Dreams come true || 05 || MARKHYUCK

Markot teljes testében átjárta a bizsergés, ahogy fellépett a tökéletesen kivilágított színpadra, a többi csapattársa mellé. Hirtelenjében, miután kijelentették; ők nyerték meg az adott díjátadó fődíját, minden tekintet rájuk szegeződött.

Mark pedig izgult, jobban, mint valaha; térdei remegtek, a szavak pedig száraz torkán ragadtak. Hiába volt tisztában a ténnyel, miszerint alig pár másodpercen belül neki kell a mikrofon elé állnia a trófeával a kezében, hogy köszönő beszédet mondjon, nem tudott erőt venni magán.

Váratlanul érezte meg a hideg érintést szabad kézfején, mire riadtan kapta oda a tekintetét, majd utána a másik kéz tulajdonosára. Haechan arcán gyönyörű, büszke mosoly csücsült, mely Mark eleve hevesen dobogó szívét, csak meg gyorsabb tempóra késztette.

A műsorvezető hangja elhalt, Haechan pedig bátorítóan szorított az idősebb ujjaira. Mark nagy levegőt véve fordította szembe tekintetét a közönséggel, majd a világ legboldogabb mosolyával ajkain kezdett bele beszédébe.

Ha kopasz leszek || DOTEN

A fiatalabb ujjai lazán szántottak végig Doyoung narancsos tincsei között, miközben Ten azok állapotát próbálta felmérni. A lenövés már túl hosszú volt, s félt, hogy a barna hajfesték máshogy fogja befogni hajának egészséges, illetve már használt részét. Gondterhelt sóhajtást hallatva lépet hátrébb az idősebbtől, mire az kinyitva eddig csukva tartott szemeit kérdőn vonta fel szemöldökét.

– Le kéne szívni a feketét. – túrt még egyszer a tincsek közé. Megtiszteltetés volt számára, hogy barátja egyáltalán megkérte őt erre a feladatra, miután nem a kézügyességéről volt híres, így feltétlenül jó munkát akart végezni. Nem hagyhatta, hogy kétféle színben pompázzon a haja, egy elcseszett ombrét alkotva.

– Ten, nem kell semmiféle extrémet csinálnod, csak fesd be ezzel a festékkel. – bökött fejével az asztalon pihenő dobozra, melynek borítóján egy gyönyörű, gesztenyebarna hajú lány mosolygott. Doyoung szemmel láthatóan nem bízott a fiatalabban, és esze ágában sem volt megengedni neki, hogy kísérleteket végezzen az ő becses fején. – Amúgy sincs itthon szőkítő por.

Ten egy a korábbihoz hasonló sóhajjal jelezte, hogy beletörődött Doyoung kérelmébe – holott közel sem ez volt a terve. Emlékezett, hogy anno, amikor Taeyong haját legutóbb megcsinálták, nem használták el az utolsó doboz szürke festéket. Egy szőkítővel nem egyezett meg, de a célnak megfelelt.

Sunyin, anélkül, hogy Doyoung észrevette volna, miben mesterkedik – hogyan is jött volna rá? Végig a telefonjába temetkezett –, elkezdte felkenni a kikevert a masszát. Csak hogy a felénél eszmélt rá; ha ezt most lemossa Doyoung egyből rájön, hogy nem az ő utasításai szerint járt el. Riadalmában nem is tudta pontosan mit is csináljon, így inkább a barna festéket is végig kente az idősebb haján, reménykedve a legjobban.

Azt a húsz percet, amiben a festéknek hatnia kellett, teljes görcsben ülte végig. Ujjait tördelte, s tekintetét alig bírta levenni barátja hajáról, mintha abban a pár pillanatban az hirtelen színt válthatna. S egy idő után ez Doyoung figyelmét sem kerülhette el.

– Min idegeskedsz? – zárta le végre a telefonjának képernyőjét, s teljes figyelmét a fiatalabbnak kezdte szentelni. Valószínűleg Ten testének összes zugából a vér az arcába futott ennek hallatán, miközben szíve a szokottnál kétszer, vagy talán háromszor gyorsabb tempóra váltott.

