Örült || BANGINHO

Csíp a kora őszi levegő, ahogy végig süvít az éjszakában, megborzongatva a barna tincseimet. A közelben semmi sem található, csak puszta, és szántó földek, meg az a rozoga földút, amelyen parkoló autónak most is hátat döntök. Nincs rajtam a szemüvegem, így a távoli városok fénye, tényleg csak szentjánosbogaraknak tűnnek számomra.

Nehéz ki és belélegezni a levegőt, mely amúgy az életem létfontosságú darabkája, de az elmémen végig futó emlékek ólomsúllyal nehezednek a mellkasomra.

Látom magunkat kívülről a nyaraló panoráma ablakain keresztül; a kezemben egy vodkás üveg, a nagyobb fajta, és már talán csak az ital negyede lötykölődik benne. Táncolok, meggondolatlanul, csak a zene ütemét követem, azt sem tudom merre lépek, mert pilláim automatikusan csukódnak le, miként mosoly rajzolódik arcomra.

Ő néz, bárgyú vigyor játszadozik ajkain, tekintetével minden mozdulatomat megbabonázva követi, s csak így utólag látom karamellszín íriszeiben azt a sötét csillogást, melyet akkor képtelen voltam felismerni.

A gerincemen végig fut a bizsergés, de most nem az érintésétől a derekamon, inkább a megvilágosodás az, amely libabőrt ad nekem. Szeretném, hogy megint olyan naiv lehessek, optimista és hiúszemű, aki nem gondol a holnapra, sőt, még az elkövetkezendő percekre sem, csak a jelenben, a pillanatnak él.

Szeretnék megint ott állni vele a nyaraló nappalijában, az ócska olvasó lámpa fényében dülöngélve, miközben ajkaink egybeolvadva lejtenek táncot, kicsit hevesebben, mint mi magunk tesszük.

Már talán majdnem mosolyra is fakadok.

Lepedő, kés, vér.

Eltűnik a nyugtató háttérzene, eltűnik az alkohol mámorító érzése, eltűnik az érintése a bőrömről.

Sikítást hallok, és a rothadó szagtól, mely egyszeriben csapja meg orromat hánynékom van.

Olyan, mintha gyümölcsök tömkelege erjedne körülöttem, de itt csak ő van, meg a lepedő, a kés, és a vér.

Vér, mely nem az enyém, és nem is az ővé. Az ő belülről eredő rothadása az, mely most az orromat facsarja.

Kopogtat az autó ablakán, ahogy áthajol az anyós ülésen, s rám mosolyog, amint odakapom a fejem. Körmei alatt még ott az odaszáradt vér, ahogy int nekem, arra kérlelve, hogy szálljak be a járműbe.

Csak pár percet kértem tőle, hogy kiszellőztessem a fejem, de jobban belegondolva, már óráknak tűnő ideje bámulom a horizontot, és a minket körülvevő érdektelen semmit.

Kellemes ez a köztes állapot, mert tudom, hogy ha ebből a pillanatból kiszakadom, akkor onnan már tényleg nincs megállás. Tényleg csak ketten leszünk a nagyvilág ellen, s valahogy ez olyan érzést kelt bennem, mintha elakarnám adni a lelkem az ördögnek.

Lenyelek minden kételyt, reménykedve, hogy azok vissza se térnek többet, és pár pillanatnyi, röpke habozás után kitárom az ajtót, s beülök a szövetülésbe.

Chan bámul, bárgyú mosoly az ajkain, s szemében még mindig ott játszadozik az a sötét csillogás. Zavar és legszívesebben rászólnék, rákiáltanék, hogy soha többet ne merjen felém pillantani, de nem teszem.

Talán azért, mert bármennyire is elvetemült, szélsőséges, veszélyes, és romlott a helyzet, amibe magunkat sodorta, egy pillanatra sem jutott eszembe, egyszer sem, hogy itt hagyjam.

Megtehettem volna rögtön, miután otthagytuk a nyaralót, mikor megálltunk tankolni, mikor vacsoráztunk, és most is, de nem teszem.

– Inkább menjünk a tengerpartra. – szólalok meg rekedtes hangon, amint gyújtást ad a motornak. Meglepődik, végig fut szemein az értetlenség, de továbbra is mosolyog, és továbbra is engem néz.  – Ősszel még sosem voltam a tengernél.

– Ahogy óhajtod. – búgja, s lassan megindul a jármű a kavicsos talajon, valahova, a semmi felé tartva.

Azt hiszem, kettőnk közül mégis én vagyok az örültebb.

Szabálytalan || NOMIN

Zavarban üldögél a már langyosra hűlt egy kádnyi vízben, térdeit szorosan mellkasának préselve. Nincs semmiféle hab, mely egy kicsit is takarni tudna tökéletlen testéből, s az egyetlen dolog, ami mögé bújni tud, az saját maga.

Az egész helyiség kisugárzása rideg; fehérre meszelt, ámbár omladozó falak, megkopott ablakok, és a törött csempéken egyedül nehezedő rozsdás kád. Egy olyan hely, ahova, ha muszáj is utálnak járni, s most mégis magukként érkeztek.

A fiatalabb teketóriázik, feltétlenül össze kell hajtogatnia minden egyes ruhadarabját, bár ez inkább csak kifogás arra, hogy tovább húzza az időt. Eredetileg az ő ötlete volt ez a szabályokba ütköző éjszakai fürdőzés, de most mégis ő az, aki mintha húzná a száját.

Jeno ketyegője is hevesen dobog, de nem az ereit átjáró izgalomtól, sokkal inkább a félelem az, mely ilyen gyorsan áramlik belsőjében. Fél a lebukástól, fél a következményektől, fél a saját reakcióitól.  

Már nem egyszer látta az otthonban tartózkodó összes fiút anyaszült meztelen állapotában, de ez most más; ahogy Jaemin csigatempóban mászik be vele szemben az öreg kádba, melyben egy kifejlett ember is nehézkesen fér el, valahogy sokkal intimebbnek hat a tény, hogy ruhák nélkül vannak ily’ közel egymáshoz.

Jaemin a kényelmes pozíciót keresi, miközben végig futatja ujjait mogyoróbarna tincsein, s ez az a pillanat, amikor Jeno tekintete, egyszer és mindörökre hozzáragad.

Csodálja a hullámos hajrengeteget, ahogy a sötét szembogarait zavaró szálakat füle mögé tűri. Csodálja az elnyíló megyszín ajkait, miként a fürdővizüket fakó bőrére vezeti. Csodálja hosszú pilláit, melyek most már a rárévedő szemeket ötvözik.

– És most? – kérdezi halkan, továbbra is ódzkodva Jeno. Még mindig a kád másik végében gömbölyödik magzat pózba, s a fiatalabb szemöldökei összefutnak a homlokán, ahogy nem érti a kérdés mire vonatkozását.

– Mi és most?

