Orosz rulett || ÖTÖDIK KÖR || svt & bts

EZ EGY FORDÍTÁS

AZ EREDETI ÍRÓ n-city  

 Jeonghan és Seungcheol nyugodtan beszélgettek a szobában.

   „Szerinted No.10 megérdemelte a halált?” kérdezte halkan, No.6. „Sok pénzt nyert már.”

   „ Azt mondják a szép mosolya mögött, belül romlott volt.” válaszolt No.5

   „Ezek szerint a pokolba kerülhetett.” Jeonghan fáradtan sóhajtott, majd eldőlt az ágyán.

   Eközben.

   No.9 még mindig barátja miatt szenvedett. Persze hogy ezt tette, hisz csupán kettő vagy három órája történt. Csendben sírt és megint, No.20 odament hozzá.

   „Hagyd abba a picsogást. Miért játszik egy gyenge fiú egy ilyen játékot?” akadt fent no.20 a sírásán.

   „Neked t-támogatnod kéne engem. Idősebb vagyok nálad, te kis pisis.” mondta Taehyung.

   „No.13 alacsonyabb nálam.” bólintott Chan. „És te nem tudhatod hány éves is vagyok.”

   „Te vagy az orosz rulett történelmében a legfiatalabb játékos, mindenki, aki egy kicsit is informálódik az orosz rulettel kapcsolatban, talál infókat rólad.” mondta No.9

   „Oké.” válaszolta. „Akkor csak hagyd abba a sírást, végre.”

   Taehyung bólintott, majd a fiatalabb vissza sétált az ágyához.

   „Micsoda lúzer.” mondta váratlanul No.19.

   No.19 mindig is csöndes volt, emiatt nem gondoskodott róla senki sem. Szerintem a többiek nem nagyon tudták, hogy No.19 is ott van.

   „Igen, az.” lehet, hogy csak kiszaladt a száján. „Úgy hallottam azért van itt, mert meg akar halni.”

   „Az aki a legjobban akar veszteni és meghalni, az a legesélyesebb a győzelemre.” mondta No.19. „Leszámítva a srácot a 10:10-es szemekkel.”

   No.20 tudta, amit No.19 mondott neki, és igaznak is gondolhatta. Chan mindig hallotta, hogy az orosz rulettben az öngyilkos hajlamúak nyernek a legtöbbet.

   Chan No.9 írányába tekintett, és magában motyogott. „Te fogsz nyerni, No.9, ebben biztos vagyok.” a csöndben senki sem hallhatta, amit Chan magának magyarázott.

   Eközben a gazdag férfiak, akik fogadtak a húsz, most már tizenhárom fiúra, rendkívül dühösek voltak.

   „Én még mindig játékban vagyok, Kibaszottul No.1 fog nyerni.” mondta Kuhn.

   „Nem fiúk, az én srácom, No.19 fog nyerni.” mondta Jooheon.

   „Megfogjátok látni srácok. No.9 fog nyerni.” mondta Kihyun.

   „Fiúk! Gyertek a körbe. Az ötödik kör hamarosan kezdetét veszi!” kiáltotta váratlanul Wei mester.

   A tizenhárom fiú és az összes, aki fogadott, a szobába mentek. A tizenhárom srác a körbe sétáltak, míg a többiek ezen kívül foglaltak helyet. Wei mester munkásai oda adták nekik a revolvereket.

   „Helyezzétek a revolvereket a fejetekhez, és amikor a lámpa felkapcsolódik, húzzátok meg a ravaszt!” kiáltotta keresztül a szobán Wei mester.

   Mindannyian izgatottak voltak, s az összes szív gyorsan dobbant. Páran nem is tudtak levegőt venni. Mindenki a lámpákat bámulta izgatottan. Váratlanul felkapcsolódtak, majd egy csomó holt testet láthattunk a földre rogyni.

   No.4, No.6, No.7 és No.17, mind meghaltak. 

Orosz rulett || NEGYEDIK KÖR || svt & bts

EZ A TÖRTÉNET EGY FORDÍTÁS

AZ EREDETI ÍRÓ n-city

   Taehyung le volt sokkolódva. A legjobb barátja meghalt. Az, aki folyton az oldalán volt, nem számít mikor vagy miért, halott.

   Taehyung fél órája sírt, és nem tudta abba hagyni. A kép, melyen Jungkook a padlón fekszik... halott.  Ahogy nem tudott mozdulni. Jungkook Taehyungra mosolygott, mielőtt meghalt.

   „Tudta, hogy meghalhat.” motyogta Taehyung a fiúnak.

