A sors egy kiismerhetetlen dolog, még ha
sokan is vallják azt az eszmét, miszerint egy séma alapján mindenkié előre meg
van írva. Ógörög hiedelmek szerint, minden gyermek születésének napján három nővér
ül le bölcsője mellé, hogy megfonják élete vonalát. A legfiatalabbtól függ a
gyerek személyisége és érzelmei, a középső alakítja élete menetét, boldog és
kihívásokkal teli pillanatait, s végül az utolsó, a legidősebb az, aki
könyörtelenül elvágja a fonalat, ezzel megadva a gyermek halálának időpontját
és módját.
Vajon ez a három nővér direkt fonta nekem
ezt az életet? Vagy csupán egy hiba voltam az új szövőstílusukban, és gyorsan
pontot kellett tenni az elrontott munka végére? Egyáltalán tényleg ez a vége? Tényleg
így kell vége lennie az életemnek?
– Jaj, srácok, ez nagyon rossz vicc! –
nevettem el magam, de még nekem sem hangzott őszintének. Végeláthatatlan
farkasszemet néztem az előttem állók holtsápadt ábrázatával, melyet az én
látványom váltott ki belőlük, s a szín csak azért sem akart visszatérni
arcukra. Az első pillanattól kezdve, sőt már azelőtt, hogy felnyitottam volna a
pilláimat, tudtam. Legbelül tudtam, hogy így fog végződni.
Szemeimet azonnal elkaptam barátaimról, s
megrögzötten a padlót kezdtem bámulni. Sosem hittem a históriában, miszerint a
sötét szem ölni tudna, egyszerűen túl szürreálisnak tűnt, de közben egy
pillanatra sem akartam a többiek életét kockáztatni.
– Joy, add légy szíves oda a szemüvegedet.
– szóltam megtörten a mellettem álló lánynak. Biztos voltam benne, hogy a
táskája mélyén ott lapul egy napszemüveg, s állításom igaznak is bizonyult, amikor
megéreztem azt a tenyeremben.
– Most mi a faszt fogunk csinálni? –
hallottam meg Yeri hangját, miközben a napellenző felhelyezésével
szerencsétlenkedtem. Sosem álltam igazán közel hozzá, csupán a társaságunk
tagjává vált, miután összejött Rockyval, de a hangsúly, melyet használt, még
ennek tudatában is szíven ütött.
Undorodott tőlem. És ami a legrosszabb
volt, hogy én is undorodtam magamtól. Abban a pillanatban jobban utáltam magam,
mint hogy féltettem az életem. Hisz mégis miért olvastuk volna azt a sok
tündérmesét általánosban a gonosz, barna szemű, gyilkos emberekről, ha nincs alapjuk?
Kezdtem úgy érezni, hogy a halálom jogos lenne, és tényleg a kivégzés az én
sorsom.
– Várunk. – jött az egyenes, és rideg
válasz Bintől. Felemelve a fejem hálásan próbáltam tekinteni rá, de a sötét
lencsék miatt úgy sem láthatta, de mégis kíváncsi tekintettel pásztázta
alakomat. Lehet, hogy egy kicsit remegtem is azon a ponton.
– Mire? – Yeri hangja hisztérikus volt, Joy
mellettem fel is nyüszített miatta, Rocky pedig még nagyobb sokkal a
tekintetében kapta rá a fejét
A többi jelentéktelen alak – bár nem
szívesen mondom ezt róluk, a barátaim voltak, de nem eléggé, hogy most nevükön
szólítsam őket – csöndben nézték a jelenetet, néha rám, néha pedig a Yerire
vetve megvető pillantásaikat.
Bin ajkairól óriási sóhajtás pergett le,
majd utolsó emberként ő is a lány felé fordult.
– Igen, Chan szeme fekete. Igen, talán ölni
képes vele. Igen, hívnunk kell a rendőrséget. De kibaszottul a barátunk, és nem
fogjuk a szülinapján egyből a halálba küldeni! – az utolsó szavakat szinte
üvöltve vágta neki az akkora már megszeppent lánynak. Bin bátyjának a szeme is
a barna színt vette fel a születésnapján. Őt is elvitték, és ő neki is meg kellett
halnia. Még csak rendes sírt sem kaphatott. S ezeknek az információknak a
tudtában igazán megbecsültem, amiért ő képes volt megtartani a lojalitását. Egyelőre
ő volt az egyetlen, akiben még mindig százszázalékosan bízni tudtam.