– Csak ennyit szerettél volna? Ülni több liternyi langyos vízben az éjszaka közepén? – Jeno nem ingerült, még ha a suttogása ezt is sejteti, inkább kétségbeesett. Nem képes egy pillanatig sem lazítani, mert a lebukás veszélye továbbra is csak kísérti őket, meg mégis, meztelen bőre szinte hozzáfeszül Jaeminéhez, s ez csak még inkább kiszorítja a maradék levegőt tüdejéből.

A fiatalabb sóhajt, majd gondolkodóba esik. Arcán ugyan az a hezitáló grimasz ül, mint pár perccel korábban, de végül most is a cselekvés mellett dönt, s hideg tenyerét Jeno felkarjára simítja.

– Fordulj meg – az idősebb azon nyomban libabőrös lesz, s nem csak ott ahol a másik hozzáért, de egész testében. Az a furcsa erő, ami köztük vibrál olyan, mintha másodpercenként sokkolná, majd rántaná vissza az életbe, s ez az érzés akkor sem hagyja el, mikor mát a hátát mutatja barátjának.

Jaemin tétova módon fonja karját a másik dereka köré, hogy ezáltal még közelebb, az ölébe – az ölelésébe húzhassa Jenot.

Miként Jeno Jaemin mellkasának dől, már ő is érzi, hogy nem csak neki üthet több mint száznegyvenet percenként a szíve, s ez még ebben a ki nem mondott érzésekkel túlfűtött állapotban is egy csöppnyi megnyugvást ad.

Balljával a másik tenyerére szorít a víz alatt, s fejét hátravetve hagyja, hogy az megtalálja a neki kényelmes helyzetet Jaemin mellkasán.

Mindketten kitekintenek az ablakon, melyen keresztül ugyan úgy rájuk ragyognak az éjszaka csillagjai, mint mikor a tetőn feküdve kémlelték a sötét eget. Mégis akkora a különbség, a köztük kialakult romantika és vonzás is jóval magasabb szintre lépett már, s miként csak a holdfényében tudják csodálni a másikat, szinte eggyé olvadnak egymás ölelésében.

Jaemin csókjai, mint apró villámcsapások érik Jeno csupasz bőrét, miképpen ajkaival vállát érinti, s az idősebb a hirtelen ingerektől megindulva fordulna meg, hogy kezébe vegye a fiatalabb törékeny orcáját, s ő is hasonlóképp árassza el szeretete jelével arcának minden szabad felületét, de a szorítás csuklóján túl erős, így mást nem tud tenni, csak elmélyülni az őt kényeztető cselekedetekben.

Jaemin ujjai lassan lejjebb barangolnak, olyan helyekre, ahol még korábban nem volt lehetőségük járni, s hirtelenjében nehezebb halknak lenni, mint valaha. Ajkaik pedig végül mégis csak egymásra találnak, legalább ezzel is próbálva elnyomni a torkukból önkénytelenül feltörő, kéjjel fűtött nyögéseket.

Test a testnek feszül, s a langyos víz, mint a hideg zuhany felhevült bőrüknek. Idő és tér megszűnik létezni, s biztosak benne, hogy minden lassabban történik körülöttük.

Minden, amit tesznek helytelen, és mégis annyira kielégítő. Tudják, hogy minden mozdulatukban romlottság rejlik, még sem állnak le. Belső hangjuk folytatásért esedezik, s lassan már a végkielégülés az, amit menthetetlenül kergetnek.

A kád jéghideg, duzzadt ajkaikból már csak pihegés hallatszik, ahogy egymásba karolva próbálják melegen tartani saját hőjükkel a másikat.

Fel kéne kelni, el kéne innen tűnni, míg nem túl késő, de úgy érzik, ha erre vetemednek, minden korábbi történést is a hátuk mögött hagynak.

– Ha így találnak minket, most nem ússzuk meg egy kisebb veréssel, mi? – Jaemin szája keserédes mosolyra kunkorodik, míg már alig tudja pilláit nyitva tartani. Jeno felkarján körző ujjbegyei nyugtatóak, túlságosan is, ő pedig nem akar többé az őt átjáró érzések ellen küzdeni.

– Azt hiszem azon nyomban búcsút mondhatunk a mogyoróinknak – halk, szarkasztikus nevetés az, amit Jeno hallat, de ő már nem olyan veszteg, mint a fiatalabb. Habár lomhán, de feltornázza magát álló helyzetbe, és a csempén heverő hálóruhájáért nyúl.

Cselekedeteik döcögősek, már a víz is eltűnt minden mással a lefolyóban, s már is olyan, mintha a korábban történtek elhalványulnának. Jeno az ingjét gombolja, mikor a fiatalabb elé lép, s sötét szembogaraival nem engedi el tekintetét.

– Ugye ha holnap felkelek, ez nem csak a perverz álmaim egyike lesz?

Kétségbeesetten markol az idősebb vállába, pillantásával megerősítésért esedezve. Az másik ajkai cicás mosolyt öltenek, s mintha maga Jaemin is egy újszülött kismacska lenne, óvatosan, de a lehető leghatározottabban az ölelésébe vonja.

– Szeretlek Jaemin. Az álmaimban, és ebben az elcseszett valóságban is pont ugyan annyira, mindenemmel.

----------------

Ezt a novellát – egypercest – a Night Shift Club tagjaként írtam, kérésre. Hamarosan wattpadon is olvasható lesz, addig pedig nyugodtan lépjetek be a facebook csoportunkba, ahol jelenleg is egy játék folyik, melyben a szerzett pontokat egy irományra válthatod egy kedvelt íródtól.

Tízperces villamosút || VERNON

Robog alattam a sárga színen ragyogó villamos, s úgy suhan végig a borult budapesti Duna partján, akár csak egy üstökös az égen. Bár igazából túl gyorsan nem haladhatunk, sőt, szerintem kifejezetten lassan vonul előre a jármű, ahogy az ablakra tapad a tekintetem, és az esőcseppek mögött nem nagyon változik a kilátás. Túloldalon Pestet látom, velünk párhuzamosan mozog a kettes villamos, míg a lakóházak között az óriáskerék teteje kandikál ki. Képzelem mennyien lehetnek most rajta.

Azt kívánom, bárcsak sietősebbre venné a vezető. Természetesen próbálom megérteni a helyzetet; esőben a sínek megtelnek vízzel, és ilyenkor a maximum sebességet csupán megközelíteni is veszélyes már. Én azért mégis a volán mögött ülő idősebb férfit átkozom, mint az időjárást.

Kezemben görcsösen szorongatom a frissen lyukasztott alkalmi jegyem, és így a tekintetem könnyedén a karórám felé terelődik. Igazából még bőven van tíz percem, az óra szerint. Az én óráim pedig mind sietnek. Még sem tudom leküzdeni a hasamat szorongató izgalmat, ami lassan kezd már kellemetlenné válni.