   „Hello? Jól vagy?” egy fiatal srác sétált felé. Ez volt No. 20.

   „Igen, igen.” sziszegte.

   Taehyung nem tudta elég gyorsan venni a levegőt. „Nem kell beszélgetned, ha ez nehéz neked.” No. 20 ál-mosolygott.

   Chan tudta, Taehyung elvesztette az embert, aki oly’ fontos volt neki. Talán, Chan csendes volt, de tudott mindenről. Arról, hogy Jungkook szerette Taehyungot.

   Eközben

   „Nem tudom elhinni, hogy Junhui meghalt.” No.6 mondta a legjobb barátjának. „Nem érdemelte meg eléggé.”

   „Rendben lesz a mennyben.” No.5 ál-mosolygott. „Szükségünk van a pénzre, most nem lehetünk gyengék, Jeonghan. Most nem.”

   Jeonghan bólintott, tudta, Jungui halott. Mit fog tenni, ha ő hal meg? A mennybe vagy a pokolba kerül vajon? Vagy talán egy második életet fog kapni?

   Jeonghan mélyen belélegzett, majd lassan kiengedte és Seungcheolra tekintett.

   „És mi van No.2-vel? Aki szintén meghalt? Voltak barátai?” kérdezte Jeonghan.

   „Nem voltak, szegény fiú.”

   Ezután a mondat után, mindketten nagy röhögést hallottak a terem másik feléből.

   „Oh, szent—Lettek barátaik?” kérdezte Seungcheol, inkább magától.

   Dühösen tekintett Seokminre, Seungkwanra, Hoseokra és Jiminre. Nem tudta a nevüket.

   A nagy nevetések tán, csönd telepedett a szobára. Senki sem beszélgetett, és senki sem tudta miért.

   Kiélvezték a csendet, míg valaki meg nem tört. „Én fogom megnyerni ezt a játékot, barmok.”

   Ez No.4 volt, akiről beszéltem.

   „É-én fogok nyerni.”

   Namjoon kinevette Taehyungot. „Túl gyenge vagy, sosem fogtad a revolvert rendesen.”

   „Nyerni fogok, Jungkookért.”

   „Fiúk! Ne szívjátok egymás vérét! Inkább gyertek a kőrbe!” kiáltotta Wei mester a többieknek.

   A csönd újra körbe járta őket, míg mindannyian lassan a szobába sétáltak, s megálltak a kőrben.

   Megcsinálták a rutint, amit minden alkalommal megtettek, s vártak arra, hogy Wei mester beszéljen.

   „Kérlek emeljétek a revolvert a fejetekhez, és mikor a lámpa felvillan, húzzátok meg a ravaszt!” kiáltotta.

   Vártak, s mikor a lámpa felkapcsolódott, meghúzták a ravaszt, mint ahogy Wei mester azt mondta.

   „Végre, ez a seggarc meghalt.” mondta Chan miközben Joshua halott testére nézett.

Orosz rulett || HARMADIK KÖR || svt & bts

   EZ EGY FORDÍTÁS

AZ EREDETI ÍRÓ n-city

  „Szerintem ma meghalok.” – mondta Taehyung Jungkooknak. Válaszként csak bólintott.

   „Ne halj meg!” – motyogta Jungkook, inkább magának, mint legjobb barátjának.

   „Mi a baj, Kookie?” – pillantott rá Taehyung könnyekkel a szemében. „Mond el. Akkor már nem tudod, ha túl késő.

   „Már késő.” – egy csepp könny legördült Jungkook szeméből.

   Ki kellett volna tálalnia Taehyugnak az érzéseivel kapcsolatban, mielőtt depresszióba esik. Az boldoggá tette volna. Utálta magát, amiért túl gyenge.

   „Te nagyon erős vagy, Kookie. De mindenkinek van egy gyenge oldala.”

   Ezalatt az idő alatt, Mingyu előszőr beszélgetett Joshuával. „ Hé, ne add fel magad a hiba miatt, hogy megölted Wonwoot. Nem te tetted.” – mondta Joshua neki, miközben őt nézte, akinek könnyek gyűltek szemébe.

   „Kurvára megtettem. Azt mondtam magamnak meg kéne halnia. Mi sosem mondtuk senkinek, de párkapcsolatban voltunk. Vagy még mindig vagyunk.” – Mingyu szipogott.

   „És most már túl késő van, hogy elmondjam neki; bocsánat.”

   „Ne add fel magad emiatt. Ő még mindig szeret, és te is szereted.”

   „Ő KIBASZOTTUL MEGHALT! Ez olyan, mint a szakítás csak rosszabb!” – kiáltotta. „Meg akarok halni most rögtön!”

