Metanoia || JAENO

Ott ült, megtörten és elkalandozva, miközben a folyó lassan csobogó víztükrét bámulta. Aznap telihold volt, s annak fénye, ahogy visszatükröződött róla, megvilágította apróra összehúzott testét. Jaemin megint a gondolataival volt.

Csontos ujjai végén, a rövidre vágott köröm alatt feketecsíkban húzódott az aznapi piszok. Egy üveg sört tartott kezében, de még nem nyitotta ki. Az arca vonásai váratlanul megfeszültek, majd tekintetét lesütötte. Ahogy pillantása a mámorító italra tévedt, határozott mozdulattal pattintotta ki annak alumínium tetejét, s miután nagyot kortyolt belőle, elégedett sóhaj hagyta el ajkait, de szája keserű mosolyra húzódott a kellemetlen íztől.

Hangtalan léptekkel araszoltam közelebb hozzá, elhagyva tökéletes rejtekhelyemet, ahonnan eddig figyeltem. Teste kicsit összerezzent, amikor helyet foglaltam mellette, de nem tűnt túlságosan meglepetnek. Csokoládészín íriszeivel mért végig, enyhe megvetéssel tekintetében, de nem foglalkoztam vele. Úgyis tudtam, hogy legbelül jól esik neki a jelenlétem.

– Jeno, - szánakozóan ejtette ki a nevemet. Pedig kettőnk közül ő volt az egyetlen, aki sajnálatot érdemelt volna. – már ezerszer elküldtelek, akkor miért jössz ide ezeregyedszerre is?

Úgy tettem mintha meg sem hallottam volna, amit mondott. Meg akart bántani, hisz állítása szerint utálta, ha mellette vagyok, de sosem tudta teljesen elrejteni valódi érzelmeit. A holdra pillantottam, majd rá, s legvégül a kezében szorított dobozra. Kikaptam az ujjai közül, s a másik oldalamra, a tőle messzebb esőre helyeztem.

Elhalóan kapott utána, miközben szemeiben eddig számomra ismeretlen láng gyulladt, de talán a düh és a csalódottság tökéletlen keverékéhez tudnám hasonlítani. Még sosem haragítottam magamra igazán, de nem is féltem ettől. Sosem lenne képes igazán haragudni rám.

– Tudod mi a kedvenc szavam? – teljes testemmel felé fordulva, játékos hangnemben tettem föl neki a kérdést, de csak megforgatta a szemeit. Azt akarta tettetni, mintha untatnám.

– Komolyan leállhatnál már ezzel végre. – folyamatosan hazudott.

– A metanoia. – ajkaim enyhe mosolyra húzódtak, ahogy jobb szemöldökét megemelve, arca egy számomra szórakoztató ábrázatot öltött. Szerettem benne, hogy mimikáinak tárháza ilyen nagy. – És tudod, mit jelent a metanoia?

Látszólag beadta a derekát, vagy legalábbis sikerült kellően megragadnom figyelmét. Gyanakvóan megrázta fejét, s tekintetét az enyémbe fúrta. Kíváncsivá tettem.

– Valójában sok dolgot kifejez, – elfordítottam fejemet, s a folyóvíztükrében gyönyörködtem tovább. Talán egy kicsit zavarba jöttem akkor. – de múltkor a töri tanárom azt mondta, hogy a pozitív véleményváltozást, vagyis a megtérést hívták így a görög bibliában. Te jutottál eszembe róla.

Elmotyogtam. Határozottan ki akartam mondani, de helyette pirosodó orcáimmal lesütöttem szemeimet, és elmotyogtam. Hosszú másodpercekig nem kaptam semmilyen reakciót, s felnézni is féltem. Megijesztett ez a hirtelen jött érzés, az, hogy minden előzmény nélkül én lettem az, aki nem bírja a gondolatait megosztani.

– Miért? – suttogott, de ahogy közelebb hajolt hozzám, tökéletesen hallottam minden szavát.