Ahogy nyikorogva lelassítunk az egyik megállóban, egy idősebb nő küzdi fel magát a magas lépcsős villamosra. Lopva körbetekintek, s kicsit elszomorodva látom, hogy körülöttünk nem igazán van szabad hely, így jól nevelt gyerekként azonnal felpattanok ültömből, amit az asszony meg is köszön.

Kedves mosolya van, olyan nyugtató. Az a fajta, amilyennel a nagymama a tulajdon unokáját illeti. Ő mégis engem ajándékoz meg vele, miután többször is végig mér.

– Idegeskedsz, kisfiam? – teszi fel a kérdését rögtön azután, hogy nyikorogva újra útnak indulunk. Megilletődök a kérdésén, és félve lesütöm egy másodpercre pilláimat.

– Ennyire nyilvánvaló? – pillantok fel, ajkaimat beharapva, és már meg sem próbálom igazán elrejteni a pírt az arcomon. Mert számomra elég csak ennyi, hogy valaki emlékeztessen rá, s szívem kétszer gyorsabb ütemet kezd verni, s tenyerem még a hideg kapaszkodót szorítva is izzadni kezd.

– Minden az arcodra van írva, babám.

A néni hangja bársonyosan cirógatja dobhártyámat, és egy pillanatra tényleg úgy érzem, mintha babaként nagymamám karjában ringatóznék, de helyette csak a zötyögő villamos rázkódik talpaim alatt.

– Egy rég látott baráttal találkozom. – felelem, s most sem tudom megakadályozni, hogy rá gondolva, a mosoly ne szélesedjen ki orcámon. Az asszony is mosolyog, s megértően bólint. Pár másodpercig még rajtam tartja a tekintetét, majd ő is az ablak felé fordul, s a Dunát kezdi vizslatni.

Megint az órámra pillantok, s megkönnyebbülve konstatálom, hogy csak három perc telt el, és azóta már két megállót sikeresen elhagytunk. Késni már nem fogok, ez megnyugtat, de a belsőmet emésztő izgalom csak azért sem akar alább hagyni.

Már csak egy megálló választ el a célállomásomtól, amikor megcsörren a zsebemben a telefonom. Ugat – vagyis csak üzenetem jött –, ami miatt páran furcsa pillantásokkal illetnek körülöttem.

❝ én már a szokott helyen várlak.❞

❝ vagyis nem ott, hanem egy eresz alatt, de észre fogsz venni ❞

❝ visszavonom, amikor azt mondtam, szeretem az esőt ❞

Csak mosolyogni tudok rajta, de azt nagyon, leginkább, mint egy tejbetök. Mert arra a beszélgetésünkre kifejezetten emlékszem. A Citadellán voltunk, este volt és vihar. Mikor villámlott, láthattuk, ahogy egy pillanatra az egész város fényárba borul. Tíz percig ültünk az emlékmű takarásában, azon vitatkozva, hogy a nyári viharok jók, vagy nem. Természetesen én voltam az, aki ellene érvelt, ő meg mellette.

Egyhelyben toporgok már, amikor a villamos még egyszer, utoljára lelassít, ezúttal ott, ahol nekem el kell hagynom a járművet. Végezetül az asszonyra mosolygok leszállás előtt, majd kilépek az esőbe. Nincs nálam esernyő, még a pulóverem sem vízálló. Amúgy sem szentelnék ezeknek nagy figyelmet, mert egyből őt keresem a téren.

És tényleg hamar kiszúrom, csak egy erkéllyel állt arrébb, hogy a zuhogó eső ne telibe találja, de ott áll, alig pár méterrel a kis ázsiai vendéglőtől, ahova mindig jártunk. El sem hiszem, hogy ezeknek lassan, mind két éve, és hogy tényleg sikerült beleszoknom ebbe az ’egy-évben-egyszer-találkozunk’ dologba.

Bár talán nem kéne beleszokásnak neveznem azt, amikor ránézek, konkrétan egy tér van köztünk, és épphogy látom a pimasz féloldalas mosolyt az ajkain játszani az előttem húzódó esőfüggöny miatt, s a ketyegőm mégis egy olyan dobogásszámot üt meg, amire nem is hittem, hogy képes lenne.

Elborít az endorfin, és pocsolyából pocsolyába lépve szelem keresztül a területet, míg nem már teljesen ki tudom venni egész alakját. Fekete farmerja térdig vizes, ahogy sportcipője is rászorul egy mosásra ezek után, ám sötétszürke pulóvere nedvességtől érintetlen, ahogy a kapucni alatt pihenő haja, és pimaszul mosolygó arca is.

Nem várja meg, hogy odaérjek hozzá, feláldozva magát lép ki az égi zuhanyba, és fogadja teljes testével a becsapódásom. Mert nem bírom ki, hogy a normákat kövessem, muszáj neki ugranom, és azonnal az ölelésembe zárnom. Muszáj karjaimat a nyaka köré fonnom, és illatát az orromba szívnom. Mert még nekem is nehézkes elhinnem, hogy maga Chwe Hansol Vernon most tényleg betartva a szavát itt van.

Pont csak annyira enged eltávolodni tőle, hogy a szemembe nézhessen. Le sem tudná tagadni a csodálatot a tekintetében, ahogy a szőke, homlokomhoz tapadt tincseimet kisöpri onnan. Én meg hirtelen úgy érzem cseppfolyós állapotú leszek mindjárt a karjaiban, mert tudom, ezek mind nekem szólnak.

– Olyan volt, mint egy örökké valóság. – fogja közre ujjaival orcámat, és közelebb hajol hozzám, de még nem csókol meg.

– Az egy év Koreában? – kérdezek vissza, előre a tarkóján kunkorodó hajzuhatagba túrva, pedig még nem is lehetek biztos a következő lépésében.

– A tíz perc, és ott leszek üzeneted.

Asztaltársak || 1 || RENMIN

Jaemint még a szemhéján keresztül is zavarta a koradélutáni nap sugara, amely a teremben behúzott függönyök apró résein kúszott el arcához. Könnyedén felállhatott volna, hogy egy mozdulattal arrébb rántsa az anyagot, de miért is tette volna, ha még az órának is zéró figyelmet szentelt?

Kémia óra volt, az nap az utolsó, ami igazán számított – még volt egy testnevelés a hetedik periódusban, de arra nem állt szándékában bemenni –, és nem igazán volt energiája részt venni rajta. Ezért inkább csak bevetődött a tanártól legtávolabbi padba, fülében zenével, míg a többi, szorgalmasabb diák próbálta a füzetébe lekörmölni a táblán látottakat.

Félreértés ne essék, Jaemin nem volt lázadó, vagy rossz diák, csupán beosztotta az energiáját – és ez gyakran az emberekkel való bánásmódjára is kiterjedt. Jó volt a reál tantárgyakból, szerette a matekot és a számvitelt, de az olyanokat, mint a kémia rendszeresen végig sziesztázta. Néha sikerült annyira belemerülnie agytekervényeinek pihentetésébe, hogy Donghyuck csipkelődő beszólásai is elmentek füle mellett, a kicsöngővel egyetemben.

