Ballagásom margójára || YUTAE

Az iskola tornatermét halk duruzsolás tölti meg, miközben a széksorok előtt elhelyezkedő emelvényen a mikrofonokat állítják be az erre a feladatra kijelölt emberek. Mindenki ideges, hozzám hasonlóan, szemmel láthatóan mégis csak én vagyok az, aki tíz másodpercenként ellenőrzi az óráját. Nem arról van szó, hogy a diplomaosztó esemény kezdetét várom – bár annak feszült hangulata is megőrjít –, sokkal inkább valakit várok.

Én magam sem értem miért, hisz csak apró, elejtett utalást tettem neki a mai eseménnyel kapcsolatban, mire egy talánt kaptam válaszul. Én mégis, szívem legeslegmélyén arra vágyom, hogy betegye a lábát a kétszárnyú ajtón, mely még most is tárva-nyitva áll, ezzel jelentősen lehűtve a terem hőmérsékletét.

Blézerem ujját lejjebb húzom a csuklómon, ahogy tekintetemet elfordítom a bejáratról, és az éppen színpadra fellépő pocakos, kopaszodó férfi mozgását kezdem követni. Unalmas, monoton hangon kezd bele a beszédbe, melyet minden évben szóról szóra ugyan úgy mond el, csupán a nevek változnak.

Tudom, hogy a ballagásomnak nagy fordulatnak kéne lennie, hisz most kezdődik csak igazán az életem, de én ezt képtelen vagyok átérezni. A mindennapjaim ugyan úgy menni fognak tovább, mint eddig – annyi különbséggel, hogy mostantól a délelőttjeimet nem a művészeti suli falai között fogom lehúzni, hanem a gyakorlóteremben.

Több hyungot is ismertem a cégnél, akik ilyenkor hagyták ott az álmukat, az egyetem miatt. De nálam ez szóba sem jött, számomra természetes volt, hogy folytatom, amit elkezdtem. Már csak azért is, mert így továbbra is láthatom mindennap az ő arcát.

És a gondolataim már megint körülötte forognak, már megint lopva az ajtó felé tekintgetek, nem is figyelve arra, amit az öreg pasas hablatyol a porondon. Tekintetem keresztül siklik a támogató családomon, akik a terem széléről szurkolnak nekem, fülig érő mosollyal ajkaikon, de érzem, ahogy az arcom ideges grimaszba feszül.

Ujjaimmal játszadozom, várva, hogy a nevemen szólítva a mikrofonhoz hívjanak. De a koncentráció ezen a ponton már nem megy, mert lelki szemeim előtt akaratlanul is az ő képe villan be újra és újra. Néha mosolyogva, néha mozgástól verejtékesen. De ez teljesen lényegtelen, hisz minden esetben a legvonzóbb ember marad számomra.

Azt sem tudom igazán mikor kezdődött. Hogy mikor kezdtem el érezni valamit iránta. Sőt, most sem vagyok benne biztos, hogy az a furcsa dolog, ami bennem lejátszódik, mikor meglátom, vagy rá gondolok, mondható-e érzés-félének. De akkor mi más lenne ez, amikor még a ballagásomon is csak az ő jelenlétére vágyom, ahelyett, hogy kiélvezném az utolsó óráimat azokkal az emberekkel, akikkel az elmúlt három évben szinte minden hétköznapomat együtt töltöttem.

Görcsösen birizgálom az órámat, és már tényleg kezdek csalódott lenni a hiánya miatt, amikor is gondolataim – és érzelmeim – örvényéből a nevem hangzása ránt ki.

Hirtelen azt sem tudom hova lépjek, hova nézzek, de követve az előttem szólítottat én is a porondra lépek, miután a kezembe nyomták a bőrkötésű füzetet, melyben talán a jövőm is rejtőzhetne.

Egy pillanatra tudok koncentrálni a jelen történéseire; egy pillanatra eljut az agyamhoz a felismerés, miszerint tényleg ez az utolsó napom itt. Ez az utolsó napom diákként, s hiába töltöttem már be a tizennyolcadik életévemet, mégis most érzem először a felnőtt lét súlyát. Mostantól gondoskodnom kell legalább magamról, hogy aztán a családomról is tudjak. Mostantól kell igazán jó példát mutatnom kisebb testvéreimnek.

A könnyek akaratlanul kezdenek el összegyűlni a szemem sarkában, s én minden erőmön azon vagyok, hogy azokat visszanyeljem. Nem a ballagás hat meg, csak a tény… hogy valamit a hátam mögött kell hagynom.

Nagyot szippantok, mikor meghajolunk a szülők és többi iskolástársunk előtt, ezzel köszönetet mondva nekik, hogy idáig jutattak minket, de mikor tekintetem újra az embertömegre emelem, a szívem talány ki is hagy egy ütemet a meglepődéstől.

Yuta ott áll az ajtóban, gyönyörű mosolya, mely rendszeresen bevirágozza a napjaimat ugyan úgy ott csücsül ajkain, s kezében egy csokor sárga virágot tart. Pillantásunk találkozik, mire játékosan megrázza a fejét.

Szám a fülemig ér, és az izgatottság annyira eluralkodik rajtam, hogy mikor lelépünk a porondról, nem is megyek vissza a helyemre, hanem azonnal a terem végébe sietek. Szemem sarkából még látom, ahogy anyukám végig követi minden lépésemet, és talán arra számít, hogy hozzásietek, de még mielőtt odaérhetnék, lábaim lecövekelnek közvetlenül előtte.

Arca pedig ennyivel közelebbről csak még szebb, és még babonázóbb, főleg a virággal a kezében, melytől úgy érzem, mintha egy randin lennék. Pedig körülöttünk ezer meg egy ember van, kik továbbra is a rekedt beszédet hallgatják, de nekem abban a pillanatban már csak egyetlen egy ember foglalja le minden érzékszervemet. Csak őt látom, csak őt hallom, és csak az ő érintését érzem, ahogy büszkén a vállamra szorít.

– Örülök, hogy eljöttél – mondom a boldogabbnál is boldogabban, mire a csokor a kezemben landol, ő pedig egy gyengéd ölelésre von magához.

A gesztusa egyszerű, és hétköznapi, tulajdonképpen elvárandó, s nekem sem kéne olyat beleképzelnem, ami nincs is, de szívem ütemes dobogásának nem tudok ellenállni, s csak reménykedem benne, hogy az orcám nem lett tíz árnyalattal pirosabb.

Idegesebb vagyok, mint a ballagásom miatt valaha, mégis kellemesebb érzés, mint eddig akármi más.

Halálos tekintet || MÁSODIK FEJEZET

A sors egy kiismerhetetlen dolog, még ha sokan is vallják azt az eszmét, miszerint egy séma alapján mindenkié előre meg van írva. Ógörög hiedelmek szerint, minden gyermek születésének napján három nővér ül le bölcsője mellé, hogy megfonják élete vonalát. A legfiatalabbtól függ a gyerek személyisége és érzelmei, a középső alakítja élete menetét, boldog és kihívásokkal teli pillanatait, s végül az utolsó, a legidősebb az, aki könyörtelenül elvágja a fonalat, ezzel megadva a gyermek halálának időpontját és módját.

