Pipacsvirág || NOREN

Jeno közrefogta az ölében pihenő tag csuklóját, hüvelykujjával végigsimított a porcelánszerű bőrén, s az abba véset tintán. Renjun akaratlanul is felsóhajtott a kellemes, ám de mégis váratlan érintéstől, minek hatására befeszülve húzódott el a másik mellkasától.

Renjun imádott rajzolni. Apró motívumokat, elvétett kriksz-krakszokat, de leginkább virágokat. A csuklója volt az a pont, amely sosem maradt fedetlen; mindennap más-más növény pompázott különböző színekben, míg nem egy pipacs állandó helyet nem talált ott. Vörös szirmai szinte tenyere alját súrolták, míg szára végig lehúzódott a könyökhajlatáig, követve ereinek vonalát. Gyönyörű varrás volt, melyet csak még csodálatosabbá tett a tudat Jeno szemében, hogy az lemoshatatlan.

– Még mindig nem mondtad meg, mi a pipacs jelentése. – suttogta Renjun füle mögé a szavakat, továbbra is gyengéden simogatva a másik bőrét.

– Mert sosem kérdezted. – halk elfúlni látszó szavak voltak azok, melyeket az idősebb kipréselt magából. Teste bizsergett a másik közelségétől, s a nyakánál érzett meleg leheletétől.

– Ez nem igaz.

Csend állt be közéjük, míg Renjun tétova módon próbálta összeszedni a megfogalmazni vágyott gondolatait. Szavakba akart foglalni mindent; nyilvánvalót és mögöttes tartalmat is, de piruló orcái nem engedték. Jeno derekánál fogva húzta öt magához, melytől csak még jobban belesimult az ölelésébe, és hátán érezhette a másik nyugtató szívdobogását.

– Felszabadulás, boldogság, elégedettség. – ujjai találkoztak Jenoéval, ahogy reflexszerűen végig akart simítani a saját maga által készített virágon. Tekintetét a váratlan érintkezés pontjára vezette, s akaratlanul is az arcára csúszott az a keserves mosoly. Ő még látta azokat a vékonyka hegeket a vörös szirmokban, melyek Jeno számára láthatatlanok voltak.

– Én azt olvastam érzékeny embert jelöl. – Jeno tenyerét feljebb csúsztatta, egészen végig Renjun felkarján, míg nem vállánál fogva ölelte át a másikat. S a mosolyt, mely eddig keserédesen csücsült ajkain, most leváltotta a halk, s édes kuncogás, amint a fiatalabb apró csókokkal illette tarkóját.

– És szerinted én nem vagyok az?

Jeno oltalmazóan fonta szorosabbra kezeit Renjun körül, miközben csókjai között apró semmiségeket suttogott a füleibe. Mindenkinél jobban tudta, hogy Renjun mennyire érzékeny, és törékeny ember az ő hű valójában. S ő feltétlenül oltalmazni szerette volna őt, míg az idő engedte nekik.