   „Csak nézd a jót benne. A következő kőr öt perc múlva kezdődik.” – próbálkozott Joshua a felvillanyozásával.

   „Szükségem van rád, Wonwoo…” – Mingyu az ég felé pillantott. „Sajnálom. Öt perc múlva már ott leszek.”

   „Hoseok! A következő kőr öt perc múlva kezdődik!” – kiáltott Jimin a barátjának, de a többiek is hallhatták.

   „Igen, fiúk! Gyertek Wei mesterhez!” – kiáltott Wei a szobából, s nevetett.

   A fiúk megálltak a körben, úgy mint az előző két alkalommal.

   Megcsinálták a rutint, amit eddig is.

   „Helyezzétek a revolvereket a fejetekhez, és amikor a lámpa felkapcsolódik, húzzátok meg a ravaszt!” – kiáltott keresztül Wei mester a szobán.

   Mindegyik fiú várt a lámpa felkapcsolódására. Hirtelen felvillant, és mindannyian meghúzták a ravaszt.

   „Megkapta, amit akart.” – Joshua magában vigyorgott, miközben Mingyu halott testét figyelte.

   És Taehyung is félig a padlón volt, de nem azért mert ő is meghalt volna.

   A legjobb barátja halt meg.

   Nem tudta levenni szemét Jungkook halott testéről, ami a padlón hevert.

   „Miért te haltál meg? Miért nem én? – motyogta magának Taehyung.

   „No.9, go away” – Wei egyik munkása megragadta a vállait, s kilökte a szobából.

   Mindenki Taehyungot figyelte, s nem nagyon vették észre hogy No.10 és No.2 is halott.

Csokis tej || JEONGHANNA

BOLDOG SZÜLETÉS NAPOT, UNNIE!

   Csupán egy véletlen volt, hogy Jeonghan és Hanna az egyetlen éjszaka is nyitva tartó boltban, pont ugyan azt az utolsó doboz csokis tejet akarták.

   Ujjaik esetlenül találkoztak a műanyag borításon, ahogy elködösült, fáradt tekintettel csupán csak az ösztönök hajtották őket.

   – Én értem hozzá elsőnek, szóval az enyém! – szólalt meg harcra készen Hanna, miközben szemeivel lézereket lövelt a csapzott hajú srácra.

– Nem igaz, mert én értem hozzá elsőnek! – makacsul állta a sötét szemek tekintetét, s erősebben szorított a dobozra a lány markai között. Hanna felfújt pofazacskóval, durcásabban folytatta a párbajt.

   – Ez vészhelyzet!

– Milyen vészhelyzet az, amikor hajnali kettőkor, pont csokis tejre van szükséged? –vonta fel jobb szemöldökét mire csak egy szemforgatást kapott válaszul. – Vagy, esetleg megvan?

   Hanna felháborodva kapott mellkasához, s fokozatosan kifújva levegőjét botránkozott meg a hallottakon. Hogy valaki ilyen nyíltan, tabuk nélkül kérdezgesse őt? Felháborító!

– Tudod mit? A tied lehet! – s azzal a lendülettel, felvont orral ott hagyta a megszeppent srácot.

   Kirontott a kisbolt ajtaján, majd az ajtó felé kifeszített napellenző alá állt. Nem volt kedve hazamenni, hisz nem véletlenül jött el onnan éjnek évadján. Tudta, hiába megy vissza, úgy sem tud aludni, a feszültségtől meg inkább megkímélte magát.

   Pár perc múlva, váratlanul egy ismerős alak jelent meg látókörében, majd egy peres tej a szemei előtt. Meglepődve pillantott Jeonghanra, akinek fáradt tekintette kellemesen mosolygott vissza rá. Hanna bátortalanul, de végül elvette tőle az italt, majd csöndben kinyitotta azt.

   – Köszönöm. – suttogta halkan, miközben nagyot szürcsölt a tejbe.

– Bocsánat, amiért illetlen voltam. Nem hogy nő vagy, de valószínűleg még idősebb is nálam. – Jeonghan a lányhoz hasonlóan a távolba pillantott, a város éjszakai fényeiben gyönyörködve.

– Chh, ennyire öregnek tűnök?

– Miért, talán nem lenne igazam? – Hanna felé fordulva festett egy pajkos mosolyt arcára. Jobban belegondolva, roppant rokonszenves srác volt. – Kilencven öt, október negyedike.

– Áh, egy hónappal idősebb vagyok! – sóhajtott, szomorúságot tettetve. – Most nem hívhatlak oppának.

