Éjszakai álom || CHENSUNG

   Chenle hiába próbálkozott az alvással, minél jobban akarta, csak azért sem ment neki. Minduntalan a plafont bámulta, elszórakozva az ablakon át beszivárgó holdfény falra vetett árnyával. Tudta, hogy ha így folytatja, borzasztó fáradt lesz holnap, s ha fáradt és nem teljest megfelelően, akkor még leszidást is kap a nővérektől.

   Chenle árva volt. Három és fél éves volt, mikor az intézménybe került, mégis, bármennyire próbálkozott vissza emlékezni a szüleire, egyetlen egy képecske sem akart beugrani. Sajnálta, hogy semmi sem maradt meg neki belőlük, ezzel egy örök űrt hagyva benne, amit nem tudta mivel kéne kitöltenie.

Nagy sóhajjal fordult át másik oldalára, miután már jobb keze teljesen elzsibbadt. Lemondóan konstatálta, hogy már mindenki az álmok világában jár, egészen addig, amíg a szoba végében ki nem szúrt, egy meglepően fényes takarót. Arcára egy szelíd mosoly kúszott, arra gondolva, hogy Jisung még most is, hajnali három óra környékén is töretlenül valamelyik könyvét bújja.

Kényelmetlenül érezte magát az otthon kopott, és komor falai között, de egyetlen egy ember miatt elviselte. Jisunggal kezdetektől fogva, szinte legrégebbi lakosokként váltak örök, és hű barátokká. Csak hogy, ez Chenle oldaláról már kezdett több lenni szimpla barátságnál.

Fogalma sem volt róla, mi az ami végbe megy benne, de egyre többször kezdte azt érezni, hogy zavarban van barátja mellett, mégis vágyik annak társaságára. Hezitált, mikor hozzá akart szólni, minden felé irányuló tettét kétszer végig gondolta, de a felhőtlen mosoly mindig ott volt orcáján, amikor vele lehetett.

Óvatosan helyezte zokniba bújtatott lábait az öreg fapadlóra, hogy biztos ne ébresszen fel senkit. Voltak, akik ilyenkor csak vállukat megvonva a másik oldalukra fordultak, s folytatták az alvást, ám az idősebbek gonosz beszólásaitól tartott, ha esetleg felverné őket álmaikból.

Mint egy kandúr árnyéka, úgy osont át a szoba másik végébe, s már cselekedett is volna, ha nem jut eszébe mit is akar tenni. Egy pillanatra lefagyott, nem tudta mit is kéne cselekednie, aztán meghallotta, ahogy Minhyung hyung mozgolódni kezd a rozoga matracán. Nem volt ideje gondolkodni, a frászt hozva a fiatalabbra, tárta fel titkos barlangját, s pattant be mellé a paplan alá.

– Te meg mégis–? – Jisung közel sem felháborodva, csupán meglepődve akarta számon kérni Chenlét, ám ő mutató ujját a szájára nyomva hallgatatta el. Pár másodpercig még fülelt, s miután az apró neszek teljesen elhalkultak, mosolyogva nézett Jisung feketén csillogó íriszeibe. Arca nyúzott volt, s már meglehetősen laposakat is pislogott, de még mindig nem úgy tűnt, mint aki pihenni készülne.

– Nem akarsz ma már aludni? – hangja huncutul csilingelt az éjszaka csöndjében, ahogy aggodva a fiatalabbra pillantott, de az hevesen megrázta a fejét. Alig volt hátra pár oldal a könyvből.

– Szeretném ezt még ma befejezni. – ajkai mosolyra húzódtak, ezzel újra felébresztve az idősebben azokat a furcsa érzéseket. Nem tudta hova tenni, de nem is akarta, boldog volt, hogy ott lehetett a barátja mellett.

– Akkor addig itt maradok. – Chenle lehunyva pilláit hajtotta fejét a párna szélére, majd fordult oldalára, Jisung felé. Látta csukott szemhéján keresztül a zseblámpa fényét, majd pár perc leforgása múlva megérezte, ahogy a fiatalabb vékony karja átöleli őt, de a lámpa továbbra is világított.

Ám azt már nem érte meg ébren, ahogy Jisung lekapcsolja a lámpát, s alvásra készülve bújik hozzá közelebb. Mindketten őszinte, boldog mosollyal arcukon aludtak el, egymást karolva.