Megígéred? || RENLE

Chenle ujjai görcsösen kapaszkodtak az omladozó téglafal egyik elemébe, ahogy a szemébe hulló tincseket próbálta kiseperni onnan a jobb kilátás érdekében. Ezután már csak egyszer kellett jobban meglöknie magát, hogy a fal tetejére mászhasson. Lábát átlendítette a másik oldalára, fenekét pedig egy biztonságos pontra helyezte.

A városnak csodálatos fényei voltak ilyenkor, amikor az ünnepek idején lámpások világítottak mindenhol, a szivárvány minden színében. Néhol, ahol jobban belátott a házak közti utcákba, kiszúrt pár sárkány jelmezes emberkét is, akik hullámozó mozdulatokkal vonulnak végig a tömegben.

Chenle annyira szívesen lett volna ott, mint egy normális ember, de nem tehette meg. Az ünnepek idején volt az emberek figyelme a legjobban kijátszható; ilyenkor kétszer nagyobb kéréseket is tudott teljesíteni.

Maszkját arcába húzta, s egy számára rutinos tigris bukfenccel átvetődött az egyik alacsonyabban lévő ház tetejére. Mint egy macska, úgy lépkedett végig a cserepeken hangtalanul, csupán egy árnyként. Sebesen közeledett a központ felé, de a városházától próbált távol maradni. Végül, egy kettővel arrébb lévő, felsőrétegbeli földműves tetőjét választotta támadópontjának.

Féltérdre ereszkedve húzta elő ruhája alól a fúvócsövét és a belé való lövedéket, amely pár perccel később, pontos megfontolás és rákészülés után a főbíró fiának a nyakában végezte.

Viszont a vártnál nagyobb lett erre a mocorgás, a körülöttük lévő emberek szinte egésze a segítségére sietett, míg a maradék a tettes nyomát kutatta. Chenle úgy tervezte, hogy a fal felé fog visszatérni bázisukra, de így ki kellett találnia egy másik alternatívát.

Rohanás közben lekapta fejéről maszkját, s eldobta, mint egy megtévesztő nyomot, miközben ő vett egy majdnem háromszázhatvan fokos fordulatot és az ünnepség magja felé sietett. Senkinek sem volt feltűnő egy lökdöső fiatal jelenléte, ez itt teljesen normális volt, de amikor csalfán hátrapillantva szembe találta magát a katonákkal – s még ha nem is egyértelműen őt üldözték – reflexszerűen gyorsított rá.

Ezzel viszont már kellően magára hívta a figyelmet, s a köznép nem hogy nehezítette volna a katonák dolgát, inkább még arrébb is álltak. Chenle csapdában érezte magát, utolsó erejével loholt tovább és tovább, hátha valami kiutat talál, de reménytelennek látszott. Aztán valami váratlanul megragadta hátulról, gallérjánál fogva. Úgy gondolta, most jött el érte a vég.

Ám mikor szemeit kinyitotta, nem a kékköpenyesekkel, hanem egy szintén fekete ruhát viselő sráccal találta szemben magát, egy parasztház cselédbejárója mögött. Tekintete neki is riadt volt, de mégis árasztott magából valamilyen melegséget, ami egy cseppet megnyugtatta hevesen kalimpáló szívét.

– Renjun! – suttogta megkönnyebbülve Chenle, s karjait szorosan az idősebb köré csavarta, aki csak esetlenül próbálta visszaölelni őt. – Tényleg azt hittem, hogy meghalok.

Chenle mindig is magabiztosságáról volt híres, s az érzelmi stabilitásáról, ezért volt oly szokatlan Renjun számára, ahogy a fiatalabb megtörve, majdnem sírva fúrta orrát mellkasába.

– Nyugalom, nincs semmi baj! – csitítgatta esetlenül, fejére simítva.

– Látták az arcomat. – húzódott hátrább, hogy könnyeit letörölve pillanthasson Renjun férfiasodó vonásaira, s bárgyú mosolyára.

– Hát a hajadat lehet, hogy le kell vágnunk. – fintorogva fogta ujjai közé Chenle egyik hosszabb tincsét, amely kócosan lógott homlokába, s gyengéden füle mögé tűrte azt. – De nem lesz semmi baj, nagyobb port fog kavarni, amikor holnap reggel megtalálják a Mong család fejét holtan az ágyában.

– Megígéred? – Chenle újra szorosabban fogta Renjun köpenyét, ahogy alsóajkaiba harapott idegességében.

– Megígérem. – közelebb lépve vonta újra szoros ölelésbe a fiatalabbat, s várta meg, amíg légzése és szívverése rendeződik, egy pillanatra sem engedve magától távolabb.