– Nem olyan nagy baj az, Noona.

   Talán nem az epres tej volt Hanna kedvence, de azon az éjszakán szívesen fogyasztotta el Jeonghan társaságában, a sarki éjjel-nappali előtt, csupán random hülyeségekről beszélve. Akkor még nem is igazán gondolt bele, hogy milyen jó barátra tett szert, egy egyszerű véletlen során. 

Orosz rulett || MÁSODIK KÖR || svt & bts

EZ EGY FORDÍTÁS

AZ EREDETI ÍRÓ n-city

   Most már 18 fiú ült újra a szobában, és beszélgetett. Ez idő alatt Jin megismerkedett egy fiúval, akit Jungkooknak hívtak. „Mit gondolsz, ki fog nyerni?” – kérdezte tőle Jin.

   „Őszintén, szerintem Taehyung. A No.9-es ott.”  - a legjobb barátja felé mutatott. „Nem érdemli meg a halált. Csak azért csinálja, hogy gyorsan meghaljon. Nem akarom, hogy meghaljon. Inkább én halok meg, mint ő.

   Egy könnycsepp legördült az arcán. „Szereted őt, igaz?” – kérdezte Jin.

   „Szeretem. Ő csak nem látja. Nekem kell az erősebbnek lennem, habár gyenge vagyok, amikor látom sírni, miközben a feje a vállamon pihen.”

   Most Jungkook feje volt valaki más vállán. Az erős fiúknak is szükségük van egy vállra, amin sírhatnak.

   „Kookie, minden rendben?” – Taehyung gyorsan oda sétált hozzájuk, amikor észrevette, hogy Jungkook sír.

   „Miért nem látja, No.1?” – nem válaszolt a legjobb barátja kérdésre, s figyelmen kívül hagyta az idősebbet.

   „Mit nem látok Kookie? Én aggódok érted.” – egyenesen a szemébe nézett, s gyengéden megcirógatta ujjaival arcát. „Mond el, azt hittem bízol bennem. Gyerekkori barátok vagyunk.”

   Ez volt az, amikor Jungkooknak eszébe jutottak a régi idők. Az idők, amikor Taehyung boldog volt. Amikor örült dolgokat csináltak. Jungkook csak még jobban sírni kezdett. „Légy szíves menj. Szükségem van egy kis pihenésre a következő kör előtt.”

   Taehyung levette kezét az arcáról, s csalódott pillantott a vörös szemeibe. Nem mondott semmit, csak elsétált.

   „No.16, beszélj vele! Nem tudhatod mennyi időd van még.” – mondta Jin a fiatalabbnak.

   Eközben, mióta Soonyoung meghalt az első körben, Seungkwan és Seokmin csak a padlót bámulták.

   „Mit csinálok én itt?” – kérdezte Seungkwan Seokmintől. „Nem akarok meghalni. Remélem én nyerek, habár nincs szükségem a pénzre.”

   Eközben…

   „Jimin? Beszélgessünk azzal a szőke sráccal ott!” – mutatott Hoseok No.4-re

   „De az a két fiú is magányosnak tűnik ott.” – tekintett Jimin No.20-ra és No.2-re.

    „De No.4 nyugodtabbnak tűnik náluk.”

   „Rendben.”

   Mind a ketten odasétáltak Namjoonhoz. „Hel-”

   „Menjetek el!” – szakította félbe Namjoon Hoseokot.

   „Oké, szia.” – mondták egyszerre.

   „Próbáljuk meg No.2-őt, tetszik a világos haja.” – mondta Jimin és Yoongihoz sétált.

   „Hey”

   „Mit akartok?” – kérdezte Yoongi ridegen.

   „Barátok. De úgy gondolom, ő jobb No.4-nél.” –mondta Jimin és megint elsétált Hoseokkal.

   „ Legyünk csak mi barátok!” – nevetett Hoseok és Jimin bólintott.

   „ Fiúk! A beszélgetési időnek vége. Gyertek a körbe!” – az összes tizennyolc fiú hallotta Wei mester kiáltását a másik szobából.

   Mindannyian elhallgattak, s odasétáltak Wei mesterhez, s megálltak a körben.

   „Eljövök érted, Wonwoo.” – motyogta Mingyu magának.

   „Hagyd abba a magaddal való társalgást, No.15!” – kiáltotta Wei mester.

   „Adjátok oda nekik a revolvereket, s az egy töltényt!” – mondta a neki dolgozó embereknek.

   Amikor mind a tizennyolc fiú kezébe fogta a revolvert, s a töltényt, Wei mester folytatta. „Rakjátok a töltényt a revolverbe.”