– Semmin. – vágta rá egyből, talán túl gyorsan is. – Csak remélem szép lesz a hajad. – nem bírta tovább Doyoung tekintetét állni, így szemeit lesütve pillantott félre, mintha érdekelné, mi folyik az ablakon túl.

Doyoung pedig teljesen félre értette a jeleket. Azt hitte Ten csupán ártatlan és aranyos személyiségéből adódóan izgul, attól félve, hogy elrontja a lehetetlent. Még csak egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy barátja valamiféle turpisságot eszelt ki a számára.

Bárgyú mosollyal arcán kúszott közelebb a fiatalabbhoz, majd nyúlt álla alá, hogy újra el tudjon veszni csokoládészín íriszeiben.

– Képtelenség, hogy egy ilyen egyszerű dolgot elronts, ne aggódj már. – az utolsó szavakat már Ten ajkaira suttogta. Szinte be sem fejezte a mondatát, de már a másik párnácskáin mozgatta sajátjait, teljesen elveszve a pillanatban.

Ten idegessége egy kicsit elszállni látszott, s ahogy egyre közelebb került barátjához a romantikus pillanatok közepette, el is felejtette tulajdonképpen mi miatt aggódott pár perccel korábban. Vagyis el felejtette volna, ha a reflexszerűen mozgó ujjai nem akarnak végig szántani Doyoung tincsein, amelyek eme momentumban egy ragacsos masszával voltak beborítva.

Abban a szempillantásban szakadt el Ten az idősebbtől, s szívverése újra az egekbe szökött, amikor megint szembe találta magát a festékes haj látványával.

– Szerintem már lemoshatjuk. – nyelt nagyot, s a fürdő felé lökdöste a másikat.

Míg Doyoung édesnek találta Ten ingerült trappolását, miközben ő a kádba hajolva szabadította meg magát a fölösleges tényezőtől, addig a kisebb már fejben elképzelte az egész temetési ceremóniáját. Hisz kettejük közül ő volt az, aki láthatta, hogy Doyoung haja végül milyen színt öltött fel, az idősebb csak két perccel később szembesült a szörnyű igazsággal, amikor végre a fürdőszobai tükörbe meredt.

– Baszd meg Ten! Ez lila lett! – a fiatalabb próbált valamiféle bocsánatot elrebegni, de Doyoung hirtelen hevében egy szisszenést sem engedett neki. – Az istenért is, ezt most újra kell festeni. Ha idő előtt kopasz leszek, te fogod a parókáimat fizetni! – szerintem sejtitek, hogy soha többet nem engedte Tent még csak közelébe sem a becses hajkoronájának. 

Smooth criminal || HYUNHO

EREDETI ÍRÓ : cutepear

„A lábaid olyan világosak és puhák” mondta Seonho, miközben mellette ült Minhyun emeletes ágyán, a lábait simogatva.

„Meglézereztetted őket?” kérdezte kíváncsian, oldalra billentve fejét, hogy jobb (és közelebbi) rálátása lehessen rájuk. Minhyun fáradt és álmos volt, és az elmúlt fél órában azt kívánta, hogy bárcsak el tudna tűnni, figyelmen kívül hagyva a kérdéseket, ha ez nem tenné nevetségessé. Eldöntötte, hogy egyszerűen válaszol az ő selymes hangján „Nem, így születtem”, miközben Seonho félénken mozdította ujjait a másik vádliján, hogy gyengéden és vakmerően (ez a két ellentét tökéletes leírta őt) masszírozza lábát biztos kézzel. Ő most ott feküdt Minhyun mellet, és Minhyunnak ötlete se volt, hogy tud két túlnőtt ember (egy teljesen, és egy félig, Seonho továbbra is gyerek volt a szemében, mindegy volt, hogy óriási vagy nem), próbálkozva beleférni egy kicsi ágyba, de rájött; nem igazán érdekli. Seonho erős kezeivel és meleg leheletével végig szántott bőrén. Minhyun becsukta a szemeit, sóhajtott, és ilyen boldogan képes lett volna elaludni, ha a másik keze nem vándorol magasabbra a térdétől, magasabbra, ahol a rövidnadrágja véget ért, és magasabbra, míg nem ujjhegyei képesek voltak becsusszanni a puha anyag alá és próbaképpen megérinteni meleg bőrét a combja belső felén.