– Lehe– szólásra nyitottam a számat, de a
zsebemben csörögni kezdő telefonom teljesen kizökkentett. A szüleim voltak
azok, s nekem muszáj volt beszélnem velük.
Görcsösen tartottam ujjaim között a
készüléket, a sötétített szemüveg és a gyér világítás miatt elsőre azt sem
tudtam hol van a zöld, felvevést jelző gombocska, de végül sikerült valahogy
fogadnom a hívást.
– Isten éltessen drágaságom! – hallottam
meg anyukám szeretettel teli(nek tűnő) hangját, s egyszeriben végig futott a
hátamon a borzongás. A teremben tartózkodók mozgolódni kezdtek, ahogy már nem
nekik szenteltem a teljes figyelmemet, s egyszeriben azon kaptam magam, hogy
már a legközelebbi tag is három méter távolságra van tőlem. Még Joy is eltűnt
mellőlem, hogy Yerit vonja ölelésébe, holott sokkal inkább engem kellett volna
neki.
– Köszönöm szépen, anya. – erőltettem ki
magamból a választ, reménykedve benne, hogy hangomon nem hallani a zavart.
– Mond csak, hogy telik az estétek?
Az egész csak egy elcsépelt felvezetés
volt, csak hogy ne érezzem magam lerohantnak, holott mindketten tudtuk, hogy
csak egyetlen dolog érdekli. Normál körülmények között égtem volna a vágytól,
hogy visszadumáljak neki emiatt a hanyag, anyai viselkedés miatt, de amúgy sem
tettem volna meg. Még mindig fényévekkel törődőbb volt, mint apám. Meg hát,
jóval a normál körülmények halmazán kívülre estünk abban a helyzetben.
– Jól.
– A szemeid? – jött a puhatolózó kérdés.
– Azok is jól vannak.
Nem mertem megmondani neki az igazságot
velük kapcsolatban. Bár egyértelmű volt, hogy nem találkozom vele többet már,
vagyis nem kell szembenéznem a csalódott tekintetével, de nem volt bennem elég
bátorság, hogy én mondjam meg neki. Jobb ha majd egy táviratban értesül arról,
milyen szörnyeteg is lett a fia.
Hallottam a megkönnyebbült sóhaját, de az
én gyomromban pont emiatt lett csak nagyobb a görcs, amely így is már át akarta
szakítani a hasfalamat.
– Most visszamegyek a többiekhez, jó?
Szeretlek, és mond meg ezt apának is, szia! – s azzal a lendülettel ki is
nyomtam.
A következő pillanatban pedig már a földnek
csaptam a telefonomat.
Kezdtem úgy igazán felfogni a történteket,
s a keserű düh eluralkodott rajtam. Dühös voltam az univerzumra, a sorsra és a
három nővérre, amiért ezt tették velem. De közben meg teljes kétségbeesés járta
át a porcikáimat.
Sosem voltam az a fajta ember, aki könnyen
utat tud engedni a könnyeinek, nem is nagyon volt sok okom az életemben a
sírásra. De abban a pillanatban csecsemő módjára kezdtem bőgésbe. A mögöttem
lévő székre dőltem, és csak hagytam, hogy a könnyeim végig csorduljanak az
arcomon, miközben józanésszel próbáltam felfogni a tényt, hogy vége az
életemnek. Hogy ez az utolsó napom a földön, az utolsó óra, hogy láthatom a
barátaim arcát, és holnap már egy koporsóban fogok feküdni élettelenül.
Ez egyértelműen olyan dolog volt, amellyel
képtelen voltam megbirkózni.
A többiek továbbra is távolról figyeltek
engem, de még Binre sem tudtam haragudni miatta. Mégis hogyan lenne képes az
ember megvigasztalni a barátját, akiről tudja, hogy így is úgy is meg fog
halni? Akármi is történik, az én végezetem eldöntetett – bármennyire is
hihetetlen volt, hogy ily’ keserű a vég.
– Ennek semmi értelme. – sziszegte az orrai
alatt Yerin, de tökéletesen hallottam. Neki meg tökéletesen igaza volt. Az
utolsó óráimban nem azon kellett volna búslakodnom, hogy vége, inkább örülnöm,
amiért megtörtént.
Visszanyeltem a könnyeimet, és elrejtve a
gyenge énemet, kihúztam magam. A tekintetek újra rám tapadtak. Rocky volt a
legközelebb, úgy hogy ő volt az első, akihez odaléptem. Nem hátrált meg tőlem,
de arcvonásai megfeszültek tettemre.