   Beletették.

   „Pörgessétek meg a tárat tizennyolcszor, most!”

   No.15 keze remegett. Csak a legjobb barátjával, Wonwooval akart lenni.

   „Helyezzétek a revolvert a fejetekhez, és amikor a lámpa felvillan, húzzátok meg a ravaszt!” – mondta Wei mester, miután befejezték a tárak pörgetését.

   Vártak. A szívűk keményen kalapált, hallhattad is.

   A lámpa felkapcsolódott, mindenki becsukta a szemét, s meghúzta a ravaszt.

   Amikor újra kinyitották a szemüket, mind a tizennyolc fiú életben volt.

   „Jó” – mondta Seungkwan.

   „Fenébe” – mondta egyszerre Mingyu és Taehyung.

   S a többiek csak csöndben voltak, vagy csak lesokkolva. 

Azria fényei || JICHEOL

   Azria világa azon a napon csodálatos fényekben pompázott. Míg napközben a felhőtlen égen virító nap volt az, ami világosságot varázsolt a városnak, addig éjszaka a fesztiváli fények vittek színt az utcákra. Eljött Azria világának az évfordulója, amikor – a szokásokhoz híven – megnyitották a belvárost minden halandónak, hogy a tündérek csodálatos előadásokkal, s programokkal nyűgözhessék le az embereket.

   Seungcheol egyszerű, az emberek legalsóbb rétegéhez illő barna köntösben, s fejkötőben sietett a nagy tömeg közepette, hogy minél hamarabb a kékre színezett, kovácsolt vaskapuhoz érjen, amelyen folyamatosan szivárogtak be a többiek.

Huszonegyedik életévét töltötte ennek a nyolcadik hónapban, s ez volt a tizenkettedik fesztiválja. Legalábbis tizenkét éve volt az a fesztivál, amely elérte nála, hogy minden évben ez legyen számára a legvártabb esemény.

Idegesen toporzékolt a narancssárga kővel kirakott úton, ahogy a sor feltorlódott, s ő elért ahhoz a ponthoz, ahonnan csak úgy nem tud tovább furakodni. Percek óta állt már egy helyben, haladás nélkül, s hát nem igazán volt a türelem embere.

Nagy szerencséje volt, amikor sajnálatos módon egy idősebb, felsőbb körökbe tartozó asszony rohamot kapott, s váratlanul a tömeg körülötte szerteoszlott, hogy a gyógyítók hozzáférjenek. Seungcheol ravasz módon kihasználta a felfordulást, s bár pár embert kicsikét arrébb lökve, de be jutott a falak mögé.

Tüzetesen felmérte a terepet, azon morfondírozva, vajon mi változhatott mióta itt járt, de boldogan kellett konstatálnia, hogy minden ugyan úgy a helyén van. Hirtelen átjárta az a kellemes, izgatott érzés, miközben egyre beljebb haladt Azria szíve felé.

Ám ő nem volt a helyén. S habár állott egy katona a vízesés mögött, Azria déli falának oldalában, de nem az, akire számított.

Az alacsony, szőke tincsekkel s gyermeki vonásokkal megáldott tündér helyett, egy átlagos, kicsit tömzsibb, fekete szárnyú alak állott. Felfigyelt rá, ahogy Seungcheol csalódottan figyeli, hátha valamelyik pillanatban átváltozik a szerelmévé. Ám csak egy undorodó fintort kapott, s egy pár nem túl kellemes tekintetett, mely távozásra késztette.

Szomorúan fordított hátat a vízesésnek, de a remény még mindig ott volt benne. Azria azért annyira nem volt nagy, hogy két személy, akik ilyen közel állnak egymáshoz, csak úgy elkerüljék egymást.

S az nap, a szerencse tényleg az oldalára állt. Épphogy csak balra fordította fejét, a vásár bódék között egyből kiszúrta azt az aranyos kobakot. Türkiz szárnyai hevesen csapkodtak, de ő nem emelkedett levegőbe, csupán csak az izgalom járta át. A katonai ruháját sem viselte, a vezetőrétegbeli kék palást lógott rajta, amelyben szinte eltűnt alakja.

Seungcheol ereiben a vér gyorsabban kezdett áramlani, érezte, ahogy örömében a szíve torkában dobog. Megszegve az emberekre vonatkozó protokolt rohant oda a tündérhez, s szorította magához apró testét. Legszívesebben ott agyon csókolgatta volna, de ezt mégsem tehette meg ennyi ember között.

