Üresen || HOSEOK

Van az a fajta érzés, amikor egyszerűen nem érzel már semmit. Nem érzel bút, se boldogságot. Se sajnálatot, se irigységet, csalódottságot, vagy haragot. Üresek az ereid, üres a szíved, és üres az elméd. Ez az üresség rosszabb mindennél, fojtogat, észrevétlenül, és mohón. A fájdalom hosszú időkön át gyötör, és a szenvedés enyhítésére kevés hatásos mód van.

Hoseoknak tökéletes körforgás az élete. A kietlen kín átjárja porcikáit lábujjhegyétől feje búbjáig. Megszokott számára ez, már szinte teljes nyugodtsággal viseli ezt az oly’ ismerős érzést. De mikor már a kín is szertefoszlik, mi marad ott, benne? Semmi.

Álmából felriadva, kócos fejjel, és felduzzadt arccal siet a kicsiny konyhába. Csak egy lámpát kapcsol, mely gyér fényével világítja meg neki a célja felé vezető utat. A hűtő úgy magasodik elé, mint valamiféle ördögi, tiltott Kánaán, mely fehér burkolatával csak megtéveszteni akarja. Hoseok már mit sem törődik a fejében tiltó pumpálással, kitárja az ajtót, s a hideg, mely ekkor arcon csapja, kellemesen bizsergeti pólusait.

Az első, amit meglát egy fél torta. De tudja; abból nem szabad ennie, mert Jiminé. Nem szeretné a szomorú arcát látni reggel, mikor szembesül ajándékának hűlt helyével. Tekintetét inkább a felsőbb polcokra vezeti. Két nagy lábasban algaleves várja. Hoseok szereti az algalevest, és az algaleves is szereti őt.

Egy koszos tányér kerül a mosogatóba.

A lábasok felett fehér, kézzel festett jénai tál áll, kicsit hátrébb, mintha csak Hoseok elől menekült volna a joghurtos üvegek mögé. Hoseok a szája sarkát nyalja, tudván, hogy abban lasagne várja.

Még egy koszos tányér kerül a mosogatóba.

A leves után a tésztás ételt kicsikét nehéznek érzi, ezért végül az egyik, rózsaszín csomagolású joghurtot is lekapja a helyéről, fenékig húzza, mintha csak feles lenne.

Tulajdonképpen, egy kis soju sem esne rosszul neki. De a dormban nem tartanak alkoholt, így a mámorító szesz helyett megint visszatér a mámorító kajához.

Ízlelőbimbói hirtelen édesért epedeznek, s az első dolog, amit Hoseok kiszúr, egy doboz nutella. Sosem volt oda a csokoládés édességekért, de most szinte vízként szomjazik rá. Nem is törődik azzal, hogy esetleg kenyeret vegyen elő, csak kenőkést ragad a kezébe, és azzal tömi magába.

Egy üres nutellás bödön kerül a mosogatóba.

Hasfala már feszül, de az üresség még mindig ott lappang benne. Csak többet, és többet akar, s nem sokkal később már Jimin tortája sincs a harmadik polcon. A torta, amelyet oly’ bájos mosollyal fogadott a fiúktól szülinapja alkalmából.

Hoseok elszégyelli magát, de már késő. Hisz, ami már egyszer lecsúszott a torkán, azt nem tudja visszahozni.

Vagy mégis?

Rendetlenséget hagyva maga után a konyhában rohan, szinte vágtat kifelé a helyiségből. A következő célja a földszinti mosdó.

Már arra sem máltatja magát, hogy világítást csináljon, csak leguggol a sötétben a wc kagyló elé, és két ujjával torkáig nyúl. Öklendezik, de nem jön fel semmi. Arra gondol, bárcsak megint üres lenne, a bűntudat hirtelen sokkalta fojtogatóbb, mint a kopár semmi.

Ujjai megint gégéjét súrolják, és addig ki sem veszi őket szájából, míg meg nem érzi torkában azt az oly’ ismerős maró savat. Feje előre bukik, álkapcsa megfeszül, s a három szelet torta, a fél bödön nutella, a lasagne és a leves is már a gyomra helyet a lefolyóban úszkál.

Hátát a hideg csempének veti, mely mégis mintha inkább égetné csupasz bőrét, pont úgy, mint az orcáján hangtalanul végig csúszó könnycseppek. Az üresség fullasztó, jobban, mint ahogy emlékezett, de a kín ott feszül a torkában.

De egyszer az is elmúlik, és akkor nem marad más megint, csak a hasogató üresség.