Az utolsó szerva || VERKWAN

Szívem heves tempóban pumpálja pezsgő véremet az ereimben, s légzésem is gyorsabbá válik a szokottnál. Sosem izgultam a meccseimen ennyire, de ahogy az egyik kisegítő a kezembe adta a labdát, majd a bíró sípszóval arra kért, üssem el a szervát; nem tudok összpontosítani.

A helyzethez képest higgadtan tudtam irányítani a csapatunkat, de a meccsponthoz érve, ennek további kivitelezése lehetetlenné válik számomra. Feladó vagyok, és nem hogy hátsó sorba kerültem, de nekem is kell nyitnom.

De mind ezek tetejébe, mégis idegességem ötven százalékát egyetlen, a háló másik oldalán álló személy okozza.

Chwe Hansol, vagy inkább, ahogy az elmúlt egy évben az emberek megismerték; Vernon, az amerikai U20-as röplabda válogatottjának ásza. A fiú, aki miatt eme sportág életem gyökeres részévé vált, s aki alig másfél évvel ezelőtt egy ócska költözünk-kel a háta mögött hagyta a csapatunkat, és ezzel együtt engem is. Irónikus a sors, mi?

Még utoljára kétszer a földhöz csapom csuklómmal a sárga röplabdát, majd minden erőmet összeszedve koncentrálok az előttem álló feladatra. A labdát a magasba hajítom, kettőt előre lépek, s mintha repülni készülnék; elrugaszkodom a földről, miközben kezemet lendítem.

Az ütés viszont hálóba megy.

Hálásnak kéne lennem a csapatomnak, és egy kicsit magamnak is, hisz végül megnyertük a versenyt, erre mégis képtelen vagyok. Kint a pályán még őszinte mosoly virított arcomon, de elég volt csak egyszer szembe találnom magam Hansol veséig látó, mogyoró barna szemeivel a végső pontunk után, és minden eddig magamba vetett hitemet megkérdőjeleztem. A többiek az öltözőben ünnepelnek, idáig hallom az üdvrivalgásukat, de nem tudom levenni a tekintetem a tükörben visszatükröződő, verejtéktől nedves arcomról, hogy csatlakozzak hozzájuk.

Valójában mennyire vagyok én jó csapatkapitány? Jobban támaszkodom én a csapatomra, mint ők rám. Hirtelenjében úgy érzem ez a győzelem nagyobb teher számomra, mint boldogság. Nem érzem magam méltónak arra, hogy ezt a kitüntetést viseljem.

Hansol annyival, de annyival jobb kapitányunk volt, s én csak egy ócska helyettes vagyok nélküle. Az internet az egekig isteníti a csapatunkat, arról áradozva, mennyit is fejlődött az összjátékunk, s mennyire látszódik az összhang közöttünk, holott valójában jobban szét vagyunk esve, mint valaha. Vernon volt az összetartó erő köztünk, s az, hogy a másik oldalon kell látnom, hogy ellene kell küzdenem csak még jobban mérgezi a szívemet.

A csapot megnyitom, és a víz hőmérsékletét a leghidegebbre állítom. Ezzel a fagyos folyadékkal mosom át arcomat legalább háromszor, fel sem nézve, levegőt sem véve, míg nem gyönge érintést érzek meg hátamon. Összerezzenek, s tarkómat majdnem a csapba verem, de végül csak lihegve szemezek az előttem állóval.

Már azt sem tudom, hogy nevessek, vagy sírjak. Ott áll előttem, ajkain félénk mosoly, szemeiben sajnálat csillan meg. Prüszkölve vezetem végig ujjaim szőke tincseimen, s várom, hogy ő beszéljen először, de nem tesz így. Csak áll és bámul, mintha elvarázsolták volna. Nekem ehhez nincs most lelki erőm; ki akarom kerülni, de a távozásban már megakadályoz.

Sosem voltam az a fajta ember, aki szentimentális pillanataiban képes lenne visszafogni az érzéseit, és ez most sincs másképp. Nem akarok sírni – nem azért mert itt van, hanem mert nincs meg rá a jogom. De a sós könnyek marják a szememet, egészen addig, amíg muszáj odakapnom, vagy különben túlságosan feltűnően végig csúszik orcámon.

Vernon ajkait szólásra nyitja, de hang nem jön ki. Tátog és a szavakat keresi, mire ki szeretném rántani csuklómat ujjai közül.

– Gratulálni szerettem volna. Ügyesek voltatok! – még ő sem hiszi el, hogy ezt az ócska dumát beveszem tőle. Természetesen megköszönve kedves szavat bólintok, majd megköszörülve a torkomat szólalok meg én, de hangom elhalóbb, mint gondoltam.

– Boldog vagy velük? – számon kérő szavaimra arcizmai megfeszülnek, s cinikusan elkuncogja magát. Nyelvét végig vezeti alsó párnácskáin – ezt mindig akkor csinálta, ha ideges. Látszólag kevesebbet változott, mint ahogy arra számítottam.

Nem lenne jogom így beszélni vele, de egyszerre vagyok csalódott és dühös. Magamra és rá is.

– Igen. – s a tárgyilagos kijelentés, a rideg tekintetével ostorcsapásként vág a szívembe. Egy pillanatra már majdnem jobban utáltam az ő személyét, mint magamat, de ezzel is csak egyetlen egy dolgot erősít meg bennem; nem vagyok és nem is leszek soha elég jó.

– Ennek örülök. – emelem meg orromat.

S mintha isten meghallgatta volna az imáimat, megment a további szenvedéstől, és egyik csapattársamat küldi értem. A tükörben látom felbukkanni Seokmin vörösesbarna tincseit, miután azonnal rákapom tekintetemet. Mosolyog, mint a tejbetök, de látván a volt barátunk és köztem kialakult feszült helyzetet, megfagy. Kimérten folytatja.

– Seungkwan, gyere! Felvágjuk a tortát.

Szinte menekülök Hansol elől; a következő pillanatban már Seokmin mezébe kapaszkodom úgy, mintha az életem múlna rajta.

– Mint barát, mondanám, hogy gyere te is Sol, de mint játékos, ez nem lenne fair. – vonja meg a vállát sajnálkozva Seokmin, s én csak jobban érzem a másik égető tekintetét magamon, de továbbra sem merek nem hogy a szemébe, de az irányába sem nézni. Jelen pillanatban ő olyan számomra, mint egy mérgező gáz; látszatra ártalmatlan, színtelen és szagtalan, de végül még is csak fulladást okoz.

– Persze, értem én. – hallom hangján, ahogy mosolyogni kezd. – Még egyszer gratulálok.

Összébb húzom magam léptei hallatán, s mozdulatlanul várom, hogy elsétálva mellettünk hagyjon minket háta mögött. Amint Seokmin feszes tartása ellazul, az én könnyeim is utat tőrnek maguknak.

Hiába vigasztalnak, ölelnek, s nyugtatnak kedves szavakkal, továbbra sem tudom abbahagyni a mélyről jövő sírást. S még csak meg sem tudom osztani velük bajomat, hátha a súlya könnyebb lesz, ha többen cipeljük. Mert itt a baj egyes egyedül csak én vagyok.

Srácok, ígérem, legközelebb jobb kapitány leszek.