– Ah, Woozi, el sem tudod hinni mennyire megijedtem mikor nem találtalak az őrpontodon! – suttogta füleibe szeretett teljese hangon, ám nem várt reakciót kapott. Ahelyett, hogy a fiatalabb karjai simogatva vissza ölelték volna, mellkasánál fogva tolták el maguktól.

– Drágám nem is mondtad, hogy van egy ilyen közeli emberbarátod. – egy még nála is alacsonyabb, bájos vonásokkal, s hosszú fekete hajkoronával rendelkező, lila szárnyas gyógyszerész tündér jelent meg Woozi háta mögött. Aggódóan simított vállára, de hangjából csupa jóindulat áradt. Bár a lila szárnyasok meglepően jól értettek a megtévesztéshez.

– Áh igen, pár éve sikerült egy kis baleset miatt megismernünk egymást, aztán azóta minden fesztiválon úgy hozta a sors, hogy egymásba botlottunk. – próbálkozott őszintén mosolyogni, de könnyen leszűrhető volt, hogy nem az igazat mondja. Ám a tündér lányt ez nem is nagyon érdekelte, helyette fülig érő mosollyal orcáin nyújtotta kezét Seungcheolnak, hogy bemutatkozhasson.

– Örvendek, én Solar vagyok, Woozi jegyese. – Seungcheol szíve egy ütést kihagyott. Nem akart hinni a fülének, ám miután lopva az ujjaira pillantott kiszúrhatta a virágmintákkal díszített ezüstgyűrűt. Olyan szépen mutattak egymás mellett, hiába hitte azt régebben, hogy ő és a türkiz szárnyas tökéletes párt tudnak alkotni, habár nem egy fajba tartoznak, be kellett látnia, hogy ez nem igaz. Borzasztóan rosszul esett neki, hogy így szerzett tudomást a dologról, de az még jobban, hogy Woozi arcáról semmiféle csalódottságot vagy megbánást nem tudott leolvasni. Csupán a lány felé intézett szerelmes pillantásait láthatta.

– Seungcheol vagyok. – fogadta el a neki nyújtott aprócska kezet, s egy mosolyt erőltetett magára.

– Solar! – egy szintén lila szárnyas tündér kiáltott oda az alacsony lánynak. – Gyere, egy kisfiú elájult a levendula csokoládétól! – nagy mozdulatokkal integetett neki, hogy siessen oda, s a lány ennek eleget téve, két másodperc alatt repült el a halandó fiú mellől.

Ketten maradtak. Ő, és a tündér.

Hosszú perceknek tűnő pillanatokig szemeztek egymással, míg nem a fiatalabb törte meg a csöndet.

– Meghívnálak az esküvőnkre, de sajnos nem jöhetnél be Azriába. – szinte motyogta a szavakat, miközben lesütötte szemeit. Seungcheol akkor már nem tudta biztosra, hogy ez csupán jóindulat, vagy szimpla szánalom tehetetlenségében.

– Egy éve még azt mondtad, hogy idén eljössz velem! – próbált megvető hangon szólni, de nem ment neki. Túlságosan eluralkodott rajta a csalódottság, s rá egyszerűen nem tudott haragudni. Magát okolta amiért éveken keresztül képes volt minden nap abban reménykedni, hogy majd a következő fesztiválon együtt megszöknek Azriából. Gondolhatta volna, hogy ez nem fog eljönni. A tündérek túl büszke teremtmények voltak ahhoz, hogy csak úgy feladják ezt a szép életformát, amiben éltek.

– Seungcheol én sa… – abba hagyta a mondata közepén, s egy mély sóhajtás után folytatta. – Én szerelmes vagyok. És tudod, hogy téged is szerettelek, de ez itt más világ, mint odakint. Nem tudtam és nem is akartam volna azt az életet élni, amibe te magaddal szerettél volna vinni! – sötét íriszeivel Seungcheol feszült arcát vizslatta, majd miután nem reagált, távolságtartóan meghajolt előtte. –Ha nem bánod, megyek segíteni Solarnak.

Seungcheol megtörve figyelte, ahogy a türkiz szárnyak lassan messzebbre repítik tőle eddigi szerelmét, egészen egy tündér lány karjaiba.

Körülötte a fények mindenféle színben világították meg az embereket, vidámságot csalva azoknak arcára. Mindenki boldog volt, s minden ragyogott, ez volt az a nap, amikor a tündérek és emberek, akik sosem tudtak teljes békességben élni egymás mellett, mind boldogok voltak.

Csupán Seungcheol lógott ki a sorból.