– Vége a szenvedésünknek – rázta meg a kellemesnél erőszakosabban vállát az egyetlen olyan ember, aki elviselte őt, és akit ő elviselt; Shoma. Füléig érő ezer wattos mosolyával, és csillogó kék szemeivel úgy tűnt, komolyan is gondolja ezt a kijelentést, pedig meglehetősen messze járt a valóságtól.

– Jah, folytathatom ugyan ezt a szenvedő tevékenységet otthon – fogadta el barátja kezét, aki felhúzta őt ültéből, s miután vállára kapta az iskolatáskáját, a másik előtt próbált kiszlalomozni a teremben lévő padok közül.  Arra viszont nem gondolt – pedig már hozzá kellett volna szoknia –, hogy valaki sunyi módon fültanúja lesz rövid beszélgetésüknek.

– Akkor mondjuk eltolhatnád a képed a mai vacsorára – morogta oda neki félhangosan az ajtófélfának dőlve Donghyuck, direkt az anyanyelvűket használva.

– Ugyan már, te magad sem élvezed azokat az ócska összejöveteleket – horkantott fel szemét forgatva a fiatalabb.

Donghyuck anyukája túl házias ember révén szerette a körzeti koreai kisebbség lelkét ápolgatni, így rendszeresen szervezett egy estés összejöveteleket, ahol a felnőttek a régi korokról beszélgethettek, még mielőtt mindannyian Brüsszelbe költöztek, míg a gyerekek játszhattak egymással. Viszont ha éveken keresztül ugyan azokkal az emberekkel kell majdnem minden pénteket együtt töltened, akkor leginkább két dolog történhet; szinte testvérekké váltok, vagy már csak a másik látványától is pokolra külditek egymást.

S sajnos Jaeminre és Donghyuckra inkább az utóbbi volt igaz. Kettejüket borzasztó sok alkalommal vették egy kalap alá, holott nem is különbözhettek volna jobban. Jaemin szerette a csöndet, a nyugalmat, és ha nem szabtak neki határokat, míg Donghyuck nem véletlenül kapta meg az osztály bohóca nevet. Tagadhatatlanul jó humorral lett megáldva, de ezt nem mindenki tudta értékelni.

– De egy kicsit javítana a kedvemen, ha láthatnálak téged is szenvedni – öltötte rá a nyelvét a vörös, majd mielőtt a másik nekimehetett volna a vállával, ellökte magát a faltól, és megindult az iskola folyosóján a többi osztálytársa után.

– Kösz, inkább kihagyom.

– Csak aztán nehogy külön felhívjam Mr. Beckar figyelmét a hiányzásodra! – fordult még egyszer hátra, ördögi mosollyal az ajkain Donghyuck, majd még mielőtt akármilyen szitokszót rászórhatott volna Jaemin, eltűnt a lépcsőfordulóban.

– Igazán leszokhatna erről az elcseszett szokásáról, hogy koreaiul dumál hozzád. Borzasztóan idegesít, hogy sosem értek belőle semmit – a Jaemin mellett baktató Shoma nyüszítve meredt az említett korábbi helyére, hisz tudta, direkt az ő heccelése végett cselekszik mindig így.

– Igazán leszokhatna arról, hogy egyáltalán beszél hozzám – húzta fel az orrát Jaemin, majd nagylevegőt véve úgy döntött, lehet, tényleg jobb lenne ezúttal, ha nem hagyná ki az utolsó periódusát.

– Naaaaaaaaaaaaa, gyere el! – Donghyuck teljesen rátapadt Leon felkarjára, miközben kiskutya szemekkel meredt rá duzzogva. A másik ázsiai fiú számára ez viszont felettébb nem volt élvezetes, ahogy éppen a tornapólójának átvétele közben az egyik osztálytársa a semmiből támadta le – a héten már a fene tudja hanyadjára,

– Donghyuck, már szerintem mondtam; nem érzem úgy, hogy helyem lenne ott – húzta el a száját, apró sajnálatot tettetve, miután sikerült kiszabadítani a jobb karját, és folytathatta az öltözést.

Donghyuck tervében volt egy óriási bökkenő; Leon – vagy inkább nem francia nevén Renjun – ízig vérig kínai volt, és nem érezte úgy, hogy a koreai cserediák éve hetedikben felhatalmazza őt arra, hogy annak mondja magát. Beszélte a nyelvet, de ettől még nem vált koreaivá, ahogy franciává sem.

– Ugyan már, beszélsz koreaiul? Igen! Ázsiai vagy? Igen! Nem kell senkinek sem tudnia róla, hogy igazából máshonnan származol, csak legyél ott, kérlek – Donghyucknak majdnem sikerült megint Leonra kapaszkodnia, de a szőke ezúttal kitért a manőver elől, és halkan kuncogva nézte végig, ahogy a másik majdnem neki esik az öltöző szekrénynek.

– Nem igazán van kedvem most hirtelen egy új társaságba csöppeni, meg meg kell csinálnom még a fizika beadandómat– kezdett neki újabb kifogások sorolásának az idősebb, de amint ajkait elhagyta a fizika szó, Donghyuck tekintete sejtelmesen felcsillant, s Leon egy pillanatra úgy érezte végig fut a hátán a borzongás. Nem igazán szerette, amikor érdekes ötletei támadtak.

– Megcsinálom! – bár nem igazán ez volt az, amire éppen számított.

– Huh? – futott fel szemöldöke majdnem haja vonaláig. Nem tudta, hogy nevessen, vagy inkább féljen. Az egy dolog volt, hogy ő csapnivaló volt minden matekkal kapcsolatos tantárgyból, de Donghyuck sem igazán jeleskedett ezekben, és nem volt biztos benne, hogy rábízhatja azt az előadását, amitől a kettese függene.  – Köszi haver, de szerintem én ezt is visszautasítom

– Ah, tényleg nehéz esett vagy – morrant fel válaszként a másik, és inkább visszabattyogott a saját cuccaihoz, miközben újabb tervet eszelt ki, amivel a csapdájába csalhatja a kínai tagot.  – És ha azt mondom, hogy– egyenesedett fel hirtelenjében, hogy még egy ajánlatott tegyen, de még mielőtt befejezhette volna a mondatát Leon rávágott egy nyüszítő nemet.

– Basszus, menj már el, mert én leszek az, aki egész délután hallgatni fogja a sírását! – Leon még állni tudta Donghyuck által rágyakorolt behatásokat, de amikor annak legjobb barátja, a majdnem két méter magas, és egyértelműen nem pehelycsontú Jason morrant rá, akkor tényleg akaratlanul összerezzent.

Kérlelően, kegyelemért könyörögve akart a vörösre pillantani, de erről a tervéről ott le kellett mondania, amikor Donghyuck arcán az ördögi mosoly csak még szélesebb lett. Leon tőle még nem félt, de Jason úgy ketté tudta volna törni, mint egy fogpiszkálót, és forrófejű természete révén, még lehetségesnek is tartotta ezt a végkimenetelt.