(Később Minhyun azt mondaná, azért volt ez, mert túl kimerült volt, hogy ellenálljon, amire Seonho csak mosolyogna rá és beharapná ajkait, miközben ezt állítaná; „Ne hazudj hyung. Imádtad” és Minyhun… Minhyun nem tudná ezt letagadni).

Egy rövid pillanatig Minhyun úgy gondolta, mindjárt leszedi magáról és arrébb löki Seonhót, de Seonho csak folytatta a dolgát, magabiztosabban, mint ahogy a többi fiú az ő korában megengedhetné, és Minhyun érezte, ahogy a napi, valójában az egész elmúlt hetek feszültsége elszáll. Kissé jobban megnyugodott az érintésre, megmozdította lábát és lehetővé tette számukra, hogy csak egy icike-picikét közelebb legyenek, és Seonho ujjai még magasabbra kúsztak, érzékeny bőrt érintve, míg… míg Minyhun halk zihálást nem hallatott, és realizálta, hogy ez az ő saját szájából jött. Azon gondolkodott, hogyan engedte el eddig, elfordította fejét, hogy megmondja Seonhónak, fejezze be ezt a dolgot, mielőtt egy erős és komoly pillantást vetne rá. Seonho úgy tekintett rá, mintha lehozta volna neki a holdat, s felemelte volna őt a csillagokig. Minden tiltakozó szó megakadt a torkán. Minhyun tudta mi fog következni, Seonho szemei kérdővé váltak, cselekedetei nyugtalanabbak lettek az eddigieknél, míg lassan leeresztette a fejét, még közelebb hozva arcukat egymáshoz. Minhyun érezte, ahogy füle hegyei pirossá váltak, és szavak nélkül bólintott, majd csukta be szemeit. Seonho ajkai melegebbek voltak, mint gondolta (Nem úgy, ahogy megálmodta milyen csókolózni Seonhóval, az nem történt meg természetesen), és hihetetlenül puhák.

Érezte, ahogy valami belülről pezsdíti, valami, amit oly’ sokáig figyelmen kívül hagyott, évekig nem engedve magának, hogy gondolkozzon rajta, félve a következményektől, attól, hogy elveszíti azt a keveset, amit megszerzett és megtartott. És aztán jött Seonho. Seonho, aki nem bontotta le a védelmeit, de a kezdetektől könnyedén figyelmen kívül hagyta őket. Seonho, aki mindazt megadta neki, amire vágyott, anélkül, hogy kérdeznie kellett volna. Seonho, aki csak természetesen besétált Minhyun életébe és szívébe, anélkül a szándék nélkül, hogy elhagyja. Minhyun maga sem volt már biztos magában többé, hogy azok a falak, amiket épített, léteztek-e egyáltalán. Seonho, Seonho, Seonho…

Minhyun olyan hirtelen érzelmi pillanatba került, hogy egész teste bizseregni kezdett, és egy pillanatra szüksége volt levegőre, vagy különben felrobbant volna. Kinyitotta száját, hogy megmondja Seonho-nak; lassítson le, de Seonho pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy elmélyítse csókjukat. A másik kezével – amely éppen nem volt Minhyun nadrágjában – megragadta a fejét, és feljebb húzta, hogy nyelvét át tudja csúsztatni Minhyun meleg szájába. Mint egy újabb hullámaként Minhyun érzelmi árvízének, érezte, ahogy eltölti a vágy, felülkerekedve a többi indulatán, amit érzett. Kezét Seonho nyakára helyezte, engedve, hogy Seonho felfedező nyelve hozzáférjen szájához, csókúkat nedvessé és mocskossá téve. Elmozdultak az apró ágyon és ajkaik röviden eltávolodtak, de nyelveik továbbra is össze voltak akadva, és Minyhun ráeszmélt, hogy Seonho gyakorlatilag rajta feküdt most, a lábai között. És Úr isten, mindketten kemények voltak, Minhyun pedig megint tinédzsernek érezte magát, mert nem akart többet, csak hogy nyomot hagyjon a másikon, míg el nem mennek és ragadósak nem lesznek a nadrágjaikban.

