Csíp a kora őszi levegő, ahogy végig süvít az
éjszakában, megborzongatva a barna tincseimet. A közelben semmi sem található,
csak puszta, és szántó földek, meg az a rozoga földút, amelyen parkoló autónak
most is hátat döntök. Nincs rajtam a szemüvegem, így a távoli városok fénye,
tényleg csak szentjánosbogaraknak tűnnek számomra.
Nehéz ki és belélegezni a levegőt, mely
amúgy az életem létfontosságú darabkája, de az elmémen végig futó emlékek
ólomsúllyal nehezednek a mellkasomra.
Látom magunkat kívülről a nyaraló panoráma
ablakain keresztül; a kezemben egy vodkás üveg, a nagyobb fajta, és már talán
csak az ital negyede lötykölődik benne. Táncolok, meggondolatlanul, csak a zene
ütemét követem, azt sem tudom merre lépek, mert pilláim automatikusan csukódnak
le, miként mosoly rajzolódik arcomra.
Ő néz, bárgyú vigyor játszadozik ajkain,
tekintetével minden mozdulatomat megbabonázva követi, s csak így utólag látom
karamellszín íriszeiben azt a sötét csillogást, melyet akkor képtelen voltam
felismerni.
A gerincemen végig fut a bizsergés, de most
nem az érintésétől a derekamon, inkább a megvilágosodás az, amely libabőrt ad
nekem. Szeretném, hogy megint olyan naiv lehessek, optimista és hiúszemű, aki
nem gondol a holnapra, sőt, még az elkövetkezendő percekre sem, csak a
jelenben, a pillanatnak él.
Szeretnék megint ott állni vele a nyaraló
nappalijában, az ócska olvasó lámpa fényében dülöngélve, miközben ajkaink
egybeolvadva lejtenek táncot, kicsit hevesebben, mint mi magunk tesszük.
Már talán majdnem mosolyra is fakadok.
Lepedő, kés, vér.
Eltűnik a nyugtató háttérzene, eltűnik az
alkohol mámorító érzése, eltűnik az érintése a bőrömről.
Sikítást hallok, és a rothadó szagtól, mely
egyszeriben csapja meg orromat hánynékom van.
Olyan, mintha gyümölcsök tömkelege erjedne
körülöttem, de itt csak ő van, meg a lepedő, a kés, és a vér.
Vér, mely nem az enyém, és nem is az ővé. Az
ő belülről eredő rothadása az, mely most az orromat facsarja.
Kopogtat az autó ablakán, ahogy áthajol az
anyós ülésen, s rám mosolyog, amint odakapom a fejem. Körmei alatt még ott az
odaszáradt vér, ahogy int nekem, arra kérlelve, hogy szálljak be a járműbe.
Csak pár percet kértem tőle, hogy
kiszellőztessem a fejem, de jobban belegondolva, már óráknak tűnő ideje bámulom
a horizontot, és a minket körülvevő érdektelen semmit.
Kellemes ez a köztes állapot, mert tudom,
hogy ha ebből a pillanatból kiszakadom, akkor onnan már tényleg nincs megállás.
Tényleg csak ketten leszünk a nagyvilág ellen, s valahogy ez olyan érzést kelt
bennem, mintha elakarnám adni a lelkem az ördögnek.
Lenyelek minden kételyt, reménykedve, hogy
azok vissza se térnek többet, és pár pillanatnyi, röpke habozás után kitárom az
ajtót, s beülök a szövetülésbe.
Chan bámul, bárgyú mosoly az ajkain, s
szemében még mindig ott játszadozik az a sötét csillogás. Zavar és
legszívesebben rászólnék, rákiáltanék, hogy soha többet ne merjen felém
pillantani, de nem teszem.
Talán azért, mert bármennyire is
elvetemült, szélsőséges, veszélyes, és romlott a helyzet, amibe magunkat
sodorta, egy pillanatra sem jutott eszembe, egyszer sem, hogy itt hagyjam.
Megtehettem volna rögtön, miután otthagytuk
a nyaralót, mikor megálltunk tankolni, mikor vacsoráztunk, és most is, de nem
teszem.
– Inkább menjünk a tengerpartra. – szólalok
meg rekedtes hangon, amint gyújtást ad a motornak. Meglepődik, végig fut
szemein az értetlenség, de továbbra is mosolyog, és továbbra is engem néz. – Ősszel még sosem voltam a tengernél.
– Ahogy óhajtod. – búgja, s lassan megindul
a jármű a kavicsos talajon, valahova, a semmi felé tartva.
Azt hiszem, kettőnk közül mégis én vagyok
az örültebb.