Vajon ez a három nővér direkt fonta nekem ezt az életet? Vagy csupán egy hiba voltam az új szövőstílusukban, és gyorsan pontot kellett tenni az elrontott munka végére? Egyáltalán tényleg ez a vége? Tényleg így kell vége lennie az életemnek?

– Jaj, srácok, ez nagyon rossz vicc! – nevettem el magam, de még nekem sem hangzott őszintének. Végeláthatatlan farkasszemet néztem az előttem állók holtsápadt ábrázatával, melyet az én látványom váltott ki belőlük, s a szín csak azért sem akart visszatérni arcukra. Az első pillanattól kezdve, sőt már azelőtt, hogy felnyitottam volna a pilláimat, tudtam. Legbelül tudtam, hogy így fog végződni.

Szemeimet azonnal elkaptam barátaimról, s megrögzötten a padlót kezdtem bámulni. Sosem hittem a históriában, miszerint a sötét szem ölni tudna, egyszerűen túl szürreálisnak tűnt, de közben egy pillanatra sem akartam a többiek életét kockáztatni.

– Joy, add légy szíves oda a szemüvegedet. – szóltam megtörten a mellettem álló lánynak. Biztos voltam benne, hogy a táskája mélyén ott lapul egy napszemüveg, s állításom igaznak is bizonyult, amikor megéreztem azt a tenyeremben.

– Most mi a faszt fogunk csinálni? – hallottam meg Yeri hangját, miközben a napellenző felhelyezésével szerencsétlenkedtem. Sosem álltam igazán közel hozzá, csupán a társaságunk tagjává vált, miután összejött Rockyval, de a hangsúly, melyet használt, még ennek tudatában is szíven ütött.

Undorodott tőlem. És ami a legrosszabb volt, hogy én is undorodtam magamtól. Abban a pillanatban jobban utáltam magam, mint hogy féltettem az életem. Hisz mégis miért olvastuk volna azt a sok tündérmesét általánosban a gonosz, barna szemű, gyilkos emberekről, ha nincs alapjuk? Kezdtem úgy érezni, hogy a halálom jogos lenne, és tényleg a kivégzés az én sorsom.

– Várunk. – jött az egyenes, és rideg válasz Bintől. Felemelve a fejem hálásan próbáltam tekinteni rá, de a sötét lencsék miatt úgy sem láthatta, de mégis kíváncsi tekintettel pásztázta alakomat. Lehet, hogy egy kicsit remegtem is azon a ponton.

– Mire? – Yeri hangja hisztérikus volt, Joy mellettem fel is nyüszített miatta, Rocky pedig még nagyobb sokkal a tekintetében kapta rá a fejét

A többi jelentéktelen alak – bár nem szívesen mondom ezt róluk, a barátaim voltak, de nem eléggé, hogy most nevükön szólítsam őket – csöndben nézték a jelenetet, néha rám, néha pedig a Yerire vetve megvető pillantásaikat.

Bin ajkairól óriási sóhajtás pergett le, majd utolsó emberként ő is a lány felé fordult.

– Igen, Chan szeme fekete. Igen, talán ölni képes vele. Igen, hívnunk kell a rendőrséget. De kibaszottul a barátunk, és nem fogjuk a szülinapján egyből a halálba küldeni! – az utolsó szavakat szinte üvöltve vágta neki az akkora már megszeppent lánynak. Bin bátyjának a szeme is a barna színt vette fel a születésnapján. Őt is elvitték, és ő neki is meg kellett halnia. Még csak rendes sírt sem kaphatott. S ezeknek az információknak a tudtában igazán megbecsültem, amiért ő képes volt megtartani a lojalitását. Egyelőre ő volt az egyetlen, akiben még mindig százszázalékosan bízni tudtam.

– Lehe– szólásra nyitottam a számat, de a zsebemben csörögni kezdő telefonom teljesen kizökkentett. A szüleim voltak azok, s nekem muszáj volt beszélnem velük.

Görcsösen tartottam ujjaim között a készüléket, a sötétített szemüveg és a gyér világítás miatt elsőre azt sem tudtam hol van a zöld, felvevést jelző gombocska, de végül sikerült valahogy fogadnom a hívást.

– Isten éltessen drágaságom! – hallottam meg anyukám szeretettel teli(nek tűnő) hangját, s egyszeriben végig futott a hátamon a borzongás. A teremben tartózkodók mozgolódni kezdtek, ahogy már nem nekik szenteltem a teljes figyelmemet, s egyszeriben azon kaptam magam, hogy már a legközelebbi tag is három méter távolságra van tőlem. Még Joy is eltűnt mellőlem, hogy Yerit vonja ölelésébe, holott sokkal inkább engem kellett volna neki.

– Köszönöm szépen, anya. – erőltettem ki magamból a választ, reménykedve benne, hogy hangomon nem hallani a zavart.

– Mond csak, hogy telik az estétek?

Az egész csak egy elcsépelt felvezetés volt, csak hogy ne érezzem magam lerohantnak, holott mindketten tudtuk, hogy csak egyetlen dolog érdekli. Normál körülmények között égtem volna a vágytól, hogy visszadumáljak neki emiatt a hanyag, anyai viselkedés miatt, de amúgy sem tettem volna meg. Még mindig fényévekkel törődőbb volt, mint apám. Meg hát, jóval a normál körülmények halmazán kívülre estünk abban a helyzetben.

– Jól.

– A szemeid? – jött a puhatolózó kérdés.

– Azok is jól vannak.

Nem mertem megmondani neki az igazságot velük kapcsolatban. Bár egyértelmű volt, hogy nem találkozom vele többet már, vagyis nem kell szembenéznem a csalódott tekintetével, de nem volt bennem elég bátorság, hogy én mondjam meg neki. Jobb ha majd egy táviratban értesül arról, milyen szörnyeteg is lett a fia.

Hallottam a megkönnyebbült sóhaját, de az én gyomromban pont emiatt lett csak nagyobb a görcs, amely így is már át akarta szakítani a hasfalamat.

– Most visszamegyek a többiekhez, jó? Szeretlek, és mond meg ezt apának is, szia! – s azzal a lendülettel ki is nyomtam.

A következő pillanatban pedig már a földnek csaptam a telefonomat.

Kezdtem úgy igazán felfogni a történteket, s a keserű düh eluralkodott rajtam. Dühös voltam az univerzumra, a sorsra és a három nővérre, amiért ezt tették velem. De közben meg teljes kétségbeesés járta át a porcikáimat.

