Állatok nyelvén || JEJUN

-Projekt feladat-

Szereplők: Renjun x Jeno

Plot: Szereplő1 elveszik a kiránduláson, és a többiek nem tudják elérni, ezért szereplő2 megy megkeresni.

A nap boldogan árasztotta el sugaraival a tisztást, miközben a madarak víg dalokat énekeltek. Az idő gyönyörű volt egy kiránduláshoz, habár májushoz képest jóval hidegebb volt az idő – ez senkit sem zavart különösebben.

A majdnem húsz főből álló gyermek bagázs egy felnőtt társaságában, osztálykirándulás néven látogatott el a Brüsszeltől alig húsz kilométerre található La Hulpe nevezetű településre, ahol Belgium legnagyobb, és talán legszebb természetvédelmi parkjába látogattak el. Bár nem jutottak messzire az otthonukként szolgáló fővárostól, mindenki csillogó szemekkel csodálkozott a hely szépségében.  Egyetlen egy fiú volt, aki kicsit jobban lemaradt a többiektől.

Renjunnak azon a héten volt három hónapja, hogy az európai ország lakosa lett, és hiába töltötte azóta majdnem minden percét társaságban, a francia nyelv valahogy nem akart ráragadni. Tanulta már azelőtt is, hogy végleg ide telepedtek volna le a családjával, de beszélni még nem tudott. Azóta természetesen fejlődött; osztálytársainak beszélgetéseit már majdnem tökéletesen megértette, néha még válaszolni is tudott a neki intézett kérdésekre, de órák után még mindig ott lebegett a feje felett az a tipikus képzeletbeli kérdő jel.

Viszont a természetet mindig is nagyon szerette, így már izgatottan várta a kirándulásuk napját. Talán pont emiatt is volt az, hogy ő teljesen elveszett a hely természetes szépségében, és észrevétlenül lemaradt a többiektől, amikor megpillantott egy csíkos mókust. Teljesen elvarázsolva tartotta szemmel az apróságot, kicsiny léptekkel haladva felé, hogy minél közelebb kerülhessen hozzá. A mókus állt, orrcimpái mozogtak, és fekete szemeit Renjunon tartotta, majd mikor úgy érezte a fiú túl közel került hozzá, egy pillanat alatt oldott kereket. A kínai srác csalódottan sóhajtott fel, majd lépett hátrébb pár lépést. Ez volt az a pont, amikor realizálta; egyedül maradt.

A gyerekek – leginkább azok, akik szintén hátul bandukoltak – hamar észrevették, hogy hiányzik egy tag közülük. S mivel Renjun mandulavágású szemeivel nem volt túl gyakori jelenség a diákok között – bár nem ő volt az egyetlen –, hamar rájöttek; ő a hiányzó darab.

– Szólnunk kéne a tanárnak? – jött az első, bizonytalan kérdés. Hisz egy ilyen probléma az egész napra bélyeget tehetett, miközben lehetséges volt az is, hogy a következő pillanatban előbukkan valamelyik bokorból.

– Inkább hívja fel valaki.

Néma csönd, a srácok megszeppenve pillantottak egymásra. Mindannyian tudták, hogy ebben az opcióban mi a hiba.

– Szerintem nem cserélt senkivel sem telefonszámot. Nem is nagyon kommunikált velünk.

– Persze, hogy nem. Nem beszélünk egy nyelven vele.

– Jeno, – az említett volt az osztályuk másik ázsiai tagja. De pont elég dologban különbözött Renjuntól ahhoz, hogy ne vegyék vele egy kalap alá. Négy éves kora óta Belgiumban élt, folyékonyan beszélte a francia nyelvet, és emelet ő Koreából származott, nem Kínából. – még te sem?

Jenót kicsit hidegen hagyta a dolog - mármint, hogy elveszett a kínai kissrác -, úgy hogy csak a neve hallatán kapta fel a fejét, majd zavartan vezette végig a pillantását a rá tekintő barátain, hogy megtalálja azt, aki feltette a kérdést.

– Már egypárszor megdumáltuk, hogy én nem kínai vagyok, hanem koreai. – hangja unott volt, és fáradt. Úgy érezte már húszadszorra futja ugyan azt a kört.

