Azria fényei || JICHEOL

   Azria világa azon a napon csodálatos fényekben pompázott. Míg napközben a felhőtlen égen virító nap volt az, ami világosságot varázsolt a városnak, addig éjszaka a fesztiváli fények vittek színt az utcákra. Eljött Azria világának az évfordulója, amikor – a szokásokhoz híven – megnyitották a belvárost minden halandónak, hogy a tündérek csodálatos előadásokkal, s programokkal nyűgözhessék le az embereket.

   Seungcheol egyszerű, az emberek legalsóbb rétegéhez illő barna köntösben, s fejkötőben sietett a nagy tömeg közepette, hogy minél hamarabb a kékre színezett, kovácsolt vaskapuhoz érjen, amelyen folyamatosan szivárogtak be a többiek.

Huszonegyedik életévét töltötte ennek a nyolcadik hónapban, s ez volt a tizenkettedik fesztiválja. Legalábbis tizenkét éve volt az a fesztivál, amely elérte nála, hogy minden évben ez legyen számára a legvártabb esemény.

Idegesen toporzékolt a narancssárga kővel kirakott úton, ahogy a sor feltorlódott, s ő elért ahhoz a ponthoz, ahonnan csak úgy nem tud tovább furakodni. Percek óta állt már egy helyben, haladás nélkül, s hát nem igazán volt a türelem embere.

Nagy szerencséje volt, amikor sajnálatos módon egy idősebb, felsőbb körökbe tartozó asszony rohamot kapott, s váratlanul a tömeg körülötte szerteoszlott, hogy a gyógyítók hozzáférjenek. Seungcheol ravasz módon kihasználta a felfordulást, s bár pár embert kicsikét arrébb lökve, de be jutott a falak mögé.

Tüzetesen felmérte a terepet, azon morfondírozva, vajon mi változhatott mióta itt járt, de boldogan kellett konstatálnia, hogy minden ugyan úgy a helyén van. Hirtelen átjárta az a kellemes, izgatott érzés, miközben egyre beljebb haladt Azria szíve felé.

Ám ő nem volt a helyén. S habár állott egy katona a vízesés mögött, Azria déli falának oldalában, de nem az, akire számított.

Az alacsony, szőke tincsekkel s gyermeki vonásokkal megáldott tündér helyett, egy átlagos, kicsit tömzsibb, fekete szárnyú alak állott. Felfigyelt rá, ahogy Seungcheol csalódottan figyeli, hátha valamelyik pillanatban átváltozik a szerelmévé. Ám csak egy undorodó fintort kapott, s egy pár nem túl kellemes tekintetett, mely távozásra késztette.

Szomorúan fordított hátat a vízesésnek, de a remény még mindig ott volt benne. Azria azért annyira nem volt nagy, hogy két személy, akik ilyen közel állnak egymáshoz, csak úgy elkerüljék egymást.

S az nap, a szerencse tényleg az oldalára állt. Épphogy csak balra fordította fejét, a vásár bódék között egyből kiszúrta azt az aranyos kobakot. Türkiz szárnyai hevesen csapkodtak, de ő nem emelkedett levegőbe, csupán csak az izgalom járta át. A katonai ruháját sem viselte, a vezetőrétegbeli kék palást lógott rajta, amelyben szinte eltűnt alakja.

Seungcheol ereiben a vér gyorsabban kezdett áramlani, érezte, ahogy örömében a szíve torkában dobog. Megszegve az emberekre vonatkozó protokolt rohant oda a tündérhez, s szorította magához apró testét. Legszívesebben ott agyon csókolgatta volna, de ezt mégsem tehette meg ennyi ember között.

– Ah, Woozi, el sem tudod hinni mennyire megijedtem mikor nem találtalak az őrpontodon! – suttogta füleibe szeretett teljese hangon, ám nem várt reakciót kapott. Ahelyett, hogy a fiatalabb karjai simogatva vissza ölelték volna, mellkasánál fogva tolták el maguktól.