Seonho feje felemelkedett, elvéve mennyei ajkait Minhyunéiról, levegő miatt (ki döntötte el, hogy szükségük van rá, amúgy?), és lepillantott Minhyunra. Akárki, aki abban a pillanatban látta volna őket, nem tudta volna máshogy leírni, mint szimpla imádat, ahogy Minhyun arcát szembe fordította, mintha valami törékeny lenne, és azt suttogta „hyung”.

Ez az egyetlen szó visszarántotta Minyhunt a valóságba. Még mindig ő volt az idősebb, Seonho határozott magatartása ellenére is, és basszus, egymáson feküdtek egy apró emeletes ágyon a dormban. Boldog volt, hogy a többiek még mindig a zuhanyzóban voltak, vagy gyakoroltak, és hogy a kamerák nem voltak még bekapcsolva (hálószóbai kamerák, az emberek manapság kegyetlen kukkolókká váltak, nem csoda hogy mindenki zaklató lett). Egyik kezét Seonho meglepően erős mellkasára helyezte, gyengéden arrébb tolva, és felült. Mielőtt Seonho arcán végig futott volna a csalódottság, adott neki egy szűzies, s hosszadalmas csókot, és azt mormogta; „Majd később… kettesben”. Valahol, ahol nincsenek kamerák és a kockázata annak, hogy emberek közbelépjenek. Valahol, ahol megfelelően kihasználva idejét tudja értékelni Seonho nyílt szeretetét, és viszonozni bármiféle hezitálás, vagy félelem nélkül. Valahol, ahol csak ketten vannak, ahol teljesen önmaguk, és nem egy valóságshowban próbálnak küzdeni a szavazatokért a túlélés érdekében.

Seonho szemei félholddá alakultak, amelyek különböztek Minhyunétól, de nem kevésbé voltak imádnivalóak, majd bólintott. Az ígéretnek köszönhetően egyre több nedves puszit nyomott Minhyun orcáira, majd kiment a szobából, de előtte még szemtelenül kívánt neki egy „Jó éjszakát Minhyun hyung. Remélem édes álmod lesz rólam”.

Minhyun szájának sarkai – vörösek és duzzadtak voltak a csókjaiktól – felkunkorodtak, és úgy gondolta túl sokáig próbált túlélni, hogy elfelejtette milyen életben él, Amíg Seonho el nem jött, és újra életre nem keltette. Ez egy tisztességes kereskedelem volt, még ha el is vesztette a szívét cserébe. Seonho épp olyan sima volt, akárcsak ez. 

Dreams come true || 04 || DOMARK

– Mark Lee! – hallatszott a nappaliból az ideges kiáltás, melyet a fiatalabb legszívesebben elengedett volna a füle mellett. A szülei csupán egy hétre léptek le otthonról, s hiába taglalta nekik mennyire is érett, és nagyfiú már ő, ők csak azért is rá küldték a nagybátyját. Doyoung pedig rosszabb volt akármelyik mesebeli házi boszorkánynál.  – A mosogató már megint tele van mosatlannal!

– És akkor mi van? – Mark éppen célegyenesben volt abban a forma 1-es videojátékban, meg sem fordult a fejében, hogy most azt ott hagyja.

– Mosd el! – Doyoung dühödt hangját egyre közelebbről hallhatta, míg az idősebb be nem nyitott a szobájába. Meggyötört sóhajtást hallatva állt meg az oldalfának támaszkodva. – Ha vége, akkor tényleg mosd el.

– Igenis, anya! – Mark ajkai csalafinta mosolyra húzódtak. A képernyő tükröződésében látta, ahogy Doyoung feje szinte füstölni kezd, miközben szemét forgatta.

