Robog alattam a sárga színen ragyogó
villamos, s úgy suhan végig a borult budapesti Duna partján, akár csak egy
üstökös az égen. Bár igazából túl gyorsan nem haladhatunk, sőt, szerintem
kifejezetten lassan vonul előre a jármű, ahogy az ablakra tapad a tekintetem,
és az esőcseppek mögött nem nagyon változik a kilátás. Túloldalon Pestet látom,
velünk párhuzamosan mozog a kettes villamos, míg a lakóházak között az
óriáskerék teteje kandikál ki. Képzelem mennyien lehetnek most rajta.
Azt kívánom, bárcsak sietősebbre venné a
vezető. Természetesen próbálom megérteni a helyzetet; esőben a sínek megtelnek
vízzel, és ilyenkor a maximum sebességet csupán megközelíteni is veszélyes már.
Én azért mégis a volán mögött ülő idősebb férfit átkozom, mint az időjárást.
Kezemben görcsösen szorongatom a frissen
lyukasztott alkalmi jegyem, és így a tekintetem könnyedén a karórám felé
terelődik. Igazából még bőven van tíz percem, az óra szerint. Az én óráim pedig
mind sietnek. Még sem tudom leküzdeni a hasamat szorongató izgalmat, ami lassan
kezd már kellemetlenné válni.
Ahogy nyikorogva lelassítunk az egyik megállóban,
egy idősebb nő küzdi fel magát a magas lépcsős villamosra. Lopva körbetekintek,
s kicsit elszomorodva látom, hogy körülöttünk nem igazán van szabad hely, így
jól nevelt gyerekként azonnal felpattanok ültömből, amit az asszony meg is
köszön.
Kedves mosolya van, olyan nyugtató. Az a
fajta, amilyennel a nagymama a tulajdon unokáját illeti. Ő mégis engem
ajándékoz meg vele, miután többször is végig mér.
– Idegeskedsz, kisfiam? – teszi fel a
kérdését rögtön azután, hogy nyikorogva újra útnak indulunk. Megilletődök a
kérdésén, és félve lesütöm egy másodpercre pilláimat.
– Ennyire nyilvánvaló? – pillantok fel,
ajkaimat beharapva, és már meg sem próbálom igazán elrejteni a pírt az arcomon.
Mert számomra elég csak ennyi, hogy valaki emlékeztessen rá, s szívem kétszer
gyorsabb ütemet kezd verni, s tenyerem még a hideg kapaszkodót szorítva is
izzadni kezd.
– Minden az arcodra van írva, babám.
A néni hangja bársonyosan cirógatja
dobhártyámat, és egy pillanatra tényleg úgy érzem, mintha babaként nagymamám
karjában ringatóznék, de helyette csak a zötyögő villamos rázkódik talpaim
alatt.
– Egy rég látott baráttal találkozom. –
felelem, s most sem tudom megakadályozni, hogy rá gondolva, a mosoly ne
szélesedjen ki orcámon. Az asszony is mosolyog, s megértően bólint. Pár
másodpercig még rajtam tartja a tekintetét, majd ő is az ablak felé fordul, s a
Dunát kezdi vizslatni.
Megint az órámra pillantok, s
megkönnyebbülve konstatálom, hogy csak három perc telt el, és azóta már két
megállót sikeresen elhagytunk. Késni már nem fogok, ez megnyugtat, de a
belsőmet emésztő izgalom csak azért sem akar alább hagyni.
Már csak egy megálló választ el a
célállomásomtól, amikor megcsörren a zsebemben a telefonom. Ugat – vagyis csak
üzenetem jött –, ami miatt páran furcsa pillantásokkal illetnek körülöttem.
❝ én már a szokott helyen várlak.❞
❝ vagyis nem ott, hanem egy eresz alatt, de észre
fogsz venni ❞
❝ visszavonom, amikor azt mondtam, szeretem az
esőt ❞
Csak mosolyogni tudok rajta, de azt nagyon,
leginkább, mint egy tejbetök. Mert arra a beszélgetésünkre kifejezetten
emlékszem. A Citadellán voltunk, este volt és vihar. Mikor villámlott,
láthattuk, ahogy egy pillanatra az egész város fényárba borul. Tíz percig
ültünk az emlékmű takarásában, azon vitatkozva, hogy a nyári viharok jók, vagy
nem. Természetesen én voltam az, aki ellene érvelt, ő meg mellette.
Egyhelyben toporgok már, amikor a villamos
még egyszer, utoljára lelassít, ezúttal ott, ahol nekem el kell hagynom a
járművet. Végezetül az asszonyra mosolygok leszállás előtt, majd kilépek az
esőbe. Nincs nálam esernyő, még a pulóverem sem vízálló. Amúgy sem szentelnék
ezeknek nagy figyelmet, mert egyből őt keresem a téren.
És tényleg hamar kiszúrom, csak egy
erkéllyel állt arrébb, hogy a zuhogó eső ne telibe találja, de ott áll, alig
pár méterrel a kis ázsiai vendéglőtől, ahova mindig jártunk. El sem hiszem,
hogy ezeknek lassan, mind két éve, és hogy tényleg sikerült beleszoknom ebbe az
’egy-évben-egyszer-találkozunk’ dologba.
Bár talán nem kéne beleszokásnak neveznem
azt, amikor ránézek, konkrétan egy tér van köztünk, és épphogy látom a pimasz
féloldalas mosolyt az ajkain játszani az előttem húzódó esőfüggöny miatt, s a
ketyegőm mégis egy olyan dobogásszámot üt meg, amire nem is hittem, hogy képes
lenne.
Elborít az endorfin, és pocsolyából
pocsolyába lépve szelem keresztül a területet, míg nem már teljesen ki tudom
venni egész alakját. Fekete farmerja térdig vizes, ahogy sportcipője is
rászorul egy mosásra ezek után, ám sötétszürke pulóvere nedvességtől
érintetlen, ahogy a kapucni alatt pihenő haja, és pimaszul mosolygó arca is.
Nem várja meg, hogy odaérjek hozzá,
feláldozva magát lép ki az égi zuhanyba, és fogadja teljes testével a
becsapódásom. Mert nem bírom ki, hogy a normákat kövessem, muszáj neki ugranom,
és azonnal az ölelésembe zárnom. Muszáj karjaimat a nyaka köré fonnom, és
illatát az orromba szívnom. Mert még nekem is nehézkes elhinnem, hogy maga Chwe
Hansol Vernon most tényleg betartva a szavát itt van.
Pont csak annyira enged eltávolodni tőle,
hogy a szemembe nézhessen. Le sem tudná tagadni a csodálatot a tekintetében,
ahogy a szőke, homlokomhoz tapadt tincseimet kisöpri onnan. Én meg hirtelen úgy
érzem cseppfolyós állapotú leszek mindjárt a karjaiban, mert tudom, ezek mind
nekem szólnak.
– Olyan volt, mint egy örökké valóság. –
fogja közre ujjaival orcámat, és közelebb hajol hozzám, de még nem csókol meg.
– Az egy év Koreában? – kérdezek vissza,
előre a tarkóján kunkorodó hajzuhatagba túrva, pedig még nem is lehetek biztos
a következő lépésében.
– A tíz perc, és ott leszek üzeneted.