– Tudok szerezni ingyen jegyet a nemzeti galériába, így már áll az alku?

Renjun nagyot nyelve, de az ajánlat hatására azért egy kicsikét megkönnyebbülve csapta bele tenyerét osztálytársába. Végül is, csak nem fog belehalni egy jó kis koreai lakomába.

Nos, nem igazán tudom milyen is lesz ez a történet, mert kicsit más azoktól, amiket eddig írtam, s próbálom könnyedre venni majd – még ha az írásstílusom ennyire karóba feszített is, hisz egy laza, tinédzser történetet akarok összehozni. Azt így viszont apró betűs részként megjegyezném, ha esetleg nem sikerült elég egyértelműen bemutatnom, de a történet Brüsszelben játszódik, és a történetben egyelőre csak Jaemin, Renjun és Donghyuck azok, akik ázsiai szereplők.^^

Pipacsvirág || NOREN

Jeno közrefogta az ölében pihenő tag csuklóját, hüvelykujjával végigsimított a porcelánszerű bőrén, s az abba véset tintán. Renjun akaratlanul is felsóhajtott a kellemes, ám de mégis váratlan érintéstől, minek hatására befeszülve húzódott el a másik mellkasától.

Renjun imádott rajzolni. Apró motívumokat, elvétett kriksz-krakszokat, de leginkább virágokat. A csuklója volt az a pont, amely sosem maradt fedetlen; mindennap más-más növény pompázott különböző színekben, míg nem egy pipacs állandó helyet nem talált ott. Vörös szirmai szinte tenyere alját súrolták, míg szára végig lehúzódott a könyökhajlatáig, követve ereinek vonalát. Gyönyörű varrás volt, melyet csak még csodálatosabbá tett a tudat Jeno szemében, hogy az lemoshatatlan.

– Még mindig nem mondtad meg, mi a pipacs jelentése. – suttogta Renjun füle mögé a szavakat, továbbra is gyengéden simogatva a másik bőrét.

– Mert sosem kérdezted. – halk elfúlni látszó szavak voltak azok, melyeket az idősebb kipréselt magából. Teste bizsergett a másik közelségétől, s a nyakánál érzett meleg leheletétől.

– Ez nem igaz.

Csend állt be közéjük, míg Renjun tétova módon próbálta összeszedni a megfogalmazni vágyott gondolatait. Szavakba akart foglalni mindent; nyilvánvalót és mögöttes tartalmat is, de piruló orcái nem engedték. Jeno derekánál fogva húzta öt magához, melytől csak még jobban belesimult az ölelésébe, és hátán érezhette a másik nyugtató szívdobogását.

– Felszabadulás, boldogság, elégedettség. – ujjai találkoztak Jenoéval, ahogy reflexszerűen végig akart simítani a saját maga által készített virágon. Tekintetét a váratlan érintkezés pontjára vezette, s akaratlanul is az arcára csúszott az a keserves mosoly. Ő még látta azokat a vékonyka hegeket a vörös szirmokban, melyek Jeno számára láthatatlanok voltak.

– Én azt olvastam érzékeny embert jelöl. – Jeno tenyerét feljebb csúsztatta, egészen végig Renjun felkarján, míg nem vállánál fogva ölelte át a másikat. S a mosolyt, mely eddig keserédesen csücsült ajkain, most leváltotta a halk, s édes kuncogás, amint a fiatalabb apró csókokkal illette tarkóját.

– És szerinted én nem vagyok az?

Jeno oltalmazóan fonta szorosabbra kezeit Renjun körül, miközben csókjai között apró semmiségeket suttogott a füleibe. Mindenkinél jobban tudta, hogy Renjun mennyire érzékeny, és törékeny ember az ő hű valójában. S ő feltétlenül oltalmazni szerette volna őt, míg az idő engedte nekik. 

Ballagásom margójára || YUTAE

Az iskola tornatermét halk duruzsolás tölti meg, miközben a széksorok előtt elhelyezkedő emelvényen a mikrofonokat állítják be az erre a feladatra kijelölt emberek. Mindenki ideges, hozzám hasonlóan, szemmel láthatóan mégis csak én vagyok az, aki tíz másodpercenként ellenőrzi az óráját. Nem arról van szó, hogy a diplomaosztó esemény kezdetét várom – bár annak feszült hangulata is megőrjít –, sokkal inkább valakit várok.

Én magam sem értem miért, hisz csak apró, elejtett utalást tettem neki a mai eseménnyel kapcsolatban, mire egy talánt kaptam válaszul. Én mégis, szívem legeslegmélyén arra vágyom, hogy betegye a lábát a kétszárnyú ajtón, mely még most is tárva-nyitva áll, ezzel jelentősen lehűtve a terem hőmérsékletét.

Blézerem ujját lejjebb húzom a csuklómon, ahogy tekintetemet elfordítom a bejáratról, és az éppen színpadra fellépő pocakos, kopaszodó férfi mozgását kezdem követni. Unalmas, monoton hangon kezd bele a beszédbe, melyet minden évben szóról szóra ugyan úgy mond el, csupán a nevek változnak.

Tudom, hogy a ballagásomnak nagy fordulatnak kéne lennie, hisz most kezdődik csak igazán az életem, de én ezt képtelen vagyok átérezni. A mindennapjaim ugyan úgy menni fognak tovább, mint eddig – annyi különbséggel, hogy mostantól a délelőttjeimet nem a művészeti suli falai között fogom lehúzni, hanem a gyakorlóteremben.

Több hyungot is ismertem a cégnél, akik ilyenkor hagyták ott az álmukat, az egyetem miatt. De nálam ez szóba sem jött, számomra természetes volt, hogy folytatom, amit elkezdtem. Már csak azért is, mert így továbbra is láthatom mindennap az ő arcát.

És a gondolataim már megint körülötte forognak, már megint lopva az ajtó felé tekintgetek, nem is figyelve arra, amit az öreg pasas hablatyol a porondon. Tekintetem keresztül siklik a támogató családomon, akik a terem széléről szurkolnak nekem, fülig érő mosollyal ajkaikon, de érzem, ahogy az arcom ideges grimaszba feszül.

Ujjaimmal játszadozom, várva, hogy a nevemen szólítva a mikrofonhoz hívjanak. De a koncentráció ezen a ponton már nem megy, mert lelki szemeim előtt akaratlanul is az ő képe villan be újra és újra. Néha mosolyogva, néha mozgástól verejtékesen. De ez teljesen lényegtelen, hisz minden esetben a legvonzóbb ember marad számomra.

Azt sem tudom igazán mikor kezdődött. Hogy mikor kezdtem el érezni valamit iránta. Sőt, most sem vagyok benne biztos, hogy az a furcsa dolog, ami bennem lejátszódik, mikor meglátom, vagy rá gondolok, mondható-e érzés-félének. De akkor mi más lenne ez, amikor még a ballagásomon is csak az ő jelenlétére vágyom, ahelyett, hogy kiélvezném az utolsó óráimat azokkal az emberekkel, akikkel az elmúlt három évben szinte minden hétköznapomat együtt töltöttem.