– Arra gondoltam, vajon én képes lennék-e megtéríteni téged. – túl sok energiámba telt felemelnem álamat, de sikerült rápillantanom. S mint minden egyes alkalommal, Jaemin csillogó tekintete most is magával ragadott. Úgy pislogott rám, mintha valamiféle csodálni való ember lennék. Vártam, hogy mikor ölti újra magára a nagyképű álarcát, s hallat egy lenéző nevetést.

Ehelyett viszont csak elismerően hümmögött, s a víz felé sandított. Büszke voltam magamra. Talán ha nem is tartott ez örökké, csupán pár percig, esetleg még néhány óráig, a gondolatai most már nem a lelkét körbeölelő démonok irányították. Akkor az igazi Jaemin ült mellettem.

– Azt hittem valami virágnév lesz. – elkalandoztam lágy vonásaiban, homlokára tapadt csapzott tincseiben, s a szemében megcsillanó holdban. Olyan egyszerű és védtelen volt, mint egy kölyök macska, aki folyamatosan az anyja után sír. Ez volt az a Jaemin, akibe én beleszerettem.

– Talán a mentára gondolhattál. 

Invicta || XINGCHUL

   Az Invicta már több mint tíz napja nem kötött ki. Elszántan indult neki útjának, határozottan, akár egy vakmerő istenség. De a lelkesedés szép lassan, az élelem fogytával, a nap és hold monoton váltakozásával alább hagyni látszott. Elvesztek, hiába nem mondta ki senki, mindenki tisztában volt vele.

  Yixing, a felfedező út vezetője volt az egyetlen, akinek ambíciói megrendíthetetlenek voltak. Nem érdekelte, ha nem tudott enni, vagy ha matrózai neki sírtak félelmükben, ő rendíthetetlenül ment előre.

  – Uram, délre kéne fordulnunk. – jelent meg mellette hű térképésze, Baekhyun, a hajókormány mellett. Az idő meglehetősen vészjósló volt, habár a szél lágyan lebegtette Yixing fekete tincseit, a sötét felhők barátságtalanul közeledtek feléjük. – Egyenesen a vihar közepébe haladunk!

  – Nézd azt ott! – Yixing teljes nyugodtsággal mutatott a távolba, mire a térképész orrán feljebb tolva szemüvegét hunyorgott az idősebb ujjának irányába. Valahol a dühös ég alatt, egy sziklás szigetet lehetett kivenni. De túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy komolyan lehessen venni.

  – Uram, ez túl veszélyes, nem csak egy kis esőről van itt szó! – életében először engedett meg magának Baekhyun magasabb hangot főnökével szemben, de egyből meg is bánta, ahogy az letorkolóan pillantott rá. Inkább fülét-farkát behúzva sietett vissza a fedélzetre, hogy felkészítse társait a legrosszabbra.

  Yixinget sosem tartották teljesen normális embernek, matrózai az elmúlt napokban teljes mértékben megbizonyosodhattak róla, hogy nincs ki mind a négy kereke. Volt egy furcsa szokása; mindig mikor gondolataiba merült elkezdett dudorászni egy dalt. Ám míg ő vígan elvolt a saját világában a körülötte lévőknek a hideg futkosott hátán. Nem ismerték a különös dallamot, de biztosak voltak benne, hogy valamilyen gyászmeneti szerzemény lehet. Olyan volt, mintha Yixing a saját halálukért énekelt volna.

  Yixing valamiben tényleg különbözött a többiektől. Hallott valamit, amit a többiek nem. Valamilyen csodálatos, nem evilági éneket. S egész útján erre az énekre hallgatva cselekedett. Ez a gyönyörű hang volt, mely most a vihar belsejébe hívta őt.

  A hullámok felerősödtek, az eső eleredt, a hajó hánykolódni kezdett. Az egész fedélzet megbolondulva rohangált valami menekülő út után kutatva, reménytelenül. Hiába próbálta a kormányos délre terelni Invictát, az egyre csak közeledett a sziklasziget felé.

  Hirtelen torpant meg egy emberként a hajó összes utasa, a dal, mely vezetőjük elméjét fogva tartotta, őket is megtalálta. Lágy, s kellemes fiatal férfihang csalogatta őket egyre közelebb a sziklákhoz, s ők, mint tehetetlen bábok, engedelmeskedtek.

