Mint egy kődarab || DOTEN

   Lágy érintések, sötétben susmogott szerelmes szavak, elcsent, apró csókok. Ezek voltak azok, amelyekkel Ten próbálta magára vonni párja figyelmét. Sikertelenül.

   Hiába bújt az idősebb mellkasához, majd hajolt füléhez, hogy kéjenc dolgokat suttoghasson bele, miközben puszikkal hintette fedetlen, porcelánbőrű nyakát. Nem vált be.

   Doyoung a reggeli veszekedésük óta olyan volt, mint egy kődarab. Kemény és rideg. Már talán saját magának is fájt ennyire nemtörődömnek lennie, de túl makacs volt ahhoz, hogy beadja a derekát. Azzal, hogy Ten leszólta konyhai késségeit, meg a főztjét, vérig sértette. Többre vágyott egyszerű bocsánatkérésnél, s erőltetett békítő csókoknál.

  Szemei csakis a televízió képernyőjét bámulták, habár azzal nem is foglalkozott, milyen adás is megy. Még így, dühösen is csak a próbálkozó Tenben gyönyörködött szeme sarkából. S pont emiatt sikerült elkapnia a fiatalabb kezeit, amikor az váratlan mozdulattal el akarta dönteni a kanapén.

   – Ahj, basszus Doyoung! – szólalt meg hangosan, nyávogva Ten. – Ezerszer elmondtam, hogy bocsánat, amiért kritizáltam a reggelidet, amit nekem készítettél, meg hogy gyerekes voltam. Mit akarsz még, egész hátra levő életemben ignorálni fogsz? – kicsordult belőle minden a felgyülemlett feszültséggel együtt. Borzasztóan bosszantotta, hogy nem érhet hozzá az idősebbhez, amikor csak akar, s nem úgy, ahogy akar.

   – Mond őszintén! – Doyoung követelőzően pillantott a sötét íriszekbe.

– Őszinte voltam! Bocsánat, hogy azt mondtam az omlettedre, hogy olyan, mintha még félig élne!

   Ten nem szokott ilyen vehemenciával küzdeni dolgokért. Doyoung szentül hitte, hogy ennek a vége is a fiatalabb besértődése lesz, amiért meg neki kell majd kiengesztelnie. Ten kihasználta párja ebből fakadó ledöbbenését, a szokottnál erősebben mart annak ajkaira. Doyoungnak még csak ideje sem volt ellenkezni, de igazából már nem is akart. Elfogadta, ennél tovább nem tarthatja fent a ridegség álcáját. Tent vékony derekánál fogva húzta ölébe, miközben egy pillanatra sem szakította meg a köztük lévő távolságot. Csak a levegőhiány volt az, ami véget vetett az idilli pillanatuknak.

   – Roppant erőszakos vagy, ugye tudod? – vonta fel fél szemöldökét, ahogy a fiatalabb teljes kényelembe helyezte magát lábai között.

– Te meg roppant kitartó. – orrukat összeérintve lopott még egy csókot szerelmétől. Majd még egyet, s még egyet, míg nem kettejük sóhajai, s kéjes nyögéseik el nem nyomták  a tévéből szóló dráma zajait.