-Projekt
feladat-
Szereplők:
Renjun x Jeno
Plot:
Szereplő1 elveszik a kiránduláson, és a többiek nem tudják elérni, ezért
szereplő2 megy megkeresni.
A nap boldogan
árasztotta el sugaraival a tisztást, miközben a madarak víg dalokat énekeltek.
Az idő gyönyörű volt egy kiránduláshoz, habár májushoz képest jóval hidegebb
volt az idő – ez senkit sem zavart különösebben.
A majdnem húsz főből
álló gyermek bagázs egy felnőtt társaságában, osztálykirándulás néven
látogatott el a Brüsszeltől alig húsz kilométerre található La Hulpe nevezetű
településre, ahol Belgium legnagyobb, és talán legszebb természetvédelmi
parkjába látogattak el. Bár nem jutottak messzire az otthonukként szolgáló
fővárostól, mindenki csillogó szemekkel csodálkozott a hely szépségében. Egyetlen egy fiú volt, aki kicsit jobban
lemaradt a többiektől.
Renjunnak azon a
héten volt három hónapja, hogy az európai ország lakosa lett, és hiába töltötte
azóta majdnem minden percét társaságban, a francia nyelv valahogy nem akart
ráragadni. Tanulta már azelőtt is, hogy végleg ide telepedtek volna le a
családjával, de beszélni még nem tudott. Azóta természetesen fejlődött;
osztálytársainak beszélgetéseit már majdnem tökéletesen megértette, néha még
válaszolni is tudott a neki intézett kérdésekre, de órák után még mindig ott
lebegett a feje felett az a tipikus képzeletbeli kérdő jel.
Viszont a természetet
mindig is nagyon szerette, így már izgatottan várta a kirándulásuk napját.
Talán pont emiatt is volt az, hogy ő teljesen elveszett a hely természetes
szépségében, és észrevétlenül lemaradt a többiektől, amikor megpillantott egy
csíkos mókust. Teljesen elvarázsolva tartotta szemmel az apróságot, kicsiny léptekkel
haladva felé, hogy minél közelebb kerülhessen hozzá. A mókus állt, orrcimpái
mozogtak, és fekete szemeit Renjunon tartotta, majd mikor úgy érezte a fiú túl
közel került hozzá, egy pillanat alatt oldott kereket. A kínai srác csalódottan
sóhajtott fel, majd lépett hátrébb pár lépést. Ez volt az a pont, amikor
realizálta; egyedül maradt.
A gyerekek –
leginkább azok, akik szintén hátul bandukoltak – hamar észrevették, hogy
hiányzik egy tag közülük. S mivel Renjun mandulavágású szemeivel nem volt túl gyakori
jelenség a diákok között – bár nem ő volt az egyetlen –, hamar rájöttek; ő a
hiányzó darab.
– Szólnunk kéne a
tanárnak? – jött az első, bizonytalan kérdés. Hisz egy ilyen probléma az egész
napra bélyeget tehetett, miközben lehetséges volt az is, hogy a következő
pillanatban előbukkan valamelyik bokorból.
– Inkább hívja fel
valaki.
Néma csönd, a srácok
megszeppenve pillantottak egymásra. Mindannyian tudták, hogy ebben az opcióban
mi a hiba.
– Szerintem nem
cserélt senkivel sem telefonszámot. Nem is nagyon kommunikált velünk.
– Persze, hogy nem.
Nem beszélünk egy nyelven vele.
– Jeno, – az említett
volt az osztályuk másik ázsiai tagja. De pont elég dologban különbözött
Renjuntól ahhoz, hogy ne vegyék vele egy kalap alá. Négy éves kora óta
Belgiumban élt, folyékonyan beszélte a francia nyelvet, és emelet ő Koreából
származott, nem Kínából. – még te sem?
Jenót kicsit hidegen
hagyta a dolog - mármint, hogy elveszett a kínai kissrác -, úgy hogy csak a
neve hallatán kapta fel a fejét, majd zavartan vezette végig a pillantását a rá
tekintő barátain, hogy megtalálja azt, aki feltette a kérdést.
– Már egypárszor
megdumáltuk, hogy én nem kínai vagyok, hanem koreai. – hangja unott volt, és fáradt.
Úgy érezte már húszadszorra futja ugyan azt a kört.