  Invicta mint egy hanyag fadarab csapódott neki az első sziklának, ezzel léket kapva, majd a másodiknak, mely már a tenger mélyére küldte. Mégis, a matrózok nem siettek a mentőcsónakokhoz, elméjüket elborította a szirének dalának fekete köde, s reménytelenül vesztek el a sötétségben.

  Yixing szíve nagyot dobbant, ahogy megpillantotta az égszín hajú, gyönyörű férfit a fölötte magasodó sziklaszirt tetején, neki énekelve. Kezét nyújtotta, s boldogságos életet ígért neki. Magasztos gyermekmesében mutatta be a mennyek országát, hova belépést kínált.

  Yixing elfogadva a menedéket nyújtó kezet, hagyta hátra maga mögött haldokló legénységét. Meg akarta érinteni a ragyogó szirén arcát; érezni akarta karjait derekai körül, miközben lágy csókokkal illeti. Úgy, mint régen.

  – Heechul… – suttogta szerelmének nevét ajkaira.

 S a mámorító érzés egyszeriben megszakadt, Yixing elméje hosszú idő után tisztává vált.

  – Te meghaltál. – a felismerés, mint egy villámcsapás hasított keresztül rajta.

  A szirén vonásai megváltoztak, eltűnt a jellegzetes, bájos mosoly, a harapnivaló orcák, éjfekete haja, hínárrá változott. Tekintete elsötétedett, s a dal abba maradt. A tenger éktelen haragra gerjedt.

  Yixing ha tehette volna, akkor sem tudott volna menekülni végzete elől. Lelke valójában már hosszú idők óta halott volt, melyet csak a dalok tartottak életben. De a szirén elhallgatott, s Yixinget örök sírjába üldözte, az Invictára, a tenger homályos fenekére. 

az Invicta latinul le nem győzöttet jelent.

Viszlát 2016 || Hello 2017

  Sziasztok! Az eddigi bejegyzésektől eltérően, most nem történettel jöttem - pedig nem ártana -, hanem egy ilyen évbúcsúztatóval? Nem is tudom igazán minek is hívjam, de szeretnék benne minden elmagyarázni, kivesézni, és megosztani veletek a 2017-es terveimet. 

  Aki elég szemfüles, az láthatta, hogy a napokban le került a Vesztes Győztes menüpont, és az összes hozzá tartozó bejegyzés. Nem akarok fölösleges dumát lenyomni ezzel kapcsolatban, egyszerűen nem vállaltam a vele járó kihívásokat. Mert habár a fejemben meg volt a történet, sokkal több kidolgozást igényelt volna megosztás előtt. Ennek ellenére megküzdhettem volna vele, és végig csinálhattam volna, de nem éreztem fair-nek, hogy ilyen sokat kell várnotok a részekre. Úgy hogy sajnos, nem a Vesztes győztes lesz az első befejezett történetem. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy sosem fogom újra elővenni. Talán a jövőben - valamelyik Monsta X comeback után - újra ihletre kapok, és kidolgozom teljesen. De ez nagyon képlékeny, tényleg nem akarok olyat mondani, ami nem biztos. 

  Viszont nézzük 2016 sikereit. Augusztus nyolcadikán nyitotta meg kapuit a blogom, s azóta huszonkét bejegyzést tudhat maga mögött (a törölteket leszámítva). Ebből pedig sok ideig a Junchul volt a legolvasottabb, de képzeljétek, pár hete átvette a vezetést a Jichanom. Amúgy pedig az öt hónap alatt, közel ötezer megjelenítése volt a blogomnak. 

  Egy kicsit alább hagyott az aktivitásom az elmúlt időszakban, de bevallom, amilyen nehezen álltam neki ennek a blognak, annyira elégedett vagyok vele. Nem teremtettem csodát, de a saját elvárásaimnak szerintem megfelelően teljesítettem. És remélhetőleg a tieiteknek is.