Görcsösen birizgálom az órámat, és már tényleg kezdek csalódott lenni a hiánya miatt, amikor is gondolataim – és érzelmeim – örvényéből a nevem hangzása ránt ki.

Hirtelen azt sem tudom hova lépjek, hova nézzek, de követve az előttem szólítottat én is a porondra lépek, miután a kezembe nyomták a bőrkötésű füzetet, melyben talán a jövőm is rejtőzhetne.

Egy pillanatra tudok koncentrálni a jelen történéseire; egy pillanatra eljut az agyamhoz a felismerés, miszerint tényleg ez az utolsó napom itt. Ez az utolsó napom diákként, s hiába töltöttem már be a tizennyolcadik életévemet, mégis most érzem először a felnőtt lét súlyát. Mostantól gondoskodnom kell legalább magamról, hogy aztán a családomról is tudjak. Mostantól kell igazán jó példát mutatnom kisebb testvéreimnek.

A könnyek akaratlanul kezdenek el összegyűlni a szemem sarkában, s én minden erőmön azon vagyok, hogy azokat visszanyeljem. Nem a ballagás hat meg, csak a tény… hogy valamit a hátam mögött kell hagynom.

Nagyot szippantok, mikor meghajolunk a szülők és többi iskolástársunk előtt, ezzel köszönetet mondva nekik, hogy idáig jutattak minket, de mikor tekintetem újra az embertömegre emelem, a szívem talány ki is hagy egy ütemet a meglepődéstől.

Yuta ott áll az ajtóban, gyönyörű mosolya, mely rendszeresen bevirágozza a napjaimat ugyan úgy ott csücsül ajkain, s kezében egy csokor sárga virágot tart. Pillantásunk találkozik, mire játékosan megrázza a fejét.

Szám a fülemig ér, és az izgatottság annyira eluralkodik rajtam, hogy mikor lelépünk a porondról, nem is megyek vissza a helyemre, hanem azonnal a terem végébe sietek. Szemem sarkából még látom, ahogy anyukám végig követi minden lépésemet, és talán arra számít, hogy hozzásietek, de még mielőtt odaérhetnék, lábaim lecövekelnek közvetlenül előtte.

Arca pedig ennyivel közelebbről csak még szebb, és még babonázóbb, főleg a virággal a kezében, melytől úgy érzem, mintha egy randin lennék. Pedig körülöttünk ezer meg egy ember van, kik továbbra is a rekedt beszédet hallgatják, de nekem abban a pillanatban már csak egyetlen egy ember foglalja le minden érzékszervemet. Csak őt látom, csak őt hallom, és csak az ő érintését érzem, ahogy büszkén a vállamra szorít.

– Örülök, hogy eljöttél – mondom a boldogabbnál is boldogabban, mire a csokor a kezemben landol, ő pedig egy gyengéd ölelésre von magához.

A gesztusa egyszerű, és hétköznapi, tulajdonképpen elvárandó, s nekem sem kéne olyat beleképzelnem, ami nincs is, de szívem ütemes dobogásának nem tudok ellenállni, s csak reménykedem benne, hogy az orcám nem lett tíz árnyalattal pirosabb.

Idegesebb vagyok, mint a ballagásom miatt valaha, mégis kellemesebb érzés, mint eddig akármi más.

Halálos tekintet || MÁSODIK FEJEZET

A sors egy kiismerhetetlen dolog, még ha sokan is vallják azt az eszmét, miszerint egy séma alapján mindenkié előre meg van írva. Ógörög hiedelmek szerint, minden gyermek születésének napján három nővér ül le bölcsője mellé, hogy megfonják élete vonalát. A legfiatalabbtól függ a gyerek személyisége és érzelmei, a középső alakítja élete menetét, boldog és kihívásokkal teli pillanatait, s végül az utolsó, a legidősebb az, aki könyörtelenül elvágja a fonalat, ezzel megadva a gyermek halálának időpontját és módját.

Vajon ez a három nővér direkt fonta nekem ezt az életet? Vagy csupán egy hiba voltam az új szövőstílusukban, és gyorsan pontot kellett tenni az elrontott munka végére? Egyáltalán tényleg ez a vége? Tényleg így kell vége lennie az életemnek?

– Jaj, srácok, ez nagyon rossz vicc! – nevettem el magam, de még nekem sem hangzott őszintének. Végeláthatatlan farkasszemet néztem az előttem állók holtsápadt ábrázatával, melyet az én látványom váltott ki belőlük, s a szín csak azért sem akart visszatérni arcukra. Az első pillanattól kezdve, sőt már azelőtt, hogy felnyitottam volna a pilláimat, tudtam. Legbelül tudtam, hogy így fog végződni.

Szemeimet azonnal elkaptam barátaimról, s megrögzötten a padlót kezdtem bámulni. Sosem hittem a históriában, miszerint a sötét szem ölni tudna, egyszerűen túl szürreálisnak tűnt, de közben egy pillanatra sem akartam a többiek életét kockáztatni.

– Joy, add légy szíves oda a szemüvegedet. – szóltam megtörten a mellettem álló lánynak. Biztos voltam benne, hogy a táskája mélyén ott lapul egy napszemüveg, s állításom igaznak is bizonyult, amikor megéreztem azt a tenyeremben.

– Most mi a faszt fogunk csinálni? – hallottam meg Yeri hangját, miközben a napellenző felhelyezésével szerencsétlenkedtem. Sosem álltam igazán közel hozzá, csupán a társaságunk tagjává vált, miután összejött Rockyval, de a hangsúly, melyet használt, még ennek tudatában is szíven ütött.

Undorodott tőlem. És ami a legrosszabb volt, hogy én is undorodtam magamtól. Abban a pillanatban jobban utáltam magam, mint hogy féltettem az életem. Hisz mégis miért olvastuk volna azt a sok tündérmesét általánosban a gonosz, barna szemű, gyilkos emberekről, ha nincs alapjuk? Kezdtem úgy érezni, hogy a halálom jogos lenne, és tényleg a kivégzés az én sorsom.

– Várunk. – jött az egyenes, és rideg válasz Bintől. Felemelve a fejem hálásan próbáltam tekinteni rá, de a sötét lencsék miatt úgy sem láthatta, de mégis kíváncsi tekintettel pásztázta alakomat. Lehet, hogy egy kicsit remegtem is azon a ponton.

– Mire? – Yeri hangja hisztérikus volt, Joy mellettem fel is nyüszített miatta, Rocky pedig még nagyobb sokkal a tekintetében kapta rá a fejét

A többi jelentéktelen alak – bár nem szívesen mondom ezt róluk, a barátaim voltak, de nem eléggé, hogy most nevükön szólítsam őket – csöndben nézték a jelenetet, néha rám, néha pedig a Yerire vetve megvető pillantásaikat.

