Coffee for you || WENSOO

A kora tavaszi időt a nap tűző sugarai melegítették fel, amelyeket Jisoo ódzkodva próbált elkerülni. Fejére az éppen akkori divatnak megfelelő, fekete tincsei színére hajazó baseball sapkát húzott, de ez is csak a szemeit védte a vakító fénytől, fedetlen alkarját és csupasz lábait az ugyan úgy égette. De hát még sem mehetett utcára ilyen gyönyörű időben, hosszúnadrágban és pulóverben.

Kezében egy jegeskávéval töltött műanyagpoharat szorongatott, amin kurta betűkkel díszelgett az angol név; Wendy. Még egy tíz perccel korábban ő küldte be a fiatalabbat a zöldemblémás kávézóba a napi koffein adagjáért, de mikor Jisoo kilépett a kellemesen hűtött helyiségből, sehol sem találta a jellegzetes vörös tincseket.

Szemei sosem voltak jók, így hunyorogva próbált távolabbra tekinteni, az épületek között végig szaladó úton keresztül, az a mögött található parkra. S ajkai már anélkül húzódtak mosolyra, hogy észrevette volna azt, miután a zöld bokrok között kivett valami élénkpiros dolgot.

Wendy ujjai között ott pihent a homokból formált apró golyócska, amely már csak arra várt, hogy gazdát cserélve, a vörössel szemben álló kislány markába kerülhessen. Wendy pedig szelíd mosollyal arcán, és nevető ráncokkal szemei sarkában adta azt át a gyermeknek, aki teljes csodálattal íriszeiben követte végig a mozdulatot. Önfeledt vigyorra húzódtak ajkai, s sarkon fordulva futott vissza a homokozó másik végébe, a többi barátjához.

– Még mindig nem tudom elképzelni, mégis hogyan tudod elviselni ezeket a visítozó sátánteremtményeket – az idősebb kicsikét megugrott helyében, ahogy váratlanul, túl közelről hallotta meg Jisoo tipikus, hűvös hangját. Leteremtően pillantott rá, miután teljes testével felé fordult, de szemei továbbra is mosolyogtak – most a várva várt kávéja miatt.

– Egyszer te is voltál gyerek – Wendy próbált a másikhoz hasonlóan rideg maradni, de ez nem tartozott  képességei közé. Egyszerűen képtelen volt elrejteni az érzéseit, mindegy volt, hogy éppen milyenekről van szó. Abban a pillanatban pedig túlságosan boldog volt, hogy fapofát tudjon erőltetni magára.

– De az volt négyszáz éve – forgatta meg a szemeit Jisoo, s miután a vörös kikapta a kezéből a műanyag poharat, inkább helyet foglalt a pár méterrel arrébb lévő, kivételesen árnyékban tartózkodó padon. Wendy természetesen egyből utána sietett, s szorosan mellé huppant le.

– És nagyon aranyos kisgyerek voltál! – bele akart csípni Jisoo pufók orcáiba, de még mielőtt egy pillanatra is hozzáérhetett volna a sápadt bőrhöz, a fiatalabb kihasználva szinte tökéletes reflexeit, elkapta a csuklóját. – Hisz a te nevetésedből születtem.

– És emiatt egy életre egy vámpírhoz lettél láncolva – tette hozzá gyorsan a fiatalabb, mintha ezzel ő fejezte volna be Wendy mondatát. A vörös pedig végre beleszívhatott a zöld szívószálba, s kiélvezhette az éltető koffein ízét a szájában.

– Ezt úgy mondod, mintha zavarna a jelenlétem.

– Néha – olyan dolog történt, ami szökő évente egyszer szokott előfordulni kettejük között; Jisoo halványan elvörösödött. Általában pont, hogy ő volt az, aki rendszeresen zavarba hozta az idősebbet, s Wendy le nem tudta tagadni mennyire élvezi, ahogy most az ő tekintetét kerülik.

Ujjait a vámpír térdére vezette, aprókat lépkedve, mintha csak egy törpe járkálna a lábain. Jisoo nehezen tudta visszatartani a csiklandóssága miatt felszabaduló kuncogásokat, de még mindig nem fordult a másik felé.

Jisoo mióta négyszáz éve napvilágra jött makacs és konok volt, és ezen még Wendy édes ajkai az orcáján sem tudtak változtatni. Végül a vörös törődött bele a helyzetbe, és apró mosollyal szája sarkában kortyolgatta tovább a jegeskávéját, de tenyerét semmi esetre nem vette volna le a másikról.