Sosem voltam az a fajta ember, aki könnyen utat tud engedni a könnyeinek, nem is nagyon volt sok okom az életemben a sírásra. De abban a pillanatban csecsemő módjára kezdtem bőgésbe. A mögöttem lévő székre dőltem, és csak hagytam, hogy a könnyeim végig csorduljanak az arcomon, miközben józanésszel próbáltam felfogni a tényt, hogy vége az életemnek. Hogy ez az utolsó napom a földön, az utolsó óra, hogy láthatom a barátaim arcát, és holnap már egy koporsóban fogok feküdni élettelenül.

Ez egyértelműen olyan dolog volt, amellyel képtelen voltam megbirkózni.

A többiek továbbra is távolról figyeltek engem, de még Binre sem tudtam haragudni miatta. Mégis hogyan lenne képes az ember megvigasztalni a barátját, akiről tudja, hogy így is úgy is meg fog halni? Akármi is történik, az én végezetem eldöntetett – bármennyire is hihetetlen volt, hogy ily’ keserű a vég.

– Ennek semmi értelme. – sziszegte az orrai alatt Yerin, de tökéletesen hallottam. Neki meg tökéletesen igaza volt. Az utolsó óráimban nem azon kellett volna búslakodnom, hogy vége, inkább örülnöm, amiért megtörtént.

Visszanyeltem a könnyeimet, és elrejtve a gyenge énemet, kihúztam magam. A tekintetek újra rám tapadtak. Rocky volt a legközelebb, úgy hogy ő volt az első, akihez odaléptem. Nem hátrált meg tőlem, de arcvonásai megfeszültek tettemre.

– A legjobb csínytárs vagy a világon. – vettem egy nagy levegőt, s éreztem, hogy azokat a könnyeket nehezebb lesz benntartani, mint gondoltam. – Gondoskodj róla, hogy az az ötvencentes az idők végzetéig a tanári asztalon díszelegjen.

Esetlen ölelésbe vontam őt, de hátamat simogató tenyere egy kicsikét nyugtatóan hatott rám. A kapcsolatunk egyértelműen nem volt szavakba foglalható, így meg sem próbált valami választ adni búcsúmra.

– Szeresd teljes szíveddel ezt a csenevészt, megérdemli. – fordultam rögtön utána a mellette szorosan álló Yeri felé. Tekintete már nem árasztott undort magából, csupán megszeppent bólintást kaptam válaszul.

Azt hittem Joytól nem lesz annyira nehéz elköszönni. A kapcsolatunk elején voltunk, bármennyire is intenzív is volt az, szerelemnek nem volt mondható. De amint szembekerültem sajnálkozó tekintetével, a szavak a torkomra fagytak.

Mindenkitől, csak tőle nem vártam ezt. Bármennyire is kihívó, vonzó és szexi külsővel áldotta meg az isten, annyira naiv és tiszta volt ő valójában belülről. És nem akartam, hogy egy szánalomra méltó emberként éljek tovább az emlékezetében.

Olyan szoros ölelésbe vontam, mint talán még senkit soha, s az sem igazán zavart, hogy hezitál a viszonzást illetően. Ő is egyértelműen pozitív része volt az életemnek, és én is az akartam lenni az övében.

– Csak ne felejts el, kérlek. – suttogtam a hajába, mire szipogását véltem meghallani. A könnyek megint szememet égették.

– Nem foglak. – sírta nyakhajlatomba.

Az utolsó ember, akihez odamentem, Bin volt. Neki tartoztam talán a legtöbb hálával, és mégis hozzá volt a legnehezebb szólnom. Talán percekig szemezhettünk egymással – továbbra is a napszemüvegen keresztül –, az érzéseinkkel küszködve, mire képes voltam egy egész, értelmes mondatot kinyögni.

– Bocsánat, hogy én is itt hagylak.

Tudtam, hogy milyen érzések háborogtak akkoriban benne, mikor elvesztette mellőle a bátyját. És bűntudatom volt, amiért én is ugyan ezt készülök tenni vele. Vagyis a sors ugyan ezt készüli tenni velünk.

– Ezek után kiről fogom másolni a matematika dolgozatokat? Még terveztem a segítségeddel leérettségizni. – mosoly kúszott arcomra, ahogy az ő ajkai is felfele kanyarodtak.

Kezdtem elengedni minden csodálatos jövőképet, melyekről éveken keresztül álmodtam. Kezdtem beletörődni, hogy ez jutott nekem, valószínűleg okkal. A kétségbeesés eltűnni látszott az arcomon végig csorduló sós könnyeken keresztül, s már csak egyetlen célom volt az életben; életrevaló, jóemberként élni a körülöttem lévők emlékezetében.

– Oda adod a telefonod? – nyújtottam egyből a tenyerem, mire Bin csak zavarodottan felhúzta szemöldökét.

– Nem feltétlenül kell ezt tenned.

– Csak essünk gyorsan túl rajta. – préseltem ki a tüdőmből a levegőt, még mielőtt teljesen meggondoltam volna magam, és a hosszabb, szenvedésekkel telibb út mellett döntök.

Barátom a kezembe nyomta a készüléket, én pedig már teljes elhatározással pötyögtem be a rendőrség gyorshívóját. A hívásom szinte egyből fogadták.

– Miben segíthetek? – hallatszódott a vonal túloldaláról a diszpécser túlságosan kedvesen csilingelő hangja. Nagy levegőt vettem, és pilláimat leszorítva adtam fel magam.

– Lee Chan vagyok, ma lettem tizennyolc éves, és a szemeim feketék.

-------------------------

Na hát tudom, lassan folynak a dolgok, de annyira adta magát ez a lezárás, hogy fájt volna a szívem nem itt pontot tenni a fejezet végére A következő fejezet valószínűleg sokkal inkább izgalmakkal telibb lesz, és mondhatjuk, hogy a bonyodalom rész innen veszi kezdetét!

Üresen || HOSEOK

Van az a fajta érzés, amikor egyszerűen nem érzel már semmit. Nem érzel bút, se boldogságot. Se sajnálatot, se irigységet, csalódottságot, vagy haragot. Üresek az ereid, üres a szíved, és üres az elméd. Ez az üresség rosszabb mindennél, fojtogat, észrevétlenül, és mohón. A fájdalom hosszú időkön át gyötör, és a szenvedés enyhítésére kevés hatásos mód van.

Hoseoknak tökéletes körforgás az élete. A kietlen kín átjárja porcikáit lábujjhegyétől feje búbjáig. Megszokott számára ez, már szinte teljes nyugodtsággal viseli ezt az oly’ ismerős érzést. De mikor már a kín is szertefoszlik, mi marad ott, benne? Semmi.

Álmából felriadva, kócos fejjel, és felduzzadt arccal siet a kicsiny konyhába. Csak egy lámpát kapcsol, mely gyér fényével világítja meg neki a célja felé vezető utat. A hűtő úgy magasodik elé, mint valamiféle ördögi, tiltott Kánaán, mely fehér burkolatával csak megtéveszteni akarja. Hoseok már mit sem törődik a fejében tiltó pumpálással, kitárja az ajtót, s a hideg, mely ekkor arcon csapja, kellemesen bizsergeti pólusait.