Bin ajkairól óriási sóhajtás pergett le, majd utolsó emberként ő is a lány felé fordult.

– Igen, Chan szeme fekete. Igen, talán ölni képes vele. Igen, hívnunk kell a rendőrséget. De kibaszottul a barátunk, és nem fogjuk a szülinapján egyből a halálba küldeni! – az utolsó szavakat szinte üvöltve vágta neki az akkora már megszeppent lánynak. Bin bátyjának a szeme is a barna színt vette fel a születésnapján. Őt is elvitték, és ő neki is meg kellett halnia. Még csak rendes sírt sem kaphatott. S ezeknek az információknak a tudtában igazán megbecsültem, amiért ő képes volt megtartani a lojalitását. Egyelőre ő volt az egyetlen, akiben még mindig százszázalékosan bízni tudtam.

– Lehe– szólásra nyitottam a számat, de a zsebemben csörögni kezdő telefonom teljesen kizökkentett. A szüleim voltak azok, s nekem muszáj volt beszélnem velük.

Görcsösen tartottam ujjaim között a készüléket, a sötétített szemüveg és a gyér világítás miatt elsőre azt sem tudtam hol van a zöld, felvevést jelző gombocska, de végül sikerült valahogy fogadnom a hívást.

– Isten éltessen drágaságom! – hallottam meg anyukám szeretettel teli(nek tűnő) hangját, s egyszeriben végig futott a hátamon a borzongás. A teremben tartózkodók mozgolódni kezdtek, ahogy már nem nekik szenteltem a teljes figyelmemet, s egyszeriben azon kaptam magam, hogy már a legközelebbi tag is három méter távolságra van tőlem. Még Joy is eltűnt mellőlem, hogy Yerit vonja ölelésébe, holott sokkal inkább engem kellett volna neki.

– Köszönöm szépen, anya. – erőltettem ki magamból a választ, reménykedve benne, hogy hangomon nem hallani a zavart.

– Mond csak, hogy telik az estétek?

Az egész csak egy elcsépelt felvezetés volt, csak hogy ne érezzem magam lerohantnak, holott mindketten tudtuk, hogy csak egyetlen dolog érdekli. Normál körülmények között égtem volna a vágytól, hogy visszadumáljak neki emiatt a hanyag, anyai viselkedés miatt, de amúgy sem tettem volna meg. Még mindig fényévekkel törődőbb volt, mint apám. Meg hát, jóval a normál körülmények halmazán kívülre estünk abban a helyzetben.

– Jól.

– A szemeid? – jött a puhatolózó kérdés.

– Azok is jól vannak.

Nem mertem megmondani neki az igazságot velük kapcsolatban. Bár egyértelmű volt, hogy nem találkozom vele többet már, vagyis nem kell szembenéznem a csalódott tekintetével, de nem volt bennem elég bátorság, hogy én mondjam meg neki. Jobb ha majd egy táviratban értesül arról, milyen szörnyeteg is lett a fia.

Hallottam a megkönnyebbült sóhaját, de az én gyomromban pont emiatt lett csak nagyobb a görcs, amely így is már át akarta szakítani a hasfalamat.

– Most visszamegyek a többiekhez, jó? Szeretlek, és mond meg ezt apának is, szia! – s azzal a lendülettel ki is nyomtam.

A következő pillanatban pedig már a földnek csaptam a telefonomat.

Kezdtem úgy igazán felfogni a történteket, s a keserű düh eluralkodott rajtam. Dühös voltam az univerzumra, a sorsra és a három nővérre, amiért ezt tették velem. De közben meg teljes kétségbeesés járta át a porcikáimat.

Sosem voltam az a fajta ember, aki könnyen utat tud engedni a könnyeinek, nem is nagyon volt sok okom az életemben a sírásra. De abban a pillanatban csecsemő módjára kezdtem bőgésbe. A mögöttem lévő székre dőltem, és csak hagytam, hogy a könnyeim végig csorduljanak az arcomon, miközben józanésszel próbáltam felfogni a tényt, hogy vége az életemnek. Hogy ez az utolsó napom a földön, az utolsó óra, hogy láthatom a barátaim arcát, és holnap már egy koporsóban fogok feküdni élettelenül.

Ez egyértelműen olyan dolog volt, amellyel képtelen voltam megbirkózni.

A többiek továbbra is távolról figyeltek engem, de még Binre sem tudtam haragudni miatta. Mégis hogyan lenne képes az ember megvigasztalni a barátját, akiről tudja, hogy így is úgy is meg fog halni? Akármi is történik, az én végezetem eldöntetett – bármennyire is hihetetlen volt, hogy ily’ keserű a vég.

– Ennek semmi értelme. – sziszegte az orrai alatt Yerin, de tökéletesen hallottam. Neki meg tökéletesen igaza volt. Az utolsó óráimban nem azon kellett volna búslakodnom, hogy vége, inkább örülnöm, amiért megtörtént.

Visszanyeltem a könnyeimet, és elrejtve a gyenge énemet, kihúztam magam. A tekintetek újra rám tapadtak. Rocky volt a legközelebb, úgy hogy ő volt az első, akihez odaléptem. Nem hátrált meg tőlem, de arcvonásai megfeszültek tettemre.

– A legjobb csínytárs vagy a világon. – vettem egy nagy levegőt, s éreztem, hogy azokat a könnyeket nehezebb lesz benntartani, mint gondoltam. – Gondoskodj róla, hogy az az ötvencentes az idők végzetéig a tanári asztalon díszelegjen.

Esetlen ölelésbe vontam őt, de hátamat simogató tenyere egy kicsikét nyugtatóan hatott rám. A kapcsolatunk egyértelműen nem volt szavakba foglalható, így meg sem próbált valami választ adni búcsúmra.

– Szeresd teljes szíveddel ezt a csenevészt, megérdemli. – fordultam rögtön utána a mellette szorosan álló Yeri felé. Tekintete már nem árasztott undort magából, csupán megszeppent bólintást kaptam válaszul.

Azt hittem Joytól nem lesz annyira nehéz elköszönni. A kapcsolatunk elején voltunk, bármennyire is intenzív is volt az, szerelemnek nem volt mondható. De amint szembekerültem sajnálkozó tekintetével, a szavak a torkomra fagytak.

Mindenkitől, csak tőle nem vártam ezt. Bármennyire is kihívó, vonzó és szexi külsővel áldotta meg az isten, annyira naiv és tiszta volt ő valójában belülről. És nem akartam, hogy egy szánalomra méltó emberként éljek tovább az emlékezetében.

Olyan szoros ölelésbe vontam, mint talán még senkit soha, s az sem igazán zavart, hogy hezitál a viszonzást illetően. Ő is egyértelműen pozitív része volt az életemnek, és én is az akartam lenni az övében.

– Csak ne felejts el, kérlek. – suttogtam a hajába, mire szipogását véltem meghallani. A könnyek megint szememet égették.

– Nem foglak. – sírta nyakhajlatomba.