– Drágám nem is mondtad, hogy van egy ilyen közeli emberbarátod. – egy még nála is alacsonyabb, bájos vonásokkal, s hosszú fekete hajkoronával rendelkező, lila szárnyas gyógyszerész tündér jelent meg Woozi háta mögött. Aggódóan simított vállára, de hangjából csupa jóindulat áradt. Bár a lila szárnyasok meglepően jól értettek a megtévesztéshez.

– Áh igen, pár éve sikerült egy kis baleset miatt megismernünk egymást, aztán azóta minden fesztiválon úgy hozta a sors, hogy egymásba botlottunk. – próbálkozott őszintén mosolyogni, de könnyen leszűrhető volt, hogy nem az igazat mondja. Ám a tündér lányt ez nem is nagyon érdekelte, helyette fülig érő mosollyal orcáin nyújtotta kezét Seungcheolnak, hogy bemutatkozhasson.

– Örvendek, én Solar vagyok, Woozi jegyese. – Seungcheol szíve egy ütést kihagyott. Nem akart hinni a fülének, ám miután lopva az ujjaira pillantott kiszúrhatta a virágmintákkal díszített ezüstgyűrűt. Olyan szépen mutattak egymás mellett, hiába hitte azt régebben, hogy ő és a türkiz szárnyas tökéletes párt tudnak alkotni, habár nem egy fajba tartoznak, be kellett látnia, hogy ez nem igaz. Borzasztóan rosszul esett neki, hogy így szerzett tudomást a dologról, de az még jobban, hogy Woozi arcáról semmiféle csalódottságot vagy megbánást nem tudott leolvasni. Csupán a lány felé intézett szerelmes pillantásait láthatta.

– Seungcheol vagyok. – fogadta el a neki nyújtott aprócska kezet, s egy mosolyt erőltetett magára.

– Solar! – egy szintén lila szárnyas tündér kiáltott oda az alacsony lánynak. – Gyere, egy kisfiú elájult a levendula csokoládétól! – nagy mozdulatokkal integetett neki, hogy siessen oda, s a lány ennek eleget téve, két másodperc alatt repült el a halandó fiú mellől.

Ketten maradtak. Ő, és a tündér.

Hosszú perceknek tűnő pillanatokig szemeztek egymással, míg nem a fiatalabb törte meg a csöndet.

– Meghívnálak az esküvőnkre, de sajnos nem jöhetnél be Azriába. – szinte motyogta a szavakat, miközben lesütötte szemeit. Seungcheol akkor már nem tudta biztosra, hogy ez csupán jóindulat, vagy szimpla szánalom tehetetlenségében.

– Egy éve még azt mondtad, hogy idén eljössz velem! – próbált megvető hangon szólni, de nem ment neki. Túlságosan eluralkodott rajta a csalódottság, s rá egyszerűen nem tudott haragudni. Magát okolta amiért éveken keresztül képes volt minden nap abban reménykedni, hogy majd a következő fesztiválon együtt megszöknek Azriából. Gondolhatta volna, hogy ez nem fog eljönni. A tündérek túl büszke teremtmények voltak ahhoz, hogy csak úgy feladják ezt a szép életformát, amiben éltek.

– Seungcheol én sa… – abba hagyta a mondata közepén, s egy mély sóhajtás után folytatta. – Én szerelmes vagyok. És tudod, hogy téged is szerettelek, de ez itt más világ, mint odakint. Nem tudtam és nem is akartam volna azt az életet élni, amibe te magaddal szerettél volna vinni! – sötét íriszeivel Seungcheol feszült arcát vizslatta, majd miután nem reagált, távolságtartóan meghajolt előtte. –Ha nem bánod, megyek segíteni Solarnak.

Seungcheol megtörve figyelte, ahogy a türkiz szárnyak lassan messzebbre repítik tőle eddigi szerelmét, egészen egy tündér lány karjaiba.

Körülötte a fények mindenféle színben világították meg az embereket, vidámságot csalva azoknak arcára. Mindenki boldog volt, s minden ragyogott, ez volt az a nap, amikor a tündérek és emberek, akik sosem tudtak teljes békességben élni egymás mellett, mind boldogok voltak.

Csupán Seungcheol lógott ki a sorból.