Az első, amit meglát egy fél torta. De tudja; abból nem szabad ennie, mert Jiminé. Nem szeretné a szomorú arcát látni reggel, mikor szembesül ajándékának hűlt helyével. Tekintetét inkább a felsőbb polcokra vezeti. Két nagy lábasban algaleves várja. Hoseok szereti az algalevest, és az algaleves is szereti őt.

Egy koszos tányér kerül a mosogatóba.

A lábasok felett fehér, kézzel festett jénai tál áll, kicsit hátrébb, mintha csak Hoseok elől menekült volna a joghurtos üvegek mögé. Hoseok a szája sarkát nyalja, tudván, hogy abban lasagne várja.

Még egy koszos tányér kerül a mosogatóba.

A leves után a tésztás ételt kicsikét nehéznek érzi, ezért végül az egyik, rózsaszín csomagolású joghurtot is lekapja a helyéről, fenékig húzza, mintha csak feles lenne.

Tulajdonképpen, egy kis soju sem esne rosszul neki. De a dormban nem tartanak alkoholt, így a mámorító szesz helyett megint visszatér a mámorító kajához.

Ízlelőbimbói hirtelen édesért epedeznek, s az első dolog, amit Hoseok kiszúr, egy doboz nutella. Sosem volt oda a csokoládés édességekért, de most szinte vízként szomjazik rá. Nem is törődik azzal, hogy esetleg kenyeret vegyen elő, csak kenőkést ragad a kezébe, és azzal tömi magába.

Egy üres nutellás bödön kerül a mosogatóba.

Hasfala már feszül, de az üresség még mindig ott lappang benne. Csak többet, és többet akar, s nem sokkal később már Jimin tortája sincs a harmadik polcon. A torta, amelyet oly’ bájos mosollyal fogadott a fiúktól szülinapja alkalmából.

Hoseok elszégyelli magát, de már késő. Hisz, ami már egyszer lecsúszott a torkán, azt nem tudja visszahozni.

Vagy mégis?

Rendetlenséget hagyva maga után a konyhában rohan, szinte vágtat kifelé a helyiségből. A következő célja a földszinti mosdó.

Már arra sem máltatja magát, hogy világítást csináljon, csak leguggol a sötétben a wc kagyló elé, és két ujjával torkáig nyúl. Öklendezik, de nem jön fel semmi. Arra gondol, bárcsak megint üres lenne, a bűntudat hirtelen sokkalta fojtogatóbb, mint a kopár semmi.

Ujjai megint gégéjét súrolják, és addig ki sem veszi őket szájából, míg meg nem érzi torkában azt az oly’ ismerős maró savat. Feje előre bukik, álkapcsa megfeszül, s a három szelet torta, a fél bödön nutella, a lasagne és a leves is már a gyomra helyet a lefolyóban úszkál.

Hátát a hideg csempének veti, mely mégis mintha inkább égetné csupasz bőrét, pont úgy, mint az orcáján hangtalanul végig csúszó könnycseppek. Az üresség fullasztó, jobban, mint ahogy emlékezett, de a kín ott feszül a torkában.

De egyszer az is elmúlik, és akkor nem marad más megint, csak a hasogató üresség. 

Halálos tekintet || ELSŐ FEJEZET

Február 10, délután öt óra harminchat perc. Nem igazán tudom leírni milyen érzések is kavarogtak bennem abban a pillanatban, de annak a rémületnek már nyoma sem volt, ami előtte heteken keresztül mérgezte a napjaimat. Izgatott voltam, mert hoztam magamban egy döntést; nem fogok a rosszra koncentrálni, hogy ha mégis bekövetkezne, akkor legalább utolsó perceimet boldogságban élhessem le.

A fürdőszobai tükröm előtt állva tanulmányoztam még mindig szürke szemeimet, azon gondolkodva, mégis melyik szín állna a legjobban. A kék túlságosan egybe olvadt volna sápadt bőrömmel, a zöld pedig a hajammal együtt nem adott volna szép kontrasztot. A barnára pedig még csak nem is gondoltam – a fentebb említettek miatt.

– Nem lesz ez egy kicsit túl lezser? – vezette végig bíráló tekintetét rajtam anyukám, amikor beléptem az étkező helyiségbe. A márvány asztalon könyökölt, kezében politikai újsággal, és aranykeretes szemüvege mögül méregetett világos íriszeivel.

– Nem elegáns buli lesz. – feleltem unottan, helyet foglalva vele szemben. A bejárónőnk egyből elém rakott egy csésze friss, gőzölgő kávét, s egy kedves biccentéssel megköszöntem neki. Egy időben le akartam szokni a délutáni koffeinfogyasztásról, hisz fejlődő szervezetemnek egyértelműen nem tett jót, de tudván, hogy úgy is apukám nyomdokaiba kell lépnem, inkább letettem erről.

Az idősebb Lee Chan – vagyis szülőatyám – amellett, hogy több tucat luxus ingatlannal rendelkezett befektetés gyanánt Sepiata egész területén, politikai befolyással is rendelkezett. Természetesen csak olyan mértékben, amennyire azt egy vállalkozó megengedheti. Egyszer járult hozzá valamelyik állami projekthez még korábban felvásárolt iskolaépületekkel, és hirtelen kebelbarátok lettek a miniszterelnökkel. Elég menőnek tartottam.

– A barátaid még egy rendes eseményt sem tudnak szervezni neked? – nyomta meg gúnyosan a barátok szót anyukám, mire én már csak egy rutinos szemforgatással reagáltam. Anyukám az elejétől fogva nem örült, hogy állami iskolába íratott be apukám, és emiatt keverednem kell a köznéppel, de másik szülőm szentül vallotta, hogy ezzel is csak jobban életre nevel.

Nekem nem volt kifogásom ezzel kapcsolatban. Amíg a gyerekeket nem érdekelte a származás, addig jól kijöttem mindenkivel, majd a gimnáziumban tagja lettem a hierarchia tetején álló nagymenőknek. Persze ez is apukám érdeme volt.

De ettől függetlenül maradtak meg általános iskolából olyan barátaim, akik alsóbb rétegekhez tartoztak; anyukám számára ők korcsokkal voltak egyenlők.

– Én kértem meg őket, hogy legyen visszafogott. – szürcsöltem bele a kávémba, felvéve egy sokkal diplomatikusabb stílust. Hozzá voltam szokva anyám modorához, de ettől még nem szerettem.

Ezek után beállt a csend; ő olvasgatott, én pedig a fekete italomat szürcsölgettem. Ez a csönd viszont nem hozott semmi jót nekem. Ösztönösen kezdtek el az agytekervényeim működésbe lépni, és akaratlanul is olyan boncolgatni való témákhoz lyukadtam ki, amin nem abban a pillanatban akartam tanakodni.

– Hajnalban jövök. – álltam fel az asztaltól, ahogy végeztem az italommal, s anyukám mellé lépve nyomtam puszit az arcára. Ki tudja, lehet, most látjuk egymást utoljára.