Éjszakai álom || CHENSUNG

   Chenle hiába próbálkozott az alvással, minél jobban akarta, csak azért sem ment neki. Minduntalan a plafont bámulta, elszórakozva az ablakon át beszivárgó holdfény falra vetett árnyával. Tudta, hogy ha így folytatja, borzasztó fáradt lesz holnap, s ha fáradt és nem teljest megfelelően, akkor még leszidást is kap a nővérektől.

   Chenle árva volt. Három és fél éves volt, mikor az intézménybe került, mégis, bármennyire próbálkozott vissza emlékezni a szüleire, egyetlen egy képecske sem akart beugrani. Sajnálta, hogy semmi sem maradt meg neki belőlük, ezzel egy örök űrt hagyva benne, amit nem tudta mivel kéne kitöltenie.

Nagy sóhajjal fordult át másik oldalára, miután már jobb keze teljesen elzsibbadt. Lemondóan konstatálta, hogy már mindenki az álmok világában jár, egészen addig, amíg a szoba végében ki nem szúrt, egy meglepően fényes takarót. Arcára egy szelíd mosoly kúszott, arra gondolva, hogy Jisung még most is, hajnali három óra környékén is töretlenül valamelyik könyvét bújja.

Kényelmetlenül érezte magát az otthon kopott, és komor falai között, de egyetlen egy ember miatt elviselte. Jisunggal kezdetektől fogva, szinte legrégebbi lakosokként váltak örök, és hű barátokká. Csak hogy, ez Chenle oldaláról már kezdett több lenni szimpla barátságnál.

Fogalma sem volt róla, mi az ami végbe megy benne, de egyre többször kezdte azt érezni, hogy zavarban van barátja mellett, mégis vágyik annak társaságára. Hezitált, mikor hozzá akart szólni, minden felé irányuló tettét kétszer végig gondolta, de a felhőtlen mosoly mindig ott volt orcáján, amikor vele lehetett.

Óvatosan helyezte zokniba bújtatott lábait az öreg fapadlóra, hogy biztos ne ébresszen fel senkit. Voltak, akik ilyenkor csak vállukat megvonva a másik oldalukra fordultak, s folytatták az alvást, ám az idősebbek gonosz beszólásaitól tartott, ha esetleg felverné őket álmaikból.

Mint egy kandúr árnyéka, úgy osont át a szoba másik végébe, s már cselekedett is volna, ha nem jut eszébe mit is akar tenni. Egy pillanatra lefagyott, nem tudta mit is kéne cselekednie, aztán meghallotta, ahogy Minhyung hyung mozgolódni kezd a rozoga matracán. Nem volt ideje gondolkodni, a frászt hozva a fiatalabbra, tárta fel titkos barlangját, s pattant be mellé a paplan alá.

– Te meg mégis–? – Jisung közel sem felháborodva, csupán meglepődve akarta számon kérni Chenlét, ám ő mutató ujját a szájára nyomva hallgatatta el. Pár másodpercig még fülelt, s miután az apró neszek teljesen elhalkultak, mosolyogva nézett Jisung feketén csillogó íriszeibe. Arca nyúzott volt, s már meglehetősen laposakat is pislogott, de még mindig nem úgy tűnt, mint aki pihenni készülne.

– Nem akarsz ma már aludni? – hangja huncutul csilingelt az éjszaka csöndjében, ahogy aggodva a fiatalabbra pillantott, de az hevesen megrázta a fejét. Alig volt hátra pár oldal a könyvből.

– Szeretném ezt még ma befejezni. – ajkai mosolyra húzódtak, ezzel újra felébresztve az idősebben azokat a furcsa érzéseket. Nem tudta hova tenni, de nem is akarta, boldog volt, hogy ott lehetett a barátja mellett.

– Akkor addig itt maradok. – Chenle lehunyva pilláit hajtotta fejét a párna szélére, majd fordult oldalára, Jisung felé. Látta csukott szemhéján keresztül a zseblámpa fényét, majd pár perc leforgása múlva megérezte, ahogy a fiatalabb vékony karja átöleli őt, de a lámpa továbbra is világított.

Ám azt már nem érte meg ébren, ahogy Jisung lekapcsolja a lámpát, s alvásra készülve bújik hozzá közelebb. Mindketten őszinte, boldog mosollyal arcukon aludtak el, egymást karolva. 

Orosz rulett || ELSŐ KÖR || svt & bts

 EZ EGY FORDÍTÁS

AZ EREDETI ÍRÓ n-city

   Mielőtt a játék elkezdődött, mind a húsz ember leült a szobában, és beszélgetett.

   „Mivan ha meghalok és egyedül kell lenned itt, s nélkülem kell játszanod?”- mondta Taehyung Jungkooknak és a szemeibe nézett.