  Viszont, hogy ha egy évnek vége van, akkor kezdődik egy újabb, ugye? 2017 roppant sokat tartogat magában, ugyanis én és egy nagyon jó barátnőm kitaláltunk egy kihívást, BOOM BOOM PROJECT néven.

  Egész évben, háromszázhatvanöt napon keresztül, minden negyedik napon kirakunk egy újabb egypercest, vagy rövidebb one shot-ot egy SEVENTEEN shippel. Mert mi, mindenkit összeírunk mindenkivel, ezzel megdöntve a legtaszítóbb párosokat is. Egy év és 78 páros. Talán egy kicsit nagy falat lesz, de ha már 2017 úgy is a SEVENTEEN éve lesz, akkor már mi is emlékezetessé fogjuk próbáljuk tenni. 

 A párosok teljesen random fognak egymás után következni, az egészet megbízható módon sorsoltuk ki. Az első történet megjelenésének időpontja pedig nem mást, mint 2017 JANUÁR ELSEJE!

A történeteket pedig itt tudjátok megnézni: xxxxxx

  Így utólag szeretnék nektek Boldog Karácsonyt és Kellemes Újévet kívánni! Jövőre találkozunk! ;)

Fagyöngy || MARKSUNG

   A helyiséget kellemes hangulat járta át. Aranyszínű égők villogtak a karácsonyfa díszeire, ahogy körbeölelték a fenyő ágait. A háttérben halkan szólt valamiféle kétezres évekbeli karácsonyi lemez, miközben a tizenhat fiú egy családként ette az ünnepi menüt.

   Egy pillanatig Jisung kellemes kuncogása uralta a teret, de azt hamar elnyomta a többiek hangos nevetése. Hosszú idők óta ez volt az első alkalom, hogy ilyen jól érezték magukat egymás társaságában.

   A vacsora alatt mindent áttárgyaltak; jövőbeli terveket és múltbeli sérelmeket egyaránt. Csupán Jisung volt az, aki végig csöndben hallgatta a többieket. Ő volt a legfiatalabb, rá mindig különösképpen figyeltek. Sosem bántódott meg, és sosem bántott meg senkit. S a jövőre nézve sem voltak nagy tervei. Csak továbbra is ennek a kellemes családnak a tagja akart lenni, s velük nevetni, pont úgy, mint ahogy akkor tette.

   Észre sem vette, hogy Mark a szeme sarkából minden egyes rezzenését figyeli. Szeretett elveszni a fiatalabb gyermeki szépségében, ahogy mosolyakor szemei cérnavékonyságúra szőkülnek, s előbukkanak fehér fogai.  Sosem állt különösebben közel Jisunghoz, de ennek ellenére is sikerült felkeltenie az érdeklődését. Úgy érezte gondoskodnia kell róla, mint ahogy azt egy jó báty csinálja.

   A vacsora végeztével Jisung egyből ugrott a tányérokért, hogy azokat a konyhába vigye. Kicsit bénázott, nem volt könnyű tizenhat tányért egybe rakni, majd azt kézben kivinni. Természetesen senki sem szúrta ki a szerencsétlenkedő fiút, el voltak foglalva a tévében éppen műsorban lévő komédiával. Egyedül Mark volt az, aki odapattant a fiatalabbhoz, amikor az majdnem leejtett mindent.

   – Óvatosabban! –szólt rá riadtan, mire Jisung arcára fintor szökött.

– Próbálj meg te egyedül elbírni ennyi tányért! – szólt vissza kötekedve. Valahogy nem jutott el hozzá a mondatba rejtett apró aggodalom.

   Mark, kérdés nélkül vette el tőle több mint a felét, majd előre indult. Átlépve a konyha küszöbén, kiszúrta a szemöldökfára erősített apró leveleket. Sejtelmes mosolyra húzva ajkait rakta le a tányérokat a pultra, majd fordult Jisung felé, aki még éppen csak akkor készült belépni a helyiségbe.

   Két nagy lépéssel előtte termet, ezzel elzárva az útját. A fiatalabb felhúzott szemöldökkel nézett fel Markra, aki ezt a pillanatot kihasználva gyors puszit nyomott arcára.