Azt mondtam, hogy visszafogott összejövetelre kértem őket, ugye? Ez teljes mértékben így is volt, de akkoriban a visszafogott szó nem olyan értelemben élt az elmémben, mint most. Nem szerettem volna kiöltözős, királyi lakodalmat magamnak, ami a normális lett volna egy tizennyolcadik szülinaphoz. Mivel sok minden múlott ezen az egy estén, tiszteletlenségnek és balgaságnak tartották az olcsó ünneplést.

Számomra az, hogy bálterem helyett, csak egy felhőkarcoló tetőterét bérelték ki, már visszafogottnak számított.

Csak a legközelebbi barátaim voltak ott, s az est leszervezője Bin volt, kinek a társaságát már tizenkettedik éve élvezhettem. Családja nem volt olyan pénzes, mint a miénk, de eléggé, hogy anyukámnak ne legyen kifogása ellene, s én ezen felbuzdulva minden szabad percemet vele töltöttem.

– Megjött az ünnepelt, bontsunk pezsgőt! – épphogy kiléptem a liftből, a társaság egyből üdvrivalgásba kezdett, s látva a rám mosolygó arcokat, belsőmet büszke melegség járta át, s szép lassan a félelmem is alább hagyott.

Az élet úgy sem lenne ennyire kegyetlen velem, ugye? Apró, iskolás csínyeken kívül sosem csináltam bajt, társadalmilag, tanulmányilag, és emberileg is kiemelkedtem a tömegből. Szomorú dráma lenne az életem, ha az előttem álló, tökéletes jövőnek most lenne vége. Az pedig nem történhet meg, hisz ez nem egy film.

A hangulat a megszokotthoz híven, gyorsan oldódott, és nem sokkal később már a kínos, gyerekkori történeteimet hallgathattam a többiek szájából.

– És emlékszel arra, amikor oda ragasztottuk azt az ötven centest a tanári asztalra? – Rocky – aki habár csak hatodikban lett osztálytársunk, hamar társammá vált a bajban – már a combját csapkodta, annyira röhögött a nosztalgikus emlékek, és az ezekre érkező beszólások végett.

– Jaj, de az olyan ócska és alap csíny volt! – horkantam fel, de le sem tudtam volna tagadni, mennyire büszke is voltam én arra. Minden egyes órán huncut mosollyal a szám sarkában néztem végig, ahogy mindenki, aki a terembe beteszi a lábát, megpróbálja felszedni azt az érmét onnan.

– Nekem jobban bejött, mikor magát a tanárt ragasztottátok oda a székhez. – kuncogott fel mellettem Joy is, miközben ajkaival italának szívószáljával játszadozott. Karomat eddig is átdobtam a válla felett, de látva ilyen közelről azt a csibész pillantását, szorítottam az ölelésemen.

– Csak örültél, hogy az első tanítási napodon rögtön elmarad az utolsó órád, mi? – hajoltam közelebb hozzá, elveszve tengerkék tekintetében, hogy homlokainkat egymásénak döntve nyomhassam össze orrunkat.

– Jaj, srácok! Menjetek szobára! – üvöltött közbe a romantikus pillanatunknak Bin, mire elégedetten dőltem hátra, ujjaimmal a mellettem ülő szépség bőrét cirógatva.

– Majd oda is fogunk! – kacsintottam rá, s elkapva az asztalról a sörös üvegemet, meghúztam azt.

Hálás voltam az égnek, hogy ilyen barátokkal áldott meg engem. Az óra mutatója egyre gyorsabban közeledett az éjfélhez, és én ezzel egyidejűleg csak még jobban átadtam magam az élvezeteknek. S nekik köszönhettem, hogy erre képes voltam.

Február 10, tizenegy óra ötvenhét perc. A hangszóróból valami régi mulatós zene szólt, amitől valószínűleg már évek óta kirázott a hideg, ha meghallottam, most mégis önfeledten ráztam rá végtagjaimat. Fejem már alkoholtól mámoros ködben úszkált, s már abban sem voltam biztos, hogy hol vagyok. Fel sem fogtam Bin szavait.

– Három perc van hátra! – csapta tenyerét vállamra, a szavakat a fülembe üvöltve a lárma miatt. Én pedig csak nevettem rajta.

Kirángattak az asztal mögül, miközben én néha-néha leálltam valamelyikükkel táncolni, önfeledt boldogsággal, aztán az egész örömömnek akkor lett vége, amikor hirtelen minden elsötétült körülöttem.

Joy gyönge ujjainak járását bármikor felismertem volna, így nyugodtan hagytam neki, hogy szemeimet bekösse egy kendővel. Ez volt a szokás; elvenni a látás lehetőségét arra az egy percre, amíg a másnapba lépünk, s addig pezsgőt nyitni az ünnepeltre, konfettit szórni, és ide-oda rángatni, míg végül el nem kezd forogni vele a világ.

– Tíz! Kilenc! Nyolc! – számoltak vissza hangosan, mint ahogy azt szilveszterkor szokás. – Hét! Hat! Öt! – szédültem és émelyegtem, de nem a rossz értelemben. Olyan volt, mintha egy másik világban lennék. Csukott szemeim előtt álomképek villogtak, jelenetek a múltból, s dolgok, amik még beteljesedésre vártak. Az első utam külföldön, az érettségi, majd a diplomám a kezemben. Mind olyan dolgok, amiket még feltétlenül át akartam élni. – Négy! Három! Kettő! – visszatartva a lélegzetemet vártam az utolsó szám elhangzását. De csak azért, hogy felkészüljek a nyakamba omló pezsgő áradatra. – Egy! Boldog Születésnapoooot!

Ahogy a hideg ital a bőrömhöz ért, felsikítottam, megugrottam, és szerencsétlenségemre még be is vertem a vádlimat a mellettem lévő asztal lábába. Reflexből kaptam le magamról a kendőt, mely eddig korlátolt a látásban, s azonnal a fájó ponthoz kaptam a kezemet, miközben a fájdalomtól sziszegve foglaltam helyet a legközelebbi széken. Észre sem vettem, hogy már nem hallom a barátaim vidám kiáltozásait, csak az elektronikus zenét, a feszült csend aláfestéseként.

Meglepődve – meg egy kicsit megszeppenve – emeltem rájuk tekintetemet, de riadt ábrázatuk csak libabőrt okozott a karjaimon. Nem értettem semmit, abban a helyzetben még csak eszembe se jutott, hogy amúgy ezalatt az egy perc alatt óriási változáson estem át.

Hosszú másodpercek után Rocky szólalt meg elsőnek, de olyan vékony és esetlen hangon, amilyet még sohasem volt lehetőségem hallani tőle.

– Chan, – ejtette ki a nevemet határozottan, de utána megállt. Tekintete ide-oda járt rajtam; nyelt egyet, s utána folytatta. – a szemeid feketék lettek. 