Az utolsó ember, akihez odamentem, Bin volt. Neki tartoztam talán a legtöbb hálával, és mégis hozzá volt a legnehezebb szólnom. Talán percekig szemezhettünk egymással – továbbra is a napszemüvegen keresztül –, az érzéseinkkel küszködve, mire képes voltam egy egész, értelmes mondatot kinyögni.

– Bocsánat, hogy én is itt hagylak.

Tudtam, hogy milyen érzések háborogtak akkoriban benne, mikor elvesztette mellőle a bátyját. És bűntudatom volt, amiért én is ugyan ezt készülök tenni vele. Vagyis a sors ugyan ezt készüli tenni velünk.

– Ezek után kiről fogom másolni a matematika dolgozatokat? Még terveztem a segítségeddel leérettségizni. – mosoly kúszott arcomra, ahogy az ő ajkai is felfele kanyarodtak.

Kezdtem elengedni minden csodálatos jövőképet, melyekről éveken keresztül álmodtam. Kezdtem beletörődni, hogy ez jutott nekem, valószínűleg okkal. A kétségbeesés eltűnni látszott az arcomon végig csorduló sós könnyeken keresztül, s már csak egyetlen célom volt az életben; életrevaló, jóemberként élni a körülöttem lévők emlékezetében.

– Oda adod a telefonod? – nyújtottam egyből a tenyerem, mire Bin csak zavarodottan felhúzta szemöldökét.

– Nem feltétlenül kell ezt tenned.

– Csak essünk gyorsan túl rajta. – préseltem ki a tüdőmből a levegőt, még mielőtt teljesen meggondoltam volna magam, és a hosszabb, szenvedésekkel telibb út mellett döntök.

Barátom a kezembe nyomta a készüléket, én pedig már teljes elhatározással pötyögtem be a rendőrség gyorshívóját. A hívásom szinte egyből fogadták.

– Miben segíthetek? – hallatszódott a vonal túloldaláról a diszpécser túlságosan kedvesen csilingelő hangja. Nagy levegőt vettem, és pilláimat leszorítva adtam fel magam.

– Lee Chan vagyok, ma lettem tizennyolc éves, és a szemeim feketék.

-------------------------

Na hát tudom, lassan folynak a dolgok, de annyira adta magát ez a lezárás, hogy fájt volna a szívem nem itt pontot tenni a fejezet végére A következő fejezet valószínűleg sokkal inkább izgalmakkal telibb lesz, és mondhatjuk, hogy a bonyodalom rész innen veszi kezdetét!

Üresen || HOSEOK

Van az a fajta érzés, amikor egyszerűen nem érzel már semmit. Nem érzel bút, se boldogságot. Se sajnálatot, se irigységet, csalódottságot, vagy haragot. Üresek az ereid, üres a szíved, és üres az elméd. Ez az üresség rosszabb mindennél, fojtogat, észrevétlenül, és mohón. A fájdalom hosszú időkön át gyötör, és a szenvedés enyhítésére kevés hatásos mód van.

Hoseoknak tökéletes körforgás az élete. A kietlen kín átjárja porcikáit lábujjhegyétől feje búbjáig. Megszokott számára ez, már szinte teljes nyugodtsággal viseli ezt az oly’ ismerős érzést. De mikor már a kín is szertefoszlik, mi marad ott, benne? Semmi.

Álmából felriadva, kócos fejjel, és felduzzadt arccal siet a kicsiny konyhába. Csak egy lámpát kapcsol, mely gyér fényével világítja meg neki a célja felé vezető utat. A hűtő úgy magasodik elé, mint valamiféle ördögi, tiltott Kánaán, mely fehér burkolatával csak megtéveszteni akarja. Hoseok már mit sem törődik a fejében tiltó pumpálással, kitárja az ajtót, s a hideg, mely ekkor arcon csapja, kellemesen bizsergeti pólusait.

Az első, amit meglát egy fél torta. De tudja; abból nem szabad ennie, mert Jiminé. Nem szeretné a szomorú arcát látni reggel, mikor szembesül ajándékának hűlt helyével. Tekintetét inkább a felsőbb polcokra vezeti. Két nagy lábasban algaleves várja. Hoseok szereti az algalevest, és az algaleves is szereti őt.

Egy koszos tányér kerül a mosogatóba.

A lábasok felett fehér, kézzel festett jénai tál áll, kicsit hátrébb, mintha csak Hoseok elől menekült volna a joghurtos üvegek mögé. Hoseok a szája sarkát nyalja, tudván, hogy abban lasagne várja.

Még egy koszos tányér kerül a mosogatóba.

A leves után a tésztás ételt kicsikét nehéznek érzi, ezért végül az egyik, rózsaszín csomagolású joghurtot is lekapja a helyéről, fenékig húzza, mintha csak feles lenne.

Tulajdonképpen, egy kis soju sem esne rosszul neki. De a dormban nem tartanak alkoholt, így a mámorító szesz helyett megint visszatér a mámorító kajához.

Ízlelőbimbói hirtelen édesért epedeznek, s az első dolog, amit Hoseok kiszúr, egy doboz nutella. Sosem volt oda a csokoládés édességekért, de most szinte vízként szomjazik rá. Nem is törődik azzal, hogy esetleg kenyeret vegyen elő, csak kenőkést ragad a kezébe, és azzal tömi magába.

Egy üres nutellás bödön kerül a mosogatóba.

Hasfala már feszül, de az üresség még mindig ott lappang benne. Csak többet, és többet akar, s nem sokkal később már Jimin tortája sincs a harmadik polcon. A torta, amelyet oly’ bájos mosollyal fogadott a fiúktól szülinapja alkalmából.

Hoseok elszégyelli magát, de már késő. Hisz, ami már egyszer lecsúszott a torkán, azt nem tudja visszahozni.

Vagy mégis?

Rendetlenséget hagyva maga után a konyhában rohan, szinte vágtat kifelé a helyiségből. A következő célja a földszinti mosdó.

Már arra sem máltatja magát, hogy világítást csináljon, csak leguggol a sötétben a wc kagyló elé, és két ujjával torkáig nyúl. Öklendezik, de nem jön fel semmi. Arra gondol, bárcsak megint üres lenne, a bűntudat hirtelen sokkalta fojtogatóbb, mint a kopár semmi.

Ujjai megint gégéjét súrolják, és addig ki sem veszi őket szájából, míg meg nem érzi torkában azt az oly’ ismerős maró savat. Feje előre bukik, álkapcsa megfeszül, s a három szelet torta, a fél bödön nutella, a lasagne és a leves is már a gyomra helyet a lefolyóban úszkál.

Hátát a hideg csempének veti, mely mégis mintha inkább égetné csupasz bőrét, pont úgy, mint az orcáján hangtalanul végig csúszó könnycseppek. Az üresség fullasztó, jobban, mint ahogy emlékezett, de a kín ott feszül a torkában.

De egyszer az is elmúlik, és akkor nem marad más megint, csak a hasogató üresség.