Egy éjszakás színdarab || JUNHOON

első felvonás

Jun önmaga arcképét bámulta a poharába töltött whiskey hullámzó felületén, ahogy a bárpult felé görnyedve veszett el gondolataiban. Nem volt már szomjas, de részegnek sem volt nevezhető. Egyszerűen épp eléggé bekábult a bárpultos által ajánlott italtól, hogy ne kelljen a hétköznapi bajaival foglalkoznia. S így, azon a forró, nyári éjszakán jobban el volt foglalva a nem létező szerelmi életének elemezgetésével.

Mióta is volt, hogy utoljára valakivel együtt lett volna? Mióta is volt, hogy egyáltalán valakinek csókot adott volna ajkaira? Mióta is volt, hogy kimondta volna; szeretlek?

Valahogy eddig ezek a dolgot nem érdekelték, a csetlő-botló tinédzser kapcsolatait leszámítva, sosem mert mélyebb vizekre utazni. Számára a szerelem nem volt lételeme a kiegyensúlyozott életnek. Csupán fölösleges rózsaszín felhőnek titulálta, mely csak akadályozta a mindennapi tevékenységeiben. Hisz ha elméjében folyamatosan egy másik ember arca van, hogyan koncentráljon a táncmozdulataira, a hangfalakban dübörgő zenére?

Jun számára a tánc olyan volt, mint egy olcsó parti drog. Könnyen hozzájuthat az ember, s emiatt lesz csak még inkább függő. Számára a tánc és zene volt a kiegyensúlyozott élet alapja, most mégis olyan mihaszna gondolatok ették agytekervényeit, melyekben a szerelem volt a központban.

– Egy felest, a legjobb vodkájukból! – még az elhomályosult érzékeivel is sikerült észlelnie, ahogy váratlanul valaki helyet foglal a mellette lévő bárszéken, és megzavarva a lepukkant helyiség kellemes csöndjét, az átlaghangerőnél hangosabban kéri az italát.

Érdeklődve fordította az ismeretlen felé tekintetét az eddig kezében tartott pohárról, csupán annyi szándékkal, hogy leellenőrzi az illetőt, de annak nem mindennapi ábrázta, nem hagyta szabadulni.

Szív alakú arcát szőke, tökéletesen beállított tincsei keretezték, melytől porcelán bőre csak még sápadtabbnak hatott, de pirospozsgás orcái, s kissé kirepedezett rózsaszín ajkai ezt egyensúlyozták. Világoskék inget viselt, melynek hiányzott legfelső két gombja, ezzel betekintést engedve szintén világos, már-már majdnem hófehér mellkasára.

Amint az illető megkapta az italát, gondterhelt sóhajtást hallatva fogta hosszú ujjai közé az apró poharat, s pár másodperc meredt, maga elé bámulás után meghúzta azt. Reszelős hörgést hallatva csapta le az előbbi kupicát a pultra, majd ahogy korábban Jun is tette, ő is elveszni látszott a gondolataiban.

– Két vodka narancsot kérnék! – szólt Jun édes akcentussal a pult mögött sürgő srácnak. A mellette ülő idegen észre sem vette Jun rendelését, csupán csak akkor pillantott fel bambulásából, amikor szemei előtt megjelent az előbb rendelt ital. Megilletődve fixírozta a poharat, mintha nem mindennapi látvány lenne az, míg nem Jun felé fordította fejét.

Tekintete hiába volt fölényesen számon kérő, a táncos fiú számára továbbra is földöntúli látványt nyújtotta az ismeretlen ábrázata. S ez most talán más volt, mint a többi alkalom. Ezt a srácot nem csak maga alatt akarta látni az ágyában, de egészen kíváncsi volt rá milyen természetet rejthet ez a megbabonázó külső.

– Ez egy elég amatőr módja annak, hogy leitass. – a szőkeség megemelte poharát, amolyan köszöntős módon, majd az előzőhez hasonlóan, ezt is egy húzásra megitta. De most a hörgés a végén nem reszelős, sokkal inkább jóleső volt.