-----------

Na huh. Ma már megküzdöttem egy internet kimaradással, hogy posztolni tudjam ezt a fejezetet. ><

Kicsit úgy érzem nyögvenyelős lett, meg eléggé rövidke is, de kezdésnek nagyon megfelel. Szerettem volna a rész első felében egy kicsit bemutatni Chan szüleit – még ha az apja nem is volt a helyszínen a jelenetben –, remélem ez sikerült. A barátaira ez esetben azért nem tértem ki, mert nekik nem nagyon lesz szerepük az elkövetkezendőkben.

Ja, és azért hagytam meg Rocky és Joy színpadi nevét, mert Sepiatát egy Amerikai behatású országnak képzeltem el, ahol a lakosság csak azért ázsiai, mert azon a kontinensen vannak.

Halálos tekintet || PROLÓGUS

Sepiata (ˈsiːpiətɑː) 2156 óta önálló birodalom, királyság, 2196 óta pedig liberális köztársaság. Az egykori koreai félsziget déli csücskében található, kiterjedése 30 000 négyzetkilométer, és lakosságának becsült értéke 9 millió fő. A népesség szembetűnően öregedő, ennek okának a különleges, színek nélküli írisz jelenséget tartják. 

Általában ez a szöveg fogadja az embert, ha napjainkban felcsap egy tankkönyvet, és Sepiatáról akar olvasni. Végig futva ezen az egy bekezdésnyi szövegen az első kérdés, ami megfogalmazódik a fejükben, az esetek kilencven százalékában a színtelen szemmel kapcsolatos.

Sokan azt mondják nem földi lények vagyunk, holott ez teljes mértékben ócska rágalom. Csupán valamikor az evolúció során hiba került a génjeinkbe, s emiatt a színező pigmentek sokkalta lassabban érvényesülnek nálunk. A föld többi országában ez a folyamat már a születés előtt lefolyik, vagy legalább a gyermek féléves koráig kialakul. Itt, Sepiatában emiatt különleges a tizennyolcadik szülinapunk; mert akkora éri el az írisz a végső állapotát.

Második kérdés mindig az öregedő népességi korfáról szól. Miért van ennyi idős? Kitelepülnek a fiatalok? De hisz ez egy lehetőségekkel teli ország, most még úgy alakíthatnák ezek az ambiciózus, és intelligens gyerekek, ahogy nekik jól esik.

Az igazság az, hogy ezek az ambiciózus és intelligens gyerekek soha nem hagyták el az országot. Még csak lehetőségük sem adódott rájuk, mert még előtte megölték őket.

Minden gyermek rettegésben várja a nagykorúságot, félve a legrosszabbtól; hogy a szemük színe sötét barnává, akár feketévé válik.

Ismeritek azt a kifejezést, hogy „Ha a tekintetével ölni tudna…”. Sepiatában a barna szem gyilkos tud lenni, de senki nem tudja mennyire igaz ez. Az emberek rettegnek tőlük, a fiatalok, kiknek szeme eme színt veszi fel, már a születésnapján kivégzésre kerül.

Sokan gondolják, hogy ez csak egy ócska babona, amelyet túlságosan komolyan vesznek, de mikor fel kéne szólalni ez ellen, csak ülnek a fenekükön. A tankkönyvek azt írják ez egy liberális köztársaság, de tényleg így van ez?

Most is rettegve pötyögöm be ezeket a szavakat, attól tartva, hogy vajon honnan és ki figyel éppen engem. A szobámban van elrejtve kamera, vagy az ablakom előtti utcai lámpán keresztül tartanak szemmel? Esetleg a számítógépem az, amely minden adatot továbbít rólam?

Fogalmam sincs, de úgy érzem, tudniuk kell a körülöttünk élőknek, mi is folyik itt, Ázsiának e piciny országában.

Lee Chan vagyok, a szemem még szürke, s két nap múlva leszek tizennyolc. 

--------------

Az ötlet nem a sajátom, még korábban, tumblr-ön jött szembe velem ez a történet vonal egy szerkesztett kép formájában. Sajnos megjelölni nem tudom a forrást, mert azóta elvesztettem az oldal címét ><.

Az utolsó szerva || VERKWAN

Szívem heves tempóban pumpálja pezsgő véremet az ereimben, s légzésem is gyorsabbá válik a szokottnál. Sosem izgultam a meccseimen ennyire, de ahogy az egyik kisegítő a kezembe adta a labdát, majd a bíró sípszóval arra kért, üssem el a szervát; nem tudok összpontosítani.

A helyzethez képest higgadtan tudtam irányítani a csapatunkat, de a meccsponthoz érve, ennek további kivitelezése lehetetlenné válik számomra. Feladó vagyok, és nem hogy hátsó sorba kerültem, de nekem is kell nyitnom.

De mind ezek tetejébe, mégis idegességem ötven százalékát egyetlen, a háló másik oldalán álló személy okozza.

Chwe Hansol, vagy inkább, ahogy az elmúlt egy évben az emberek megismerték; Vernon, az amerikai U20-as röplabda válogatottjának ásza. A fiú, aki miatt eme sportág életem gyökeres részévé vált, s aki alig másfél évvel ezelőtt egy ócska költözünk-kel a háta mögött hagyta a csapatunkat, és ezzel együtt engem is. Irónikus a sors, mi?

Még utoljára kétszer a földhöz csapom csuklómmal a sárga röplabdát, majd minden erőmet összeszedve koncentrálok az előttem álló feladatra. A labdát a magasba hajítom, kettőt előre lépek, s mintha repülni készülnék; elrugaszkodom a földről, miközben kezemet lendítem.

Az ütés viszont hálóba megy.

Hálásnak kéne lennem a csapatomnak, és egy kicsit magamnak is, hisz végül megnyertük a versenyt, erre mégis képtelen vagyok. Kint a pályán még őszinte mosoly virított arcomon, de elég volt csak egyszer szembe találnom magam Hansol veséig látó, mogyoró barna szemeivel a végső pontunk után, és minden eddig magamba vetett hitemet megkérdőjeleztem. A többiek az öltözőben ünnepelnek, idáig hallom az üdvrivalgásukat, de nem tudom levenni a tekintetem a tükörben visszatükröződő, verejtéktől nedves arcomról, hogy csatlakozzak hozzájuk.

Valójában mennyire vagyok én jó csapatkapitány? Jobban támaszkodom én a csapatomra, mint ők rám. Hirtelenjében úgy érzem ez a győzelem nagyobb teher számomra, mint boldogság. Nem érzem magam méltónak arra, hogy ezt a kitüntetést viseljem.

Hansol annyival, de annyival jobb kapitányunk volt, s én csak egy ócska helyettes vagyok nélküle. Az internet az egekig isteníti a csapatunkat, arról áradozva, mennyit is fejlődött az összjátékunk, s mennyire látszódik az összhang közöttünk, holott valójában jobban szét vagyunk esve, mint valaha. Vernon volt az összetartó erő köztünk, s az, hogy a másik oldalon kell látnom, hogy ellene kell küzdenem csak még jobban mérgezi a szívemet.