– Jó, nem is ez a lényeg. – terelte el a témát az, aki legelőször szólt. – A kérdés az, hogyan találjuk akkor meg azt a Ren- Ron-… Na, az új srácot.

S Jeno legnagyobb szerencsétlenségére mind a hat tekintet egyszerre meredt újra rá, ezzel eldöntve a sorsát.

– Jó. – sóhajtott fel, ezzel beadva a derekát. Még ellenállni sem volt kedve. – De ezért jöttök nekem egyel. – majd tenyereit zsebre dugva fordított hátat a többieknek, és indult meg visszafelé a kitaposott ösvényen.

Renjun addig kisebb pánik hatása alá került. Össze-vissza kapkodta a fejét, s nyújtogatta a nyakát, hátha meglát valakit az osztályából, vagy csak úgy alapból valami embert, de hamar rá kellett ébrednie, itt csak a növények veszik körül.

Végső elkeseredésében inkább leült az út melletti földre, kézfejeit a zsebének mélyére süllyesztve, s várta a csodát. Reménykedett benne, hogy majd azon az úton jönnek vissza, amin oda mentek, de ezt még ő sem tartotta ésszerűnek. Utánuk indulhatott volna, de nem mert. És igazából ő maga sem tudta pontosan mitől fél, hiszen ebben a helyzetben nem lett volna veszteni valója - egyszerűen nem ment neki.

– Ahj Renjun, szed már össze magad, az istenért is! – szitkozódott magának az anyanyelvén, hajába túrva pár percnyi, önmagát felemésztő gondolatmenetek végigvezetése után.

Jeno ekkor bukkant elő az egyik fa mögül, s az igazat megvallva, egy óriási kő esett le a válláról, miután megpillantotta a földön kuporgó fiút. Bármennyire is nem érdekelte a fiú eltűnése, rosszul érezte volna magát, ha nélküle kell visszamennie a csapathoz.

– Oh, hát itt vagy! – húzta fél mosolyra ajkait, miközben odalépkedett Renjun elé, majd kezét nyújtotta, hogy felhúzza őt onnan.

A kínai tag persze meglepődött, de sokkal inkább megkönnyebbült. Egy csomó kínos pillanattól menekült meg ezáltal, és belül még azért is hálát adott, hogy maga Jeno jött el érte. Nem szerette a származás szerinti általánosításokat, de miután ő maga is ázsiai volt, egyértelműnek tűnt, hogy a szőke a legszimpatikusabb számára a közösségből.

– Köszönöm. – elfogadta Jeno mancsát, s miután felállva leporolta magát, mosolyt erőltetve magára hajolt meg, hogy megint kifejezze a háláját. A másik nem is tudhatta, hogy Renjun mennyire kétségbe volt esve ebben a pár percben.

– Nem kell hajlongani, ez itt Európa. – veregette meg a kínai tag hátát, majd elindult abba az irányba ahonnan korábban jött. Közben elővette telefonját, s gyorsan valamelyik osztálytársa számát tárcsázta.

– Megvan. – mindenféle köszönés nélkül tért a lényegre, monoton hangon. Renjun pedig még ennyit azért képes volt megérteni ebből a borzalmas sátáni nyelvből is, és különösebben nem esett jól neki a hozzá társított hangsúly. – Tovább mentetek? Rendben, akkor mi is visszafordulunk…. Aha, akkor a kastélynál találkozunk! – s azzal a lendülettel bontotta a hívást, s vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, aminek következtében Renjun majdnem neki ütközött a mellkasának. De még időben megtorpant, hogy ez ne történhessen meg, s csak megszeppenve pillantgatott a szőkeség sötét íriszeibe.

– Gondot okoztam?

Renjun nagy szemekkel pislogott rá, olyan ártatlansággal, mint egy ma született bárány a maga furcsa akcentusú franciájával, és valamiért Jeno ezt borzasztóan aranyosnak találta. Ajkai cicás mosolyra húzódtak, s megrázta a fejét.

– Erről szó sincs. – nem ez volt az igazság, de nem akarta elkedvteleníteni a kínai srácot, miután már alapból nem érezhette túl fényesen magát abban a helyzetben, amibe most került. Jeno is átment egyszer azon, amin ő, csak akkor még túlságosan is kisgyerek volt ahhoz, hogy abból bármit is felfoghasson. – De mond csak, hogy a fenébe sikerült leszakadnod?

