Jaemint még a szemhéján keresztül is
zavarta a koradélutáni nap sugara, amely a teremben behúzott függönyök apró
résein kúszott el arcához. Könnyedén felállhatott volna, hogy egy mozdulattal
arrébb rántsa az anyagot, de miért is tette volna, ha még az órának is zéró
figyelmet szentelt?
Kémia óra volt, az nap az utolsó, ami
igazán számított – még volt egy testnevelés a hetedik periódusban, de arra nem
állt szándékában bemenni –, és nem igazán volt energiája részt venni rajta.
Ezért inkább csak bevetődött a tanártól legtávolabbi padba, fülében zenével,
míg a többi, szorgalmasabb diák próbálta a füzetébe lekörmölni a táblán
látottakat.
Félreértés ne essék, Jaemin nem volt lázadó,
vagy rossz diák, csupán beosztotta az
energiáját – és ez gyakran az emberekkel való bánásmódjára is kiterjedt. Jó
volt a reál tantárgyakból, szerette a matekot és a számvitelt, de az olyanokat,
mint a kémia rendszeresen végig sziesztázta. Néha sikerült annyira belemerülnie
agytekervényeinek pihentetésébe, hogy Donghyuck csipkelődő beszólásai is
elmentek füle mellett, a kicsöngővel egyetemben.
– Vége a szenvedésünknek – rázta meg a
kellemesnél erőszakosabban vállát az egyetlen olyan ember, aki elviselte őt, és
akit ő elviselt; Shoma. Füléig érő ezer wattos mosolyával, és csillogó kék
szemeivel úgy tűnt, komolyan is gondolja ezt a kijelentést, pedig meglehetősen
messze járt a valóságtól.
– Jah, folytathatom ugyan ezt a szenvedő
tevékenységet otthon – fogadta el barátja kezét, aki felhúzta őt ültéből, s
miután vállára kapta az iskolatáskáját, a másik előtt próbált kiszlalomozni a
teremben lévő padok közül. Arra viszont
nem gondolt – pedig már hozzá kellett volna szoknia –, hogy valaki sunyi módon
fültanúja lesz rövid beszélgetésüknek.
– Akkor mondjuk eltolhatnád a képed a mai
vacsorára – morogta oda neki félhangosan az ajtófélfának dőlve Donghyuck,
direkt az anyanyelvűket használva.
– Ugyan már, te magad sem élvezed azokat az
ócska összejöveteleket – horkantott fel szemét forgatva a fiatalabb.
Donghyuck anyukája túl házias ember révén
szerette a körzeti koreai kisebbség lelkét ápolgatni, így rendszeresen
szervezett egy estés összejöveteleket, ahol a felnőttek a régi korokról
beszélgethettek, még mielőtt mindannyian Brüsszelbe költöztek, míg a gyerekek
játszhattak egymással. Viszont ha éveken keresztül ugyan azokkal az emberekkel
kell majdnem minden pénteket együtt töltened, akkor leginkább két dolog
történhet; szinte testvérekké váltok, vagy már csak a másik látványától is
pokolra külditek egymást.
S sajnos Jaeminre és Donghyuckra inkább az
utóbbi volt igaz. Kettejüket borzasztó sok alkalommal vették egy kalap alá,
holott nem is különbözhettek volna jobban. Jaemin szerette a csöndet, a
nyugalmat, és ha nem szabtak neki határokat, míg Donghyuck nem véletlenül kapta
meg az osztály bohóca nevet. Tagadhatatlanul jó humorral lett megáldva, de ezt
nem mindenki tudta értékelni.
– De egy kicsit javítana a kedvemen, ha láthatnálak
téged is szenvedni – öltötte rá a nyelvét a vörös, majd mielőtt a másik
nekimehetett volna a vállával, ellökte magát a faltól, és megindult az iskola
folyosóján a többi osztálytársa után.
– Kösz, inkább kihagyom.
– Csak aztán nehogy külön felhívjam Mr.
Beckar figyelmét a hiányzásodra! – fordult még egyszer hátra, ördögi mosollyal
az ajkain Donghyuck, majd még mielőtt akármilyen szitokszót rászórhatott volna
Jaemin, eltűnt a lépcsőfordulóban.
– Igazán leszokhatna erről az elcseszett
szokásáról, hogy koreaiul dumál hozzád. Borzasztóan idegesít, hogy sosem értek
belőle semmit – a Jaemin mellett baktató Shoma nyüszítve meredt az említett
korábbi helyére, hisz tudta, direkt az ő heccelése végett cselekszik mindig
így.
– Igazán leszokhatna arról, hogy egyáltalán
beszél hozzám – húzta fel az orrát Jaemin, majd nagylevegőt véve úgy döntött,
lehet, tényleg jobb lenne ezúttal, ha nem hagyná ki az utolsó periódusát.