A csapot megnyitom, és a víz hőmérsékletét a leghidegebbre állítom. Ezzel a fagyos folyadékkal mosom át arcomat legalább háromszor, fel sem nézve, levegőt sem véve, míg nem gyönge érintést érzek meg hátamon. Összerezzenek, s tarkómat majdnem a csapba verem, de végül csak lihegve szemezek az előttem állóval.

Már azt sem tudom, hogy nevessek, vagy sírjak. Ott áll előttem, ajkain félénk mosoly, szemeiben sajnálat csillan meg. Prüszkölve vezetem végig ujjaim szőke tincseimen, s várom, hogy ő beszéljen először, de nem tesz így. Csak áll és bámul, mintha elvarázsolták volna. Nekem ehhez nincs most lelki erőm; ki akarom kerülni, de a távozásban már megakadályoz.

Sosem voltam az a fajta ember, aki szentimentális pillanataiban képes lenne visszafogni az érzéseit, és ez most sincs másképp. Nem akarok sírni – nem azért mert itt van, hanem mert nincs meg rá a jogom. De a sós könnyek marják a szememet, egészen addig, amíg muszáj odakapnom, vagy különben túlságosan feltűnően végig csúszik orcámon.

Vernon ajkait szólásra nyitja, de hang nem jön ki. Tátog és a szavakat keresi, mire ki szeretném rántani csuklómat ujjai közül.

– Gratulálni szerettem volna. Ügyesek voltatok! – még ő sem hiszi el, hogy ezt az ócska dumát beveszem tőle. Természetesen megköszönve kedves szavat bólintok, majd megköszörülve a torkomat szólalok meg én, de hangom elhalóbb, mint gondoltam.

– Boldog vagy velük? – számon kérő szavaimra arcizmai megfeszülnek, s cinikusan elkuncogja magát. Nyelvét végig vezeti alsó párnácskáin – ezt mindig akkor csinálta, ha ideges. Látszólag kevesebbet változott, mint ahogy arra számítottam.

Nem lenne jogom így beszélni vele, de egyszerre vagyok csalódott és dühös. Magamra és rá is.

– Igen. – s a tárgyilagos kijelentés, a rideg tekintetével ostorcsapásként vág a szívembe. Egy pillanatra már majdnem jobban utáltam az ő személyét, mint magamat, de ezzel is csak egyetlen egy dolgot erősít meg bennem; nem vagyok és nem is leszek soha elég jó.

– Ennek örülök. – emelem meg orromat.

S mintha isten meghallgatta volna az imáimat, megment a további szenvedéstől, és egyik csapattársamat küldi értem. A tükörben látom felbukkanni Seokmin vörösesbarna tincseit, miután azonnal rákapom tekintetemet. Mosolyog, mint a tejbetök, de látván a volt barátunk és köztem kialakult feszült helyzetet, megfagy. Kimérten folytatja.

– Seungkwan, gyere! Felvágjuk a tortát.

Szinte menekülök Hansol elől; a következő pillanatban már Seokmin mezébe kapaszkodom úgy, mintha az életem múlna rajta.

– Mint barát, mondanám, hogy gyere te is Sol, de mint játékos, ez nem lenne fair. – vonja meg a vállát sajnálkozva Seokmin, s én csak jobban érzem a másik égető tekintetét magamon, de továbbra sem merek nem hogy a szemébe, de az irányába sem nézni. Jelen pillanatban ő olyan számomra, mint egy mérgező gáz; látszatra ártalmatlan, színtelen és szagtalan, de végül még is csak fulladást okoz.

– Persze, értem én. – hallom hangján, ahogy mosolyogni kezd. – Még egyszer gratulálok.

Összébb húzom magam léptei hallatán, s mozdulatlanul várom, hogy elsétálva mellettünk hagyjon minket háta mögött. Amint Seokmin feszes tartása ellazul, az én könnyeim is utat tőrnek maguknak.

Hiába vigasztalnak, ölelnek, s nyugtatnak kedves szavakkal, továbbra sem tudom abbahagyni a mélyről jövő sírást. S még csak meg sem tudom osztani velük bajomat, hátha a súlya könnyebb lesz, ha többen cipeljük. Mert itt a baj egyes egyedül csak én vagyok.

Srácok, ígérem, legközelebb jobb kapitány leszek.

osztálytársak || 97LINE || [2] mit tegyek

☀️

A 12. évfolyam 2.-es osztálya nem úgy nézett ki, mint aki készen áll az aznapi első órára, ami a matematika volt.

Az utolsó gimnáziumi évük első matek dogáját készülték megírni, és sokan közülük továbbra sem állt erre készen.

Voltak, akik együtt tanultak annak ellenére is, hogy egyikük sem sajátította el a dolgozat anyagát, mint Binnie, Luda, és Dawon. Voltak diákok, akik átnézték, mint Seokmin, és voltak olyanok is, akik teljesen leszarták, kifejezetten Lisa.

Tegnap, a csoport beszélgetésben úgy tűnt, Lisa aggódik a dolgozat miatt, és egyáltalán nem áll rá készen, de ez most már más volt. Nem aggódott, és nem is volt felkészületlen, miután Rosé megígérte, hogy segít neki a puskázásban azzal, hogy megadja neki a válaszokat

☀️

Newsun belépett az osztályba, végig vezette tekintetét a termen mielőtt az megállapodott egy festett szőke lányok, aki elfoglaltam játszott a telefonján, miközben a nyalókáját szopogatta. Ahogy gondolta, teljesen leszarta a környezetét és még a dolgozatot is.

– Yah Lisa, tanultál tegnap? – kérdezte Newsun a festett szőkét, megemelve az egyik szemöldökét.

– Miért? – válaszolt Lisa, nem foglalkozva azzal, hogy tekintetét Newsunra emelje, aki éppen hozzá beszélt.

– Semmi, csak nyugodtnak tűnsz, szóval gondoltam tanultál tegnap? – felelt Newsun, miközben székére tette táskáját. Válasza a végére inkább tűnt kérdésnek.

– Uhum. – Lisa bólintott, továbbra is elfoglaltnak tűnt a telefonjával.

– Aish, ez a ribi. – morogta Newsun, bosszankodva.

– Mondtál valamit? – Lisa végre megemelte nyakát, hogy egymagasságba kerüljön Newsunnal, elkerekedett szemekkel kérdezve mit is mondott, miután nem hallotta tisztán.

– Semmit.– Newsun sóhajtott, miközben megindult keresztül a termen a hátsó ajtóig.

– Yah, mi a fene a problémája van. – morogta Lisa, magához beszélve, majd folytatta a játszást a telefonján.

☀️

– Yah, Yulhee, te tudod, hogyan kell használni ezt a képletet? – kérdezte meg Solbin a legjobb barátjától, miközben a képletre mutatott a füzetében.

– Miért engem kérdezel? Valami zseninek tűnök, aki tud ebből akármit is? – válaszolt Yulhee tárgyilagosan, miközben drámaian a képletre mutatott.