– Vannak itt ilyen… tudod… – Renjunnak nem akart szájára jönni a megfelelő szó, ezért végtagjaival heves gesztikulálásba kezdett. – olyan csíkos állatok, amik amúgy Amerikából lettek behozva. Azok! – a kínai srác váratlanul torpant meg, s mutató ujját egyenesen egy előttük elfutó állatra szegezte, s Jeno mosolya csak még jobban kiszélesedett.

– A mókusra gondolsz? Szereted az állatokat? – Renjun miközben bólogatott, elmosolyodott. Kezdett egy kicsit feloldódni a szőkeség társaságában, s jól esett neki, hogy az beszélgetni próbál vele. Az osztályuk többi tagja két nap után feladta, hogy egyáltalán hozzá szóljanak, pedig Renjunnak pont, hogy azután kezdett fejlődni a nyelvtudása. Ő pedig mindig is túl félénk volt, hogy kezdeményezzen.

– Otthon nem nagyvárosban éltünk. A szomszédban konkrétan egy farm volt. – Renjun mosolya kezdett egy kicsit fájdalmas lenni, ahogy visszagondolt Kínára és szülőházára. Értékelte a költözéssel járó lehetőségeket, de a jó oldalát még nem igazán tudta kiélvezni, így minduntalan visszavágyott Ázsiába, és várt arra a pillanatra, amikor a Brüsszel belvárosában található lakásukat képes lesz otthonának nevezni.

– Hát, nekünk van egy kutyánk és két nyulunk. Meg nem hivatalosan két macskánk is, akik jönnek hozzánk kaját csórni. – tette hozzá Jeno, mintha ezzel képes lett volna felvenni egy farmmal a párbajt. S habár ő nem különösebben rajongott az álatokért, da sajátjait mindennél jobban imádta.

– Milyen kutyátok van? – Renjun pár lépéssel a szőke előtt lépkedett, s kérdésénél válla felett hátra pillantott, s Jenonak megint mosolyogni támadt kedve.

– Egy bernáthegyink van. – és az új fiúnak szemei egyből felcsillantak. – Ha akarod, egyszer átjöhetsz összeismerkedni vele.

Renjun mióta Belgiumba költözött nem érezte magát annyira boldognak, mint abban a pillanatban. Még ha nem is hivatalosan, de magában elkönyvelhette ezt egy sikeres barátszerzésnek. És remélte, hogy ezek után már nem fogja egyedül érezni magát az iskola komor falai mögött, s talán egy kicsit több élvezettel fog járni az itt élése.

– Rendben! – fogai megvillantak, s szemei vonalvastagságúra húzódtak, amilyen boldogan a másikra mosolygott.

-*-*-

Jeno baráti társasága a kastély teraszán ácsorgott, szinte megfeledkezve arról, hogy barátjukat alig háromnegyed órája elküldték megkeresni az elveszett tagot. S ez csak akkor jutott eszükbe újra, amikor a tisztáson meglátták a szőkét, meg az új srácot feléjük baktatni. S még Jeno legjobb barátja is meglepődött azon, hogy milyen felszabadultan beszélgetnek egymással. Bár látszott, hogy a kínai tag néha keresi a szavakat, de kínos hangulatnak nyoma sem volt köztük, s csak megállíthatatlanul mosolyogtak egymásra, mintha másmilyen mimikára nem is lennének képesek. Végül Jeno Renjun nélkül kapcsolódott vissza a barátai körébe.

– A kínai tud beszélni? – jött rögtön az első, kifejezetten cinikus kérdés, történetesen pont attól az osztálytársától, aki miatt végül ő lett elküldve Renjunért. Bár így utólag ezt egyáltalán nem bánta, de azért megjegyezte ezt a húzást a másiktól.

– Igen, és még jó fej is. Kifejezetten. – Jeno ajkai pedig megint azokra a cicás mosolyra húzódtak, ahogy végig tekintve a társaság felett meglátta a terasz másik felén guggoló fiút, aki még most is egy idegen kutyát simogatott