   „Nem tudom. Remélem nem halsz meg”

   „Remélem, megfogok.” – Taehyung szemeibe könnyek gyűltek. „ De továbbra sem tudok nélküled élni. A legjobb barátom vagy gyerekkorom óta.”

   Jungkook legjobb barátjára pillantott miközben Taehyung fejét a vállaira döntötte. Próbálta könnyeit visszatartani, mert mindig is Jungkook volt az erősebb.

   Mióta Taehyung depressziós lett, Jungkooknak erősnek kellett lennie érte.

   „Csak remélem, hogy te fogsz nyerni. Legalább élsz.” -  motyogta Jungkook a fülébe.

   Eközben Joshua és Wonwoo arról beszéltek, ki fog meghalni. Nevettek, ők voltak az egyetlenek, akik boldogak voltak.

   „Mingyu, gyerünk. Beszélgess velünk!” – mondta neki Wonwoo.

   „Nem beszélek veled újra!” – válaszolt Mingyu, mivel ő tudta, hogy Wonwoo színleli a boldogságot.

   Tényleg, Wonwoo félt a haláltól. Ő csak menőnek akart tűnni. ’ Remélem, meghal’, gondolta Mingyu.

   Mingyu tudta ez azt jelenti, hogy a legjobb barátja ellen van, de mit tehetett volna? Ebben a szituációban egy seggarc volt.

   Soonyoung, Seokmin és Seungkwan egy körbe rendeződve ültek. Soonyoung Seokmin kezén feküdt, miközben Seungkwan nézte őket. Soonyoung is depressziós volt. Arról beszélgettek, mi lenne ha élnének, vagy ha nem.

   Hoseok és Jimin is beszélgettek. „Jimin, ők miért sírnak?” – kérdezte Hoseok.

   „Szerintem félnek a haláltól, mert szükségük van a pénzre. És nélkülük a családjuk menthetetlen. Ez az utolsó választásuk.” – válaszolt Jimin, és körbe nézett a szobában, hogy mindenkit egyesével végig mérjen.

   Ott volt három fiú. A pólójukra a ’No.5’, ’No.6’ és ’No.10’ volt írva. De a valódi nevük Seungcheol, Jeonghan és Junhui volt, amit Jimin nem tudott.

   Jól néztek ki, s csak egymás között voltak. Nem mondtak semmit. Jimin zavarosan pillantott rájuk. „Mit csinálnak ezek itt?” – motyogta csöndben magának.

   Eközben, a férfiak, akik tétet tettek a húsz fiú egyikére, egy másik szobában rendezgették pénzeiket.

   „Én No.1 –re tettem 50.000 dollárral” -  mondta az első. Úgy hívták, hogy Kuhn, amit láthatsz a pólóján.

   „Én No.20-ra tettem 100.000 dollárral. Gazdag vagyok, szóval ez nem nagy veszteség.” – motyogta a Jinhoo nevű fickó.

   És további sok más ember tett tétet sok pénzel egyéb számokra, ez hihetetlenül örült.

   Egy fél órát vártak a mester kiáltására, mire megtette

   „Fiúk! Gyertek ide és lépjetek a kőrbe!” – mondta Wei mester.

   A fiúk lassan felálltak a körben. Fölöttük egy lámpa volt középen. Ez jelezte, hogy lőhetnek.

   „És most! A játék kezdetét veszi! – kiáltott keresztül az egész szobán Wei mester.

   „Adjátok nekik a revolvereket és egy töltényt!” – mondta Wei egy neki dolgozónak.

    Odaadták nekik  revolvereket egy tölténnyel együtt.

   A fiúk próbáltak erősnek maradni, s könnyeiket visszatartani. No.8 vigyorgott. Ó, micsoda fiú.

   „Rakjátok a töltényt a revolverbe!” – kiáltotta Wei, majd megvárta míg megteszik.

   „Pörgessétek meg a tárat!”

   Megpörgették.

   „Helyezzétek a revolvert a fejetekhez, s amikor a lámpa felkapcsolódik, húzzátok meg a ravaszt!”

   Aggódva pillantottak a lámpára.

   A lámpa felkapcsolódott, s mindannyian meghúzták a ravaszt. A hallott testek a padlóra estek.

   „NO! Soonyoung!” – Seokmin összerogyott, amikor meglátta a halott testet. Seungkwan lesokkolva nézet rá, s nem mondott semmit.

   „Wonwoo…” - Mingyu lassan motyogta, miközben a könnyek elöntötték arcát.

   „Azt kívánom, bárcsak sosem mondtam volna, hogy halj meg!”