– A legjobb csínytárs vagy a világon. –
vettem egy nagy levegőt, s éreztem, hogy azokat a könnyeket nehezebb lesz
benntartani, mint gondoltam. – Gondoskodj róla, hogy az az ötvencentes az idők
végzetéig a tanári asztalon díszelegjen.
Esetlen ölelésbe vontam őt, de hátamat
simogató tenyere egy kicsikét nyugtatóan hatott rám. A kapcsolatunk
egyértelműen nem volt szavakba foglalható, így meg sem próbált valami választ
adni búcsúmra.
– Szeresd teljes szíveddel ezt a
csenevészt, megérdemli. – fordultam rögtön utána a mellette szorosan álló Yeri
felé. Tekintete már nem árasztott undort magából, csupán megszeppent bólintást
kaptam válaszul.
Azt hittem Joytól nem lesz annyira nehéz
elköszönni. A kapcsolatunk elején voltunk, bármennyire is intenzív is volt az, szerelemnek
nem volt mondható. De amint szembekerültem sajnálkozó tekintetével, a szavak a
torkomra fagytak.
Mindenkitől, csak tőle nem vártam ezt.
Bármennyire is kihívó, vonzó és szexi külsővel áldotta meg az isten, annyira
naiv és tiszta volt ő valójában belülről. És nem akartam, hogy egy szánalomra
méltó emberként éljek tovább az emlékezetében.
Olyan szoros ölelésbe vontam, mint talán
még senkit soha, s az sem igazán zavart, hogy hezitál a viszonzást illetően. Ő
is egyértelműen pozitív része volt az életemnek, és én is az akartam lenni az
övében.
– Csak ne felejts el, kérlek. – suttogtam a
hajába, mire szipogását véltem meghallani. A könnyek megint szememet égették.
– Nem foglak. – sírta nyakhajlatomba.
Az utolsó ember, akihez odamentem, Bin
volt. Neki tartoztam talán a legtöbb hálával, és mégis hozzá volt a legnehezebb
szólnom. Talán percekig szemezhettünk egymással – továbbra is a napszemüvegen
keresztül –, az érzéseinkkel küszködve, mire képes voltam egy egész, értelmes
mondatot kinyögni.
– Bocsánat, hogy én is itt hagylak.
Tudtam, hogy milyen érzések háborogtak
akkoriban benne, mikor elvesztette mellőle a bátyját. És bűntudatom volt,
amiért én is ugyan ezt készülök tenni vele. Vagyis a sors ugyan ezt készüli
tenni velünk.
– Ezek után kiről fogom másolni a
matematika dolgozatokat? Még terveztem a segítségeddel leérettségizni. – mosoly
kúszott arcomra, ahogy az ő ajkai is felfele kanyarodtak.
Kezdtem elengedni minden csodálatos
jövőképet, melyekről éveken keresztül álmodtam. Kezdtem beletörődni, hogy ez
jutott nekem, valószínűleg okkal. A kétségbeesés eltűnni látszott az arcomon
végig csorduló sós könnyeken keresztül, s már csak egyetlen célom volt az
életben; életrevaló, jóemberként élni a körülöttem lévők emlékezetében.
– Oda adod a telefonod? – nyújtottam egyből
a tenyerem, mire Bin csak zavarodottan felhúzta szemöldökét.
– Nem feltétlenül kell ezt tenned.
– Csak essünk gyorsan túl rajta. –
préseltem ki a tüdőmből a levegőt, még mielőtt teljesen meggondoltam volna
magam, és a hosszabb, szenvedésekkel telibb út mellett döntök.
Barátom a kezembe nyomta a készüléket, én
pedig már teljes elhatározással pötyögtem be a rendőrség gyorshívóját. A hívásom
szinte egyből fogadták.
– Miben segíthetek? – hallatszódott a vonal
túloldaláról a diszpécser túlságosan kedvesen csilingelő hangja. Nagy levegőt
vettem, és pilláimat leszorítva adtam fel magam.
– Lee Chan vagyok, ma lettem tizennyolc
éves, és a szemeim feketék.
-------------------------
Na
hát tudom, lassan folynak a dolgok, de annyira adta magát ez a lezárás, hogy
fájt volna a szívem nem itt pontot tenni a fejezet végére A következő fejezet
valószínűleg sokkal inkább izgalmakkal telibb lesz, és mondhatjuk, hogy a
bonyodalom rész innen veszi kezdetét!