– Te is elveszetnek tűnsz, csak ezért hívtalak meg. – kortyolt aprót a narancsos lébe. – Amúgy, ha már itt tartunk, Moon Junhui. – gondolt rá, hogy esetleg kezet kéne nyújtania, de ez ebben a helyzetben elég nevetségesen vette volna ki magát, így csak biccentett a fejével.

– Woozi.

– Ez lenne a neved? – Jun szórakozottan vonta fel szemöldökét, miközben továbbra is a szőkeséget – frissen megtudott nevén; Woozit –, és annak mimikáit vizslatta.

– Az igazit nem áll szándékomban megosztani veled.

Jun nem igazán tudta mit válaszoljon erre. A csodálatos szőkeség ridegebb és zárkózottabb személyiség volt, mint ahogy ő azt gondolta. A kínai tagnak sosem esett nehezére egyéjszakás kalandokat találnia, általában egy pohár vodka után eldalolták neki fél életüket, majd örömest adták át magukat férfias bájainak. De ez nem egy egyéjszakás találkozás volt, és ezt akkor már ő is érezte.

Jun ahogy újra elveszett Woozi vonásaiban, mintha ismerősnek találta volna azokat. A mandulavágású szemeket és vékony ajkakat. A tekintete, ahogy a bár gyéren világító csillárjára pillant, mintha már találkozott volna vele valahol.

– Hé! – szólalt meg váratlan hangerővel, mire a mellette üllő összerezzenve kapta újra felé a tekintetét, enyhén leteremtően ezért. – Te nem tagja vagy valamelyik idol bandának?

Jun hangja egyáltalán nem volt lenéző, csupán nem volt jártas a dologban. Hiába táncolt már ezer meg egy alkalommal ilyen előadók mögött, sosem vetette bele magát igazán a dologba. Tudása csak a tinédzserkora sztárjaiig terjedt.

– Nem vagyok tagja semmilyen idol bandának. – Woozi sértettnek hangzott, mimikája még sem ezt tükrözte. Egyszerűen csak olyannak tűnt, mint aki már ezekkel a mondatokkal ugyan azt a kört futja századszorra. – Szóló énekes vagyok. De végül is kettő egy szakma. – vonta meg a vállait, mintha ez már tényleg nem számítana semmit, miközben újabb italért intett a csaposnak.

– Nem meggondolatlanság idolként egyedül iszogatni egy lepukkant bárban? – Jun ajkaira önelégült mosoly szökött, ahogy látta, a szőkeség elgondolkozik a szavain. Érezte, ahogy egyre jobban hatást gyakorol a másik enyhén mámorban úszó elméjére.

– Nekem is van jogom szórakozni. – megint egy húzásra megitta a pohár tartalmát, hiába mardosta az az énekes torkát. Érezte, ahogy az alkohol kezdi elérni fejét, s ahogy végtagjai ellazulnak, de ez továbbra sem volt elég neki.

– Nem úgy nézel ki, mint aki annyira jól érezné magát. – teljes testével a mellette ülő felé fordult, s tekintetével a másik sötét szembogarait vizslatta, azzal a szándékkal, hogy kiolvassa onnan a gondolatait. De Woozi szemei elködösülten meredtek előre a pohárra, melyben korábban még a mámortó alkohol ücsörgött. Pár másodperc elteltével emelte fejét Junra, s arcán cinikus félmosoly jelent meg.

– Élvezném a saját magányom, ha te nem lennél itt. – az énekes sután köpte oda neki a szavakat, és már szállt is volna le a székről, hogy valami nyugodtabb helyet keressen ezen a szórakozó helyen, de megfagyott mozdulata közben, ahogy egy meleg tenyér simult farmerral borított combjára.

– Majd én szórakoztatlak! – Jun szemében eddig nem látott csillogás villant meg.

második felvonás

Jun háta ívbe feszült, s egy utolsó lökéssel jutatta mindkettejüket a csúcsra. A szőkeség ajkai felduzzadtak, s tincsei izzadságtól tapadtak homlokára, miközben fejét hátravetette. Egész testét átjárta az élvezet, s vére csak úgy pezsgett az ereiben, mintha szénsavval dúsították volna.