– Naaaaaaaaaaaaa, gyere el! – Donghyuck
teljesen rátapadt Leon felkarjára, miközben kiskutya szemekkel meredt rá
duzzogva. A másik ázsiai fiú számára ez viszont felettébb nem volt élvezetes,
ahogy éppen a tornapólójának átvétele közben az egyik osztálytársa a semmiből
támadta le – a héten már a fene tudja hanyadjára,
– Donghyuck, már szerintem mondtam; nem érzem
úgy, hogy helyem lenne ott – húzta el a száját, apró sajnálatot tettetve,
miután sikerült kiszabadítani a jobb karját, és folytathatta az öltözést.
Donghyuck tervében volt egy óriási bökkenő;
Leon – vagy inkább nem francia nevén Renjun – ízig vérig kínai volt, és nem
érezte úgy, hogy a koreai cserediák éve hetedikben felhatalmazza őt arra, hogy
annak mondja magát. Beszélte a nyelvet, de ettől még nem vált koreaivá, ahogy
franciává sem.
– Ugyan már, beszélsz koreaiul? Igen!
Ázsiai vagy? Igen! Nem kell senkinek sem tudnia róla, hogy igazából máshonnan
származol, csak legyél ott, kérlek – Donghyucknak majdnem sikerült megint
Leonra kapaszkodnia, de a szőke ezúttal kitért a manőver elől, és halkan
kuncogva nézte végig, ahogy a másik majdnem neki esik az öltöző szekrénynek.
– Nem igazán van kedvem most hirtelen egy
új társaságba csöppeni, meg meg kell csinálnom még a fizika beadandómat–
kezdett neki újabb kifogások sorolásának az idősebb, de amint ajkait elhagyta a
fizika szó, Donghyuck tekintete sejtelmesen felcsillant, s Leon egy pillanatra
úgy érezte végig fut a hátán a borzongás. Nem igazán szerette, amikor érdekes
ötletei támadtak.
– Megcsinálom! – bár nem igazán ez volt az,
amire éppen számított.
– Huh? – futott fel szemöldöke majdnem haja
vonaláig. Nem tudta, hogy nevessen, vagy inkább féljen. Az egy dolog volt, hogy
ő csapnivaló volt minden matekkal kapcsolatos tantárgyból, de Donghyuck sem
igazán jeleskedett ezekben, és nem volt biztos benne, hogy rábízhatja azt az
előadását, amitől a kettese függene. –
Köszi haver, de szerintem én ezt is visszautasítom
– Ah, tényleg nehéz esett vagy – morrant
fel válaszként a másik, és inkább visszabattyogott a saját cuccaihoz, miközben
újabb tervet eszelt ki, amivel a csapdájába csalhatja a kínai tagot. – És ha azt mondom, hogy– egyenesedett fel
hirtelenjében, hogy még egy ajánlatott tegyen, de még mielőtt befejezhette
volna a mondatát Leon rávágott egy nyüszítő nemet.
– Basszus, menj már el, mert én leszek az,
aki egész délután hallgatni fogja a sírását! – Leon még állni tudta Donghyuck
által rágyakorolt behatásokat, de amikor annak legjobb barátja, a majdnem két
méter magas, és egyértelműen nem pehelycsontú Jason morrant rá, akkor tényleg
akaratlanul összerezzent.
Kérlelően, kegyelemért könyörögve akart a
vörösre pillantani, de erről a tervéről ott le kellett mondania, amikor
Donghyuck arcán az ördögi mosoly csak még szélesebb lett. Leon tőle még nem
félt, de Jason úgy ketté tudta volna törni, mint egy fogpiszkálót, és forrófejű
természete révén, még lehetségesnek is tartotta ezt a végkimenetelt.
– Tudok szerezni ingyen jegyet a nemzeti galériába,
így már áll az alku?
Renjun nagyot nyelve, de az ajánlat
hatására azért egy kicsikét megkönnyebbülve csapta bele tenyerét
osztálytársába. Végül is, csak nem fog belehalni egy jó kis koreai lakomába.
Nos, nem igazán tudom milyen is lesz ez a történet, mert
kicsit más azoktól, amiket eddig írtam, s próbálom könnyedre venni majd – még
ha az írásstílusom ennyire karóba feszített is, hisz egy laza, tinédzser
történetet akarok összehozni. Azt így viszont apró betűs részként megjegyezném,
ha esetleg nem sikerült elég egyértelműen bemutatnom, de a történet Brüsszelben
játszódik, és a történetben egyelőre csak Jaemin, Renjun és Donghyuck azok,
akik ázsiai szereplők.^^
