30 000 négyzetkilométer, és lakosságának becsült értéke 9 millió fő. A népesség szembetűnően öregedő, ennek okának a különleges, színek nélküli írisz jelenséget tartják. 

Általában ez a szöveg fogadja az embert, ha napjainkban felcsap egy tankkönyvet, és Sepiatáról akar olvasni. Végig futva ezen az egy bekezdésnyi szövegen az első kérdés, ami megfogalmazódik a fejükben, az esetek kilencven százalékában a színtelen szemmel kapcsolatos.

Sokan azt mondják nem földi lények vagyunk, holott ez teljes mértékben ócska rágalom. Csupán valamikor az evolúció során hiba került a génjeinkbe, s emiatt a színező pigmentek sokkalta lassabban érvényesülnek nálunk. A föld többi országában ez a folyamat már a születés előtt lefolyik, vagy legalább a gyermek féléves koráig kialakul. Itt, Sepiatában emiatt különleges a tizennyolcadik szülinapunk; mert akkora éri el az írisz a végső állapotát.

Második kérdés mindig az öregedő népességi korfáról szól. Miért van ennyi idős? Kitelepülnek a fiatalok? De hisz ez egy lehetőségekkel teli ország, most még úgy alakíthatnák ezek az ambiciózus, és intelligens gyerekek, ahogy nekik jól esik.

Az igazság az, hogy ezek az ambiciózus és intelligens gyerekek soha nem hagyták el az országot. Még csak lehetőségük sem adódott rájuk, mert még előtte megölték őket.

Minden gyermek rettegésben várja a nagykorúságot, félve a legrosszabbtól; hogy a szemük színe sötét barnává, akár feketévé válik.

Ismeritek azt a kifejezést, hogy „Ha a tekintetével ölni tudna…”. Sepiatában a barna szem gyilkos tud lenni, de senki nem tudja mennyire igaz ez. Az emberek rettegnek tőlük, a fiatalok, kiknek szeme eme színt veszi fel, már a születésnapján kivégzésre kerül.

Sokan gondolják, hogy ez csak egy ócska babona, amelyet túlságosan komolyan vesznek, de mikor fel kéne szólalni ez ellen, csak ülnek a fenekükön. A tankkönyvek azt írják ez egy liberális köztársaság, de tényleg így van ez?

Most is rettegve pötyögöm be ezeket a szavakat, attól tartva, hogy vajon honnan és ki figyel éppen engem. A szobámban van elrejtve kamera, vagy az ablakom előtti utcai lámpán keresztül tartanak szemmel? Esetleg a számítógépem az, amely minden adatot továbbít rólam?

Fogalmam sincs, de úgy érzem, tudniuk kell a körülöttünk élőknek, mi is folyik itt, Ázsiának e piciny országában.

Lee Chan vagyok, a szemem még szürke, s két nap múlva leszek tizennyolc. 

--------------

Az ötlet nem a sajátom, még korábban, tumblr-ön jött szembe velem ez a történet vonal egy szerkesztett kép formájában. Sajnos megjelölni nem tudom a forrást, mert azóta elvesztettem az oldal címét ><.

Az utolsó szerva || VERKWAN

Szívem heves tempóban pumpálja pezsgő véremet az ereimben, s légzésem is gyorsabbá válik a szokottnál. Sosem izgultam a meccseimen ennyire, de ahogy az egyik kisegítő a kezembe adta a labdát, majd a bíró sípszóval arra kért, üssem el a szervát; nem tudok összpontosítani.

A helyzethez képest higgadtan tudtam irányítani a csapatunkat, de a meccsponthoz érve, ennek további kivitelezése lehetetlenné válik számomra. Feladó vagyok, és nem hogy hátsó sorba kerültem, de nekem is kell nyitnom.

De mind ezek tetejébe, mégis idegességem ötven százalékát egyetlen, a háló másik oldalán álló személy okozza.

Chwe Hansol, vagy inkább, ahogy az elmúlt egy évben az emberek megismerték; Vernon, az amerikai U20-as röplabda válogatottjának ásza. A fiú, aki miatt eme sportág életem gyökeres részévé vált, s aki alig másfél évvel ezelőtt egy ócska költözünk-kel a háta mögött hagyta a csapatunkat, és ezzel együtt engem is. Irónikus a sors, mi?

Még utoljára kétszer a földhöz csapom csuklómmal a sárga röplabdát, majd minden erőmet összeszedve koncentrálok az előttem álló feladatra. A labdát a magasba hajítom, kettőt előre lépek, s mintha repülni készülnék; elrugaszkodom a földről, miközben kezemet lendítem.

Az ütés viszont hálóba megy.

Hálásnak kéne lennem a csapatomnak, és egy kicsit magamnak is, hisz végül megnyertük a versenyt, erre mégis képtelen vagyok. Kint a pályán még őszinte mosoly virított arcomon, de elég volt csak egyszer szembe találnom magam Hansol veséig látó, mogyoró barna szemeivel a végső pontunk után, és minden eddig magamba vetett hitemet megkérdőjeleztem. A többiek az öltözőben ünnepelnek, idáig hallom az üdvrivalgásukat, de nem tudom levenni a tekintetem a tükörben visszatükröződő, verejtéktől nedves arcomról, hogy csatlakozzak hozzájuk.