– Baszki, megyek, megkeresem Eunwoo-t, és megkérem, hogy magyarázza el nekem ezeket az élien kódokat. – Solbin felpattant a helyéről és a terem hátsó ajtajához futott, miközben magához szorította füzetét.

– Yah, Solbin! Veled megyek, várj meg!

☀️

– Bassza meg magát a matek doga, elegem van belőle! – Junhoe becsapta a füzetét, torkig tele a teszt anyagával.

– Hé! Hova mész?! – Jungkook, aki ugyan olyan frusztrált volt a teszt miatt, mint Junhoe, kérdőre vonta barátját, mikor látta, ahogy feláll és megindul kifelé a teremből.

– A büfébe!

Jungkook azonnal utána futott, hogy együtt menjenek a büfébe.

k é s ő b b

– Tíz percetek van hátra a dolgozatból, szóval bizonyosodjatok meg róla, hogy legalább a kérdések ötven százalékára válaszoltatok! – Ms. Seo Juhyun, vagy Ms. Seohyun (ahogy a diákok hívták) az osztályhoz szólt.

– Rosé… Rosé… – Lisa vigyázva szólítgatta legjobb barátját, aki legbalrább ült az utolsó sorban, ami mellette volt. Halkan, hogy senki se tudja, hogy éppen csal a teszten. – A hatot, légyszi… – tátogta az eper szőkének.

Rosé, aki éppen hogy befejezte a dogáját, azonal leírta a válaszait a hatos feladathoz, egy darab papírra, és Lisának dobta, amikor a tanár nem figyelt. De jaj, túl messzire hajította, és túl dobta Lisán. Oda is adhatta volna a cetlit Lisának, de a székek kicsit túl messze voltak egymástól ehhez.

Lisa ezután legjobb barátjára pillantott, miközben Rosé egy bocsánatot tátogott. Próbálta felszedni az összegyűrt lapot, de nem tudta, mert nem volt elérhető. Szóval, feladta, hogy megpróbálja megkaparintani.

– Mi az? – mennydörögte Ms. Seohyun  a semmiből, megijesztve a diákokat, miközben a terem utolsó sorához ballagott.

A tanárnő felkapta a gyűrött papírgalacsint és kihajtogatta, hogy lássa, mi is van benne.  Csupán pár másodperccel később emelte fel. – Ki ez? – kérdezve az osztályt erőteljes hangon.

Az osztály csöndben volt, mire a tanár újra felszólalt választ várva a diákoktól. Ez alkalommal a hangja sokkal erőteljesebb volt.

Lisa szíve gyorsabban kezdett verni. Magával vitatkozott, hogy bevallja, vagy ne, hogy a lap hozzá tartozik.

Készen állt felemelni a kezét, mielőtt valaki más megtette. Jaehyun volt az.

A thai lány azonnal Jaehyunra fordította tekintetét elkerekedett szemekkel és nyitott szájjal. Nem tudta elhinni, hogy azt állította, ő volt az, akinek tulajdonában állt a papír. Mondjuk, nem ő volt az egyetlen, úgy tűnt az egész osztály nem akart hinni a szemének.

– Héj, Oppa, úgy tudtam, hogy te tanultál tegnap este? – kérdezte suttogva Chaeyeon, aki az ő ikertestvére volt, és vele szemben foglalt helyet.

– Nem tettem. – válaszolt úgy, mintha igaz lett volna, hogy tényleg nem tanult tegnap este.

– De hát láttam, ahogy a füzetét olvasgatja. – motyogta magának a szavakat Chaeyeon.

Jaehyun Lisára pillantott, megdobva egy halvány mosollyal, nyugtatásképp, hogy ez rendben van. De ez továbbra sem volt okés a lánynak.

– Jaehyun, menj ki a teremből. Lesz egy találkozód velem, meg az igazgatóval suli után. – parancsolta határozottan Ms. Seohyun, miközben elvette tőle a tesztpapírt.

Anélkül, hogy mondott is volna valamit, Jaehyun felállt a helyéről, és meghajolt a tanárnőnek, mielőtt kiment volna az osztályból.

– Nem ő volt az, aki tegnap emlékeztetett minket arra, hogy ma matek dogánk lesz? – suttogta Yuju, Eunha felé fordulva, aki mögötte ült.

– Nem tudom. – válaszolt Eunha, miközben megpöckölte ujjaival a legjobb barátnője homlokát.

– Aish, ez fájt! – nyafogott Yuju.

– Lisa, miért állsz? – érdeklődött a már említett tanár, szikrázó szemekkel pillantva Lisára, amikor az felállt.

Erre mindenki Lisa felé fordította a fejét. Ő Minára nézett, aki furcsán gyanús tekintettel illette, miután tudta, hogy ő volt az, aki csalt a teszten.

– Kimehetek a mosdóba? – kérdezte biztosan.

– Végeztél a dolgozattal? – kérdezte erre a tanár.

Lisa a papírra pillantott, s látta, hogy csak öt kérdésre válaszolt a tízből, de már nem érdekelte többé. Amúgy is votl lehetősége helyrehozni.

– Igen tanárnő, végeztem a dolgozattal.

Ms. Seohyun biccentett a fejével, megadva az engedélyt, hogy a mosdóba menjen. Lisa kilencven centis fokban meghajolt előtte, majd elhagyta a termet.

– Két percetek maradt! – a tanár még egyszer tájékoztatta az osztályt.

☀️

– Jaehyun-ah! – szólította meg Lisa, levegőért kapkodva. – Hát itt vagy, már mindenhol kerestelek. – folytatta, miközben kihúzott egy széket, és helyet foglalt rajta, még mindig zihálva.

Jaehyun megemelte a fejét, és a lánynak adta a vízét, miután látta, hogy tiszta izzadtság, és ki van fogyva a levegőből.

Gyorsan elvette tőle a vizet, és beleivott, mintha már évek óta nem jutott volna folyadékhoz, és utána megtörölte a száját a hosszú ujjújával.

– Miért tetted ezt? – érdeklődött, de Jaehyunt nem érdekelte, inkább folytatta a képregény olvasását. – Nulla pontot kaptál az első matek dolidon, és találkozód van az igazgatóval. Miért tetted ezt? Miért tetted ki magad veszélynek?

Jaehyun váratlanul becsukta a képregényt és mélyen Lisára pillantotta, mielőtt beszélni kezdett.

– Ezt mondanád magadnak is, ha elismerted volna, hogy te vagy az? – mondta határozottan, majd felállt és ott hagyta a lányt.

Bűnösnek érezve magát, Lisa lehajtotta a fejét.

– Az más. Jaehyun-ah, sajnálom. – mondta inkább magának, de a fiú hallhatta a szavait és megállt a sétálásban. – Mit tegyek? – hallhatta a nyöszörgését, és mégis folytatta az útját, egyedül hagyva a lányt a könyvtárban.

f o l y t a t j u k . . .