Amint testük elvált egymástól, Jun nem tudta visszatartani magát, hogy nehogy újabb csókot lopjon az alacsonyabbtól. Hiába kapkodtak mindketten továbbra is levegőért, amint a kínai tag ajkai Wooziéhoz értek, ő karját ösztönösen fonta nyaka köré, miközben lábujjhegyre emelkedve feszült mellkasával a másiknak.

Végül oxigén hiányában muszáj volt megszakítaniuk a köztük lévő kapcsolatot, s a wc fülke két ellenkező falának dőltek. Woozi lehunyt pillákkal próbálta szívverését a normális sebességére beállítani, míg Jun – az nap már kitudja hanyadszorra – elveszett lágy vonásaiban. Büszkeséggel töltötte el, hogy azt a rideg jellemet, mellyel a pultnál találkozott, most ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hozta. De még így is, a szőke haj és a porcelánra hajazó bőr, még mindig csodálatosan földöntúli képet mutatott.

Jun pár perc elteltével lépett újra közelebb az énekeshez, de ahelyett, hogy rávetette volna magát megint azokra a csodálatos párnácskákra, inkább a nadrágja korcához nyúlt, s óvatosan húzta azt feljebb Woozi combján, majd férfiasságán. Miután az alacsonyabb ingjét is betűrte annak farmerjába, saját magát szedte rendbe.

Kellemes érzéssel töltötte el a közöttük lévő csend, mely olyan jelentőségteljesnek tűnt a történtek után, annak ellenére, hogy ez sem volt több egy egyszerű egyéjszakás kalandnál. Eleinte még gondolt arra, hogy akár több is lehetne ebből, hogy talán most van itt az idő a szerelembe esésre, de ezt már ott elrontotta, hogy a mosdóba csábította az alacsonyabbat.

A helyiség nyugodt csöndjét hirtelen felhangzó rock zene törte meg. Woozi békés ábrázata a másodperc töredéke alatt változott meg; homloka sűrű ráncokba rendeződött, s szemét gondterhelten forgatta meg, miközben szenvedő sóhajtás szabadult fel torkából.

– A menedzser az. – halászta elő a farzsebéből a telefonját, mely mindunhatatlan üvöltette magából azt a durva számot.

– Akkor ne vedd fel. – Jun ki szerette volna kapni kezéből a készüléket, de Woozi még azelőtt elkapta onnan karját.

– Csak kérlek, maradj csendben. – vetett egy utolsó, parancsoló pillantást a magasabbra, majd mutatóujját végig simította a kijelzőn. Megvárta, amíg a másik eldarálja a számon kérő kérdéseit, majd azután nyitotta szólásra száját. – Holnapra nincs semmi feladatom, úgy gondoltam ma kikapcsolódhatok egy kicsit.

Woozi hangja nyugodt és magabiztos volt, egyáltalán nem lehetett volna megmondani róla, hogy éppen hazudik, vagy nem. Az igazat mondta – egy bárban volt, és iszogatott –, csak a részletekre nem tért ki. Már majdnem befejezte volna a telefonálást, amikor Jun úgy döntött játszadozik még egy kicsit. Hisz úgy sem fogja többet látni ezt a srácot, maximum a tv képernyőn keresztül.

A kínai tag váratlanul kezdett kéjes nyögéseket hallatni, hasonlóakat, melyek még akkor törtek fel torkából, mikor az élvezet kapuját taposta, a szőkeség társaságában. Látva Woozi tekintetét, érezte, ahogy a menedzser rákérdez a hangokra. S hiába akarta az énekes tekintetével felnyársalni az ő szálkás testét, a ravasz mosoly ott játszadozott ajkain, s semmi esetre nem állt szándékában abbahagyni gyerekes játékát.

– Mondtam, egy bárban vagyok, és a mellettem lévő pár éppen most döntött úgy, hogy fel akarja előttem falni egymást. – hadarta el gyorsan a mondatot, le sem véve szúrós tekintetét a magasabbikról. – Leteszem, jó? – nem várta meg, hogy a menedzser válaszolhasson, azonnal elkapta a telefont fülétől, és egy gyors mozdulattal kinyomta a hívást. Újabb gondterhelt sóhajtást hallatott. – Ennek meg mi értelme volt most?