– Jó, nem is ez a
lényeg. – terelte el a témát az, aki legelőször szólt. – A kérdés az, hogyan
találjuk akkor meg azt a Ren- Ron-… Na, az új srácot.
S Jeno legnagyobb
szerencsétlenségére mind a hat tekintet egyszerre meredt újra rá, ezzel
eldöntve a sorsát.
– Jó. – sóhajtott
fel, ezzel beadva a derekát. Még ellenállni sem volt kedve. – De ezért jöttök
nekem egyel. – majd tenyereit zsebre dugva fordított hátat a többieknek, és
indult meg visszafelé a kitaposott ösvényen.
Renjun addig kisebb
pánik hatása alá került. Össze-vissza kapkodta a fejét, s nyújtogatta a nyakát,
hátha meglát valakit az osztályából, vagy csak úgy alapból valami embert, de
hamar rá kellett ébrednie, itt csak a növények veszik körül.
Végső elkeseredésében
inkább leült az út melletti földre, kézfejeit a zsebének mélyére süllyesztve, s
várta a csodát. Reménykedett benne, hogy majd azon az úton jönnek vissza, amin
oda mentek, de ezt még ő sem tartotta ésszerűnek. Utánuk indulhatott volna, de
nem mert. És igazából ő maga sem tudta pontosan mitől fél, hiszen ebben a
helyzetben nem lett volna veszteni valója - egyszerűen nem ment neki.
– Ahj Renjun, szed
már össze magad, az istenért is! – szitkozódott magának az anyanyelvén, hajába
túrva pár percnyi, önmagát felemésztő gondolatmenetek végigvezetése után.
Jeno ekkor bukkant
elő az egyik fa mögül, s az igazat megvallva, egy óriási kő esett le a
válláról, miután megpillantotta a földön kuporgó fiút. Bármennyire is nem
érdekelte a fiú eltűnése, rosszul érezte volna magát, ha nélküle kell
visszamennie a csapathoz.
– Oh, hát itt vagy! –
húzta fél mosolyra ajkait, miközben odalépkedett Renjun elé, majd kezét
nyújtotta, hogy felhúzza őt onnan.
A kínai tag persze
meglepődött, de sokkal inkább megkönnyebbült. Egy csomó kínos pillanattól
menekült meg ezáltal, és belül még azért is hálát adott, hogy maga Jeno jött el
érte. Nem szerette a származás szerinti általánosításokat, de miután ő maga is
ázsiai volt, egyértelműnek tűnt, hogy a szőke a legszimpatikusabb számára a
közösségből.
– Köszönöm. –
elfogadta Jeno mancsát, s miután felállva leporolta magát, mosolyt erőltetve
magára hajolt meg, hogy megint kifejezze a háláját. A másik nem is tudhatta,
hogy Renjun mennyire kétségbe volt esve ebben a pár percben.
– Nem kell
hajlongani, ez itt Európa. – veregette meg a kínai tag hátát, majd elindult
abba az irányba ahonnan korábban jött. Közben elővette telefonját, s gyorsan
valamelyik osztálytársa számát tárcsázta.
– Megvan. –
mindenféle köszönés nélkül tért a lényegre, monoton hangon. Renjun pedig még
ennyit azért képes volt megérteni ebből a borzalmas sátáni nyelvből is, és
különösebben nem esett jól neki a hozzá társított hangsúly. – Tovább mentetek?
Rendben, akkor mi is visszafordulunk…. Aha, akkor a kastélynál találkozunk! – s
azzal a lendülettel bontotta a hívást, s vett egy száznyolcvan fokos
fordulatot, aminek következtében Renjun majdnem neki ütközött a mellkasának. De
még időben megtorpant, hogy ez ne történhessen meg, s csak megszeppenve
pillantgatott a szőkeség sötét íriszeibe.
– Gondot okoztam?
Renjun nagy szemekkel
pislogott rá, olyan ártatlansággal, mint egy ma született bárány a maga furcsa
akcentusú franciájával, és valamiért Jeno ezt borzasztóan aranyosnak találta. Ajkai
cicás mosolyra húzódtak, s megrázta a fejét.
– Erről szó sincs. –
nem ez volt az igazság, de nem akarta elkedvteleníteni a kínai srácot, miután
már alapból nem érezhette túl fényesen magát abban a helyzetben, amibe most
került. Jeno is átment egyszer azon, amin ő, csak akkor még túlságosan is
kisgyerek volt ahhoz, hogy abból bármit is felfoghasson. – De mond csak, hogy a
fenébe sikerült leszakadnod?
