Metanoia || JAENO

Ott ült, megtörten és elkalandozva, miközben a folyó lassan csobogó víztükrét bámulta. Aznap telihold volt, s annak fénye, ahogy visszatükröződött róla, megvilágította apróra összehúzott testét. Jaemin megint a gondolataival volt.

Csontos ujjai végén, a rövidre vágott köröm alatt feketecsíkban húzódott az aznapi piszok. Egy üveg sört tartott kezében, de még nem nyitotta ki. Az arca vonásai váratlanul megfeszültek, majd tekintetét lesütötte. Ahogy pillantása a mámorító italra tévedt, határozott mozdulattal pattintotta ki annak alumínium tetejét, s miután nagyot kortyolt belőle, elégedett sóhaj hagyta el ajkait, de szája keserű mosolyra húzódott a kellemetlen íztől.

Hangtalan léptekkel araszoltam közelebb hozzá, elhagyva tökéletes rejtekhelyemet, ahonnan eddig figyeltem. Teste kicsit összerezzent, amikor helyet foglaltam mellette, de nem tűnt túlságosan meglepetnek. Csokoládészín íriszeivel mért végig, enyhe megvetéssel tekintetében, de nem foglalkoztam vele. Úgyis tudtam, hogy legbelül jól esik neki a jelenlétem.

– Jeno, - szánakozóan ejtette ki a nevemet. Pedig kettőnk közül ő volt az egyetlen, aki sajnálatot érdemelt volna. – már ezerszer elküldtelek, akkor miért jössz ide ezeregyedszerre is?

Úgy tettem mintha meg sem hallottam volna, amit mondott. Meg akart bántani, hisz állítása szerint utálta, ha mellette vagyok, de sosem tudta teljesen elrejteni valódi érzelmeit. A holdra pillantottam, majd rá, s legvégül a kezében szorított dobozra. Kikaptam az ujjai közül, s a másik oldalamra, a tőle messzebb esőre helyeztem.

Elhalóan kapott utána, miközben szemeiben eddig számomra ismeretlen láng gyulladt, de talán a düh és a csalódottság tökéletlen keverékéhez tudnám hasonlítani. Még sosem haragítottam magamra igazán, de nem is féltem ettől. Sosem lenne képes igazán haragudni rám.

– Tudod mi a kedvenc szavam? – teljes testemmel felé fordulva, játékos hangnemben tettem föl neki a kérdést, de csak megforgatta a szemeit. Azt akarta tettetni, mintha untatnám.

– Komolyan leállhatnál már ezzel végre. – folyamatosan hazudott.

– A metanoia. – ajkaim enyhe mosolyra húzódtak, ahogy jobb szemöldökét megemelve, arca egy számomra szórakoztató ábrázatot öltött. Szerettem benne, hogy mimikáinak tárháza ilyen nagy. – És tudod, mit jelent a metanoia?

Látszólag beadta a derekát, vagy legalábbis sikerült kellően megragadnom figyelmét. Gyanakvóan megrázta fejét, s tekintetét az enyémbe fúrta. Kíváncsivá tettem.

– Valójában sok dolgot kifejez, – elfordítottam fejemet, s a folyóvíztükrében gyönyörködtem tovább. Talán egy kicsit zavarba jöttem akkor. – de múltkor a töri tanárom azt mondta, hogy a pozitív véleményváltozást, vagyis a megtérést hívták így a görög bibliában. Te jutottál eszembe róla.

Elmotyogtam. Határozottan ki akartam mondani, de helyette pirosodó orcáimmal lesütöttem szemeimet, és elmotyogtam. Hosszú másodpercekig nem kaptam semmilyen reakciót, s felnézni is féltem. Megijesztett ez a hirtelen jött érzés, az, hogy minden előzmény nélkül én lettem az, aki nem bírja a gondolatait megosztani.

– Miért? – suttogott, de ahogy közelebb hajolt hozzám, tökéletesen hallottam minden szavát.

– Arra gondoltam, vajon én képes lennék-e megtéríteni téged. – túl sok energiámba telt felemelnem álamat, de sikerült rápillantanom. S mint minden egyes alkalommal, Jaemin csillogó tekintete most is magával ragadott. Úgy pislogott rám, mintha valamiféle csodálni való ember lennék. Vártam, hogy mikor ölti újra magára a nagyképű álarcát, s hallat egy lenéző nevetést.

Ehelyett viszont csak elismerően hümmögött, s a víz felé sandított. Büszke voltam magamra. Talán ha nem is tartott ez örökké, csupán pár percig, esetleg még néhány óráig, a gondolatai most már nem a lelkét körbeölelő démonok irányították. Akkor az igazi Jaemin ült mellettem.

– Azt hittem valami virágnév lesz. – elkalandoztam lágy vonásaiban, homlokára tapadt csapzott tincseiben, s a szemében megcsillanó holdban. Olyan egyszerű és védtelen volt, mint egy kölyök macska, aki folyamatosan az anyja után sír. Ez volt az a Jaemin, akibe én beleszerettem.