Jun csak megvonta vállait, majd tenyerével a wc fülke ajtajához nyúlt. Lenyomva a kilincset nyitotta ki azt, s hagyta előre menni a szőkeséget.

– Még egy italt? – ajánlotta fel Woozinak, de ő erre csak megtorpant a mosdó ajtajánál, és magára öltve ugyan azt a fölényes tekintetet, amellyel legelőször mérte végig Junt, gúnyos kuncogásba kezdett.

– Inkább kihagynám. – s kilépve a helyiségből, Jun akkor látta őt utoljára azon az estén.

harmadik felvonás

Nem mondanám, hogy miután Woozi kilépett azon az ajtón, Jun letörté vált volna, de semmi esetre sem érezte magát jobban. Ahogy egyedül megitta azt az italt, a kábultság újra úrrá lett rajta, s egyszeriben azon kapta magát, hogy már megint a saját visszatükröződő képét bámulja a pohárba töltött sárgás ital felületén. Szembesülnie kellett vele, hogy már megint nem tett semmi érdemlegeset. Az a szerelem, ami után annyira vágyott az este elején, ami úgy gondolta a szőkeség személyében fog kiteljesedni, nem létezett. Megint a szokásos szabályai szerint élt; semmi érzelem, csak dugás. Habár végtagjai beleremegtek, akármikor az aktusuk valamelyik pillanatára gondolt, nem volt benne semmi más, ami megmozgatta volna, csak is szimpla szexuális élvezet.

Fáradt sóhajtást hallatva állt fel a pulttól, előkapva a pénztárcájából pár, nagyobb papírpénzt, amelyek együtt biztos fedezik az aznapi fogyasztását, s miután a csaposnak is intett, kifelé indult a bárból.

Kint megcsapta a péntek éjszakai hangulat. Az utcák szórakozó fiatalokkal voltak tele, miközben azok hangosan nevetve tartottak következő buli helyszínük felé. Valahogy Jun sosem vágyakozott az ilyesféle szórakozás után, pedig, ha baráti társasága összejövetelt tartott, ő biztosan bele ment a legnagyobb örültségekbe is.

Arcán nosztalgikus mosoly jelent meg, amikor eszébe jutott egy ilyen alkalom. Barátja, Soonyoung tengerparti nyaralójában voltak, ahol több ház is a strandra nézett. Jun pedig vidáman futkosott végig a szomszédok előtt meztelenül, hogy aztán testét a tenger hullámai közé vethesse.

A táncos egyáltalán nem lakott közel a bárhoz, ahol eddig tengette óráit, de nem volt kedve tömegközlekedésre szállnia, vagy taxit hívnia. Sőt, nem is igazán tervezett haza menni; másnap – vagy inkább aznap reggel – korán kezdték a próbákat csapatával, így úgy döntött, a belvárosi stúdiót veszi célba.

Ennyi idő pont elég volt arra, hogy tökéletesen kiszellőztesse fejét, és az a kevéske alkohol is felszívódjon szervezetében. Fáradtan mozgatta már a végtagjait, amikor belépett a tükörrel körbe vett táncterembe, s hunyorognia kellett, miután felkapcsolta a villanyt.

Cuccát ledobta, saját testét pedig a helyiségben lévő kanapéra vetette. Megkönnyebbült bizsergés járta át porcikáit, ahogy kényelembe helyezte magát. Már csak a telefonja kellett a kezébe, az idilli állapot megteremtéséhez.

Az este folyamán egyszer sem akadt a kezébe a készüléke, így most tele volt meg nem nyitott értesítésekkel. A fölösleges hirdetéseket egyből bezárta, de utána tekintete megakadt egy üzeneten, melyet a táncos társaival közös csoportba küldtek.

Ajkai kínjában húzódtak mosolyra; úgy érezte az élete hirtelen változott át valamiféle sorsra épülő hollywood-i filmé.

– Érdekes lesz vele háttértáncosként találkozni. – suttogta maga elé.