Valójában mennyire vagyok én jó csapatkapitány? Jobban támaszkodom én a csapatomra, mint ők rám. Hirtelenjében úgy érzem ez a győzelem nagyobb teher számomra, mint boldogság. Nem érzem magam méltónak arra, hogy ezt a kitüntetést viseljem.

Hansol annyival, de annyival jobb kapitányunk volt, s én csak egy ócska helyettes vagyok nélküle. Az internet az egekig isteníti a csapatunkat, arról áradozva, mennyit is fejlődött az összjátékunk, s mennyire látszódik az összhang közöttünk, holott valójában jobban szét vagyunk esve, mint valaha. Vernon volt az összetartó erő köztünk, s az, hogy a másik oldalon kell látnom, hogy ellene kell küzdenem csak még jobban mérgezi a szívemet.

A csapot megnyitom, és a víz hőmérsékletét a leghidegebbre állítom. Ezzel a fagyos folyadékkal mosom át arcomat legalább háromszor, fel sem nézve, levegőt sem véve, míg nem gyönge érintést érzek meg hátamon. Összerezzenek, s tarkómat majdnem a csapba verem, de végül csak lihegve szemezek az előttem állóval.

Már azt sem tudom, hogy nevessek, vagy sírjak. Ott áll előttem, ajkain félénk mosoly, szemeiben sajnálat csillan meg. Prüszkölve vezetem végig ujjaim szőke tincseimen, s várom, hogy ő beszéljen először, de nem tesz így. Csak áll és bámul, mintha elvarázsolták volna. Nekem ehhez nincs most lelki erőm; ki akarom kerülni, de a távozásban már megakadályoz.

Sosem voltam az a fajta ember, aki szentimentális pillanataiban képes lenne visszafogni az érzéseit, és ez most sincs másképp. Nem akarok sírni – nem azért mert itt van, hanem mert nincs meg rá a jogom. De a sós könnyek marják a szememet, egészen addig, amíg muszáj odakapnom, vagy különben túlságosan feltűnően végig csúszik orcámon.

Vernon ajkait szólásra nyitja, de hang nem jön ki. Tátog és a szavakat keresi, mire ki szeretném rántani csuklómat ujjai közül.

– Gratulálni szerettem volna. Ügyesek voltatok! – még ő sem hiszi el, hogy ezt az ócska dumát beveszem tőle. Természetesen megköszönve kedves szavat bólintok, majd megköszörülve a torkomat szólalok meg én, de hangom elhalóbb, mint gondoltam.

– Boldog vagy velük? – számon kérő szavaimra arcizmai megfeszülnek, s cinikusan elkuncogja magát. Nyelvét végig vezeti alsó párnácskáin – ezt mindig akkor csinálta, ha ideges. Látszólag kevesebbet változott, mint ahogy arra számítottam.

Nem lenne jogom így beszélni vele, de egyszerre vagyok csalódott és dühös. Magamra és rá is.

– Igen. – s a tárgyilagos kijelentés, a rideg tekintetével ostorcsapásként vág a szívembe. Egy pillanatra már majdnem jobban utáltam az ő személyét, mint magamat, de ezzel is csak egyetlen egy dolgot erősít meg bennem; nem vagyok és nem is leszek soha elég jó.

– Ennek örülök. – emelem meg orromat.

S mintha isten meghallgatta volna az imáimat, megment a további szenvedéstől, és egyik csapattársamat küldi értem. A tükörben látom felbukkanni Seokmin vörösesbarna tincseit, miután azonnal rákapom tekintetemet. Mosolyog, mint a tejbetök, de látván a volt barátunk és köztem kialakult feszült helyzetet, megfagy. Kimérten folytatja.

– Seungkwan, gyere! Felvágjuk a tortát.

Szinte menekülök Hansol elől; a következő pillanatban már Seokmin mezébe kapaszkodom úgy, mintha az életem múlna rajta.

– Mint barát, mondanám, hogy gyere te is Sol, de mint játékos, ez nem lenne fair. – vonja meg a vállát sajnálkozva Seokmin, s én csak jobban érzem a másik égető tekintetét magamon, de továbbra sem merek nem hogy a szemébe, de az irányába sem nézni. Jelen pillanatban ő olyan számomra, mint egy mérgező gáz; látszatra ártalmatlan, színtelen és szagtalan, de végül még is csak fulladást okoz.

– Persze, értem én. – hallom hangján, ahogy mosolyogni kezd. – Még egyszer gratulálok.

Összébb húzom magam léptei hallatán, s mozdulatlanul várom, hogy elsétálva mellettünk hagyjon minket háta mögött. Amint Seokmin feszes tartása ellazul, az én könnyeim is utat tőrnek maguknak.

Hiába vigasztalnak, ölelnek, s nyugtatnak kedves szavakkal, továbbra sem tudom abbahagyni a mélyről jövő sírást. S még csak meg sem tudom osztani velük bajomat, hátha a súlya könnyebb lesz, ha többen cipeljük. Mert itt a baj egyes egyedül csak én vagyok.

Srácok, ígérem, legközelebb jobb kapitány leszek.