– Vannak itt ilyen…
tudod… – Renjunnak nem akart szájára jönni a megfelelő szó, ezért végtagjaival
heves gesztikulálásba kezdett. – olyan csíkos állatok, amik amúgy Amerikából
lettek behozva. Azok! – a kínai srác váratlanul torpant meg, s mutató ujját
egyenesen egy előttük elfutó állatra szegezte, s Jeno mosolya csak még jobban
kiszélesedett.
– A mókusra gondolsz?
Szereted az állatokat? – Renjun miközben bólogatott, elmosolyodott. Kezdett egy
kicsit feloldódni a szőkeség társaságában, s jól esett neki, hogy az
beszélgetni próbál vele. Az osztályuk többi tagja két nap után feladta, hogy
egyáltalán hozzá szóljanak, pedig Renjunnak pont, hogy azután kezdett fejlődni
a nyelvtudása. Ő pedig mindig is túl félénk volt, hogy kezdeményezzen.
– Otthon nem
nagyvárosban éltünk. A szomszédban konkrétan egy farm volt. – Renjun mosolya
kezdett egy kicsit fájdalmas lenni, ahogy visszagondolt Kínára és szülőházára.
Értékelte a költözéssel járó lehetőségeket, de a jó oldalát még nem igazán
tudta kiélvezni, így minduntalan visszavágyott Ázsiába, és várt arra a
pillanatra, amikor a Brüsszel belvárosában található lakásukat képes lesz
otthonának nevezni.
– Hát, nekünk van egy
kutyánk és két nyulunk. Meg nem hivatalosan két macskánk is, akik jönnek
hozzánk kaját csórni. – tette hozzá Jeno, mintha ezzel képes lett volna
felvenni egy farmmal a párbajt. S habár ő nem különösebben rajongott az
álatokért, da sajátjait mindennél jobban imádta.
– Milyen kutyátok
van? – Renjun pár lépéssel a szőke előtt lépkedett, s kérdésénél válla felett
hátra pillantott, s Jenonak megint mosolyogni támadt kedve.
– Egy bernáthegyink
van. – és az új fiúnak szemei egyből felcsillantak. – Ha akarod, egyszer
átjöhetsz összeismerkedni vele.
Renjun mióta
Belgiumba költözött nem érezte magát annyira boldognak, mint abban a
pillanatban. Még ha nem is hivatalosan, de magában elkönyvelhette ezt egy
sikeres barátszerzésnek. És remélte, hogy ezek után már nem fogja egyedül
érezni magát az iskola komor falai mögött, s talán egy kicsit több élvezettel
fog járni az itt élése.
– Rendben! – fogai
megvillantak, s szemei vonalvastagságúra húzódtak, amilyen boldogan a másikra
mosolygott.
-*-*-
Jeno baráti társasága
a kastély teraszán ácsorgott, szinte megfeledkezve arról, hogy barátjukat alig
háromnegyed órája elküldték megkeresni az elveszett tagot. S ez csak akkor
jutott eszükbe újra, amikor a tisztáson meglátták a szőkét, meg az új srácot
feléjük baktatni. S még Jeno legjobb barátja is meglepődött azon, hogy milyen
felszabadultan beszélgetnek egymással. Bár látszott, hogy a kínai tag néha
keresi a szavakat, de kínos hangulatnak nyoma sem volt köztük, s csak
megállíthatatlanul mosolyogtak egymásra, mintha másmilyen mimikára nem is
lennének képesek. Végül Jeno Renjun nélkül kapcsolódott vissza a barátai
körébe.
– A kínai tud
beszélni? – jött rögtön az első, kifejezetten cinikus kérdés, történetesen pont
attól az osztálytársától, aki miatt végül ő lett elküldve Renjunért. Bár így
utólag ezt egyáltalán nem bánta, de azért megjegyezte ezt a húzást a másiktól.
– Igen, és még jó fej is. Kifejezetten. – Jeno
ajkai pedig megint azokra a cicás mosolyra húzódtak, ahogy végig tekintve a
társaság felett meglátta a terasz másik felén guggoló fiút, aki még most is egy
idegen kutyát simogatott