– Talán a mentára gondolhattál. 

Invicta || XINGCHUL

   Az Invicta már több mint tíz napja nem kötött ki. Elszántan indult neki útjának, határozottan, akár egy vakmerő istenség. De a lelkesedés szép lassan, az élelem fogytával, a nap és hold monoton váltakozásával alább hagyni látszott. Elvesztek, hiába nem mondta ki senki, mindenki tisztában volt vele.

  Yixing, a felfedező út vezetője volt az egyetlen, akinek ambíciói megrendíthetetlenek voltak. Nem érdekelte, ha nem tudott enni, vagy ha matrózai neki sírtak félelmükben, ő rendíthetetlenül ment előre.

  – Uram, délre kéne fordulnunk. – jelent meg mellette hű térképésze, Baekhyun, a hajókormány mellett. Az idő meglehetősen vészjósló volt, habár a szél lágyan lebegtette Yixing fekete tincseit, a sötét felhők barátságtalanul közeledtek feléjük. – Egyenesen a vihar közepébe haladunk!

  – Nézd azt ott! – Yixing teljes nyugodtsággal mutatott a távolba, mire a térképész orrán feljebb tolva szemüvegét hunyorgott az idősebb ujjának irányába. Valahol a dühös ég alatt, egy sziklás szigetet lehetett kivenni. De túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy komolyan lehessen venni.

  – Uram, ez túl veszélyes, nem csak egy kis esőről van itt szó! – életében először engedett meg magának Baekhyun magasabb hangot főnökével szemben, de egyből meg is bánta, ahogy az letorkolóan pillantott rá. Inkább fülét-farkát behúzva sietett vissza a fedélzetre, hogy felkészítse társait a legrosszabbra.

  Yixinget sosem tartották teljesen normális embernek, matrózai az elmúlt napokban teljes mértékben megbizonyosodhattak róla, hogy nincs ki mind a négy kereke. Volt egy furcsa szokása; mindig mikor gondolataiba merült elkezdett dudorászni egy dalt. Ám míg ő vígan elvolt a saját világában a körülötte lévőknek a hideg futkosott hátán. Nem ismerték a különös dallamot, de biztosak voltak benne, hogy valamilyen gyászmeneti szerzemény lehet. Olyan volt, mintha Yixing a saját halálukért énekelt volna.

  Yixing valamiben tényleg különbözött a többiektől. Hallott valamit, amit a többiek nem. Valamilyen csodálatos, nem evilági éneket. S egész útján erre az énekre hallgatva cselekedett. Ez a gyönyörű hang volt, mely most a vihar belsejébe hívta őt.

  A hullámok felerősödtek, az eső eleredt, a hajó hánykolódni kezdett. Az egész fedélzet megbolondulva rohangált valami menekülő út után kutatva, reménytelenül. Hiába próbálta a kormányos délre terelni Invictát, az egyre csak közeledett a sziklasziget felé.

  Hirtelen torpant meg egy emberként a hajó összes utasa, a dal, mely vezetőjük elméjét fogva tartotta, őket is megtalálta. Lágy, s kellemes fiatal férfihang csalogatta őket egyre közelebb a sziklákhoz, s ők, mint tehetetlen bábok, engedelmeskedtek.

  Invicta mint egy hanyag fadarab csapódott neki az első sziklának, ezzel léket kapva, majd a másodiknak, mely már a tenger mélyére küldte. Mégis, a matrózok nem siettek a mentőcsónakokhoz, elméjüket elborította a szirének dalának fekete köde, s reménytelenül vesztek el a sötétségben.

  Yixing szíve nagyot dobbant, ahogy megpillantotta az égszín hajú, gyönyörű férfit a fölötte magasodó sziklaszirt tetején, neki énekelve. Kezét nyújtotta, s boldogságos életet ígért neki. Magasztos gyermekmesében mutatta be a mennyek országát, hova belépést kínált.

  Yixing elfogadva a menedéket nyújtó kezet, hagyta hátra maga mögött haldokló legénységét. Meg akarta érinteni a ragyogó szirén arcát; érezni akarta karjait derekai körül, miközben lágy csókokkal illeti. Úgy, mint régen.

  – Heechul… – suttogta szerelmének nevét ajkaira.

 S a mámorító érzés egyszeriben megszakadt, Yixing elméje hosszú idő után tisztává vált.

  – Te meghaltál. – a felismerés, mint egy villámcsapás hasított keresztül rajta.

  A szirén vonásai megváltoztak, eltűnt a jellegzetes, bájos mosoly, a harapnivaló orcák, éjfekete haja, hínárrá változott. Tekintete elsötétedett, s a dal abba maradt. A tenger éktelen haragra gerjedt.

  Yixing ha tehette volna, akkor sem tudott volna menekülni végzete elől. Lelke valójában már hosszú idők óta halott volt, melyet csak a dalok tartottak életben. De a szirén elhallgatott, s Yixinget örök sírjába üldözte, az Invictára, a tenger homályos fenekére. 

az Invicta latinul le nem győzöttet jelent.