Tízperces villamosút || VERNON

Robog alattam a sárga színen ragyogó villamos, s úgy suhan végig a borult budapesti Duna partján, akár csak egy üstökös az égen. Bár igazából túl gyorsan nem haladhatunk, sőt, szerintem kifejezetten lassan vonul előre a jármű, ahogy az ablakra tapad a tekintetem, és az esőcseppek mögött nem nagyon változik a kilátás. Túloldalon Pestet látom, velünk párhuzamosan mozog a kettes villamos, míg a lakóházak között az óriáskerék teteje kandikál ki. Képzelem mennyien lehetnek most rajta.

Azt kívánom, bárcsak sietősebbre venné a vezető. Természetesen próbálom megérteni a helyzetet; esőben a sínek megtelnek vízzel, és ilyenkor a maximum sebességet csupán megközelíteni is veszélyes már. Én azért mégis a volán mögött ülő idősebb férfit átkozom, mint az időjárást.

Kezemben görcsösen szorongatom a frissen lyukasztott alkalmi jegyem, és így a tekintetem könnyedén a karórám felé terelődik. Igazából még bőven van tíz percem, az óra szerint. Az én óráim pedig mind sietnek. Még sem tudom leküzdeni a hasamat szorongató izgalmat, ami lassan kezd már kellemetlenné válni.

Ahogy nyikorogva lelassítunk az egyik megállóban, egy idősebb nő küzdi fel magát a magas lépcsős villamosra. Lopva körbetekintek, s kicsit elszomorodva látom, hogy körülöttünk nem igazán van szabad hely, így jól nevelt gyerekként azonnal felpattanok ültömből, amit az asszony meg is köszön.

Kedves mosolya van, olyan nyugtató. Az a fajta, amilyennel a nagymama a tulajdon unokáját illeti. Ő mégis engem ajándékoz meg vele, miután többször is végig mér.

– Idegeskedsz, kisfiam? – teszi fel a kérdését rögtön azután, hogy nyikorogva újra útnak indulunk. Megilletődök a kérdésén, és félve lesütöm egy másodpercre pilláimat.

– Ennyire nyilvánvaló? – pillantok fel, ajkaimat beharapva, és már meg sem próbálom igazán elrejteni a pírt az arcomon. Mert számomra elég csak ennyi, hogy valaki emlékeztessen rá, s szívem kétszer gyorsabb ütemet kezd verni, s tenyerem még a hideg kapaszkodót szorítva is izzadni kezd.

– Minden az arcodra van írva, babám.

A néni hangja bársonyosan cirógatja dobhártyámat, és egy pillanatra tényleg úgy érzem, mintha babaként nagymamám karjában ringatóznék, de helyette csak a zötyögő villamos rázkódik talpaim alatt.

– Egy rég látott baráttal találkozom. – felelem, s most sem tudom megakadályozni, hogy rá gondolva, a mosoly ne szélesedjen ki orcámon. Az asszony is mosolyog, s megértően bólint. Pár másodpercig még rajtam tartja a tekintetét, majd ő is az ablak felé fordul, s a Dunát kezdi vizslatni.

Megint az órámra pillantok, s megkönnyebbülve konstatálom, hogy csak három perc telt el, és azóta már két megállót sikeresen elhagytunk. Késni már nem fogok, ez megnyugtat, de a belsőmet emésztő izgalom csak azért sem akar alább hagyni.

Már csak egy megálló választ el a célállomásomtól, amikor megcsörren a zsebemben a telefonom. Ugat – vagyis csak üzenetem jött –, ami miatt páran furcsa pillantásokkal illetnek körülöttem.

❝ én már a szokott helyen várlak.❞

❝ vagyis nem ott, hanem egy eresz alatt, de észre fogsz venni ❞

❝ visszavonom, amikor azt mondtam, szeretem az esőt ❞

Csak mosolyogni tudok rajta, de azt nagyon, leginkább, mint egy tejbetök. Mert arra a beszélgetésünkre kifejezetten emlékszem. A Citadellán voltunk, este volt és vihar. Mikor villámlott, láthattuk, ahogy egy pillanatra az egész város fényárba borul. Tíz percig ültünk az emlékmű takarásában, azon vitatkozva, hogy a nyári viharok jók, vagy nem. Természetesen én voltam az, aki ellene érvelt, ő meg mellette.

Egyhelyben toporgok már, amikor a villamos még egyszer, utoljára lelassít, ezúttal ott, ahol nekem el kell hagynom a járművet. Végezetül az asszonyra mosolygok leszállás előtt, majd kilépek az esőbe. Nincs nálam esernyő, még a pulóverem sem vízálló. Amúgy sem szentelnék ezeknek nagy figyelmet, mert egyből őt keresem a téren.

És tényleg hamar kiszúrom, csak egy erkéllyel állt arrébb, hogy a zuhogó eső ne telibe találja, de ott áll, alig pár méterrel a kis ázsiai vendéglőtől, ahova mindig jártunk. El sem hiszem, hogy ezeknek lassan, mind két éve, és hogy tényleg sikerült beleszoknom ebbe az ’egy-évben-egyszer-találkozunk’ dologba.

Bár talán nem kéne beleszokásnak neveznem azt, amikor ránézek, konkrétan egy tér van köztünk, és épphogy látom a pimasz féloldalas mosolyt az ajkain játszani az előttem húzódó esőfüggöny miatt, s a ketyegőm mégis egy olyan dobogásszámot üt meg, amire nem is hittem, hogy képes lenne.

Elborít az endorfin, és pocsolyából pocsolyába lépve szelem keresztül a területet, míg nem már teljesen ki tudom venni egész alakját. Fekete farmerja térdig vizes, ahogy sportcipője is rászorul egy mosásra ezek után, ám sötétszürke pulóvere nedvességtől érintetlen, ahogy a kapucni alatt pihenő haja, és pimaszul mosolygó arca is.

Nem várja meg, hogy odaérjek hozzá, feláldozva magát lép ki az égi zuhanyba, és fogadja teljes testével a becsapódásom. Mert nem bírom ki, hogy a normákat kövessem, muszáj neki ugranom, és azonnal az ölelésembe zárnom. Muszáj karjaimat a nyaka köré fonnom, és illatát az orromba szívnom. Mert még nekem is nehézkes elhinnem, hogy maga Chwe Hansol Vernon most tényleg betartva a szavát itt van.

Pont csak annyira enged eltávolodni tőle, hogy a szemembe nézhessen. Le sem tudná tagadni a csodálatot a tekintetében, ahogy a szőke, homlokomhoz tapadt tincseimet kisöpri onnan. Én meg hirtelen úgy érzem cseppfolyós állapotú leszek mindjárt a karjaiban, mert tudom, ezek mind nekem szólnak.

– Olyan volt, mint egy örökké valóság. – fogja közre ujjaival orcámat, és közelebb hajol hozzám, de még nem csókol meg.

– Az egy év Koreában? – kérdezek vissza, előre a tarkóján kunkorodó hajzuhatagba túrva, pedig még nem is lehetek biztos a következő lépésében.

– A tíz perc, és ott leszek üzeneted.