  – Fagyöngy! – felelte egyféle okként, miközben az említett tárgy irányába mutatott. Jisung kipirult orcával vizslatta az idősebet, bele akart kötni, vagy még egyszer számon kérni, de torkán akadtak a szavakat.

   Mark borzasztóan aranyosnak tartotta ezt a kislányos zavart, de nem csodálhatta sokáig. Még azelőtt eliszkolt Jisung vékony alakja mellett, hogy az bármit is mondhatott volna.

   – Minek örülsz ennyire? – szólt hozzá Haechan, amikor meglátta Mark tejbetök módjára mosolygó ábrázatát, aki erre csak megrántotta vállait.

   – Karácsony van, és mindenki itt, ennek hogy nem lehet örülni?  – válaszolt barátjának, de közben, szokásához híven szeme sarkából figyelte a helyiségbe belépő fiatalabbat, ahogy még mindig megilletődve ült le Chenle mellé. 

Csalafintaság || EDKEY

   Edward fáradtan fetrengett elnyűtt pólójában ágyában, ezzel összegyűrve a paplant, aminek bevetésével annyit szenvedett még reggel. Habár egy igényes embernek próbálta mutatni magát, annak, aki jobban ismerte le sem tudta volna tagadni mennyire szétszórt és trehány alak is tud lenni ő valójában.

   Teljesen befoglalta az egész matracot, alig hagyva szabad helyet maga mellett. Még akkor sem húzta össze magát kisebbre, amikor párja belépett a helyiségbe. Szemét forgatva nézett végig a kényelmeskedő Edwardon, majd fintorogva ódaszólt neki.

– Ya! Most széttúrtál mindent! – a szürkéshajú tag semmit sem reagált, nyöszörögve fordította oldalra a fejét, szorosan összeszorítva pilláit. Hosszú napja volt, s a lehető leggyorsabban át akarta adni magát az álmok világának. Jelen pillanatban ez sem érdekelte – az ő szavaival élve –, hogy egy szexisten akarja arrébb lökdösni, mert nem fér be mellé.

   – Komolyan, Edward, menj már arrébb! – Az idősebb kezdett idegessé válni. Nyugodt énjétől szókatlanul erős mozdulatokkal tolta be a sarokba párját, majd még mielőtt az visszahódíthatta volna a szabaddá vált területet, bepattant mellé.

   Ám takaró már nem jutott neki, Edward teljesen maga alá gyűrte, s nem úgy nézett ki, mint akinek kedve lenne megmozdulni, csak hogy odaadja. Kibum egy ideig nézte a sötétben a fiatalabb tarkóját, majd huncut mosolyra görbültek ajkai, ahogy eszébe jutott egy csalafinta terv.

   Lassan karolta át Edwardot, miközben közelebb vonta magához. A fiatalabb szinte már reflexből simított Kibum karjára, s kezdett el játszadozni bőrével. Nyert ügyem van! – gondolta egyből.

   Elkezdte apró puszikkal hinteni Edward nyakát, felfelé haladva egészen a füle tövéig. Majd ott váratlanul beleharapott annak cimpájába. A fiatalabb teljesen meghökkenve pördült másik oldalára, hogy szembe kerülhessen támadójával. Kérdő pillantással kereste párja fekete íriszeit, de a sötétben nem látott semmit az ablakon át beszűrődő hold fényén kívül.

   – Hyung, ezt miért csináltad, nagyon fáradt vagyok! – nyüszített fel halkan, de ignorálva lett. Kibum egyszerűen átnyúlt dereka felett, s magukra terítette a takarót, ezzel végre meleget adva átfagyott lábainak.

– Ne is álmodozz, csak szimplán olyan vagy, mint egy rossz kölyökkutya. – szólt vissza keményen az idősebb, mintha haragudna, de gyengéd mozdulatai az ellenkezőjét mutatták.

   A lehető legközelebb húzta magához Edwardot, majd arcát mellkasába fúrva hagyta, hogy az álom a szemére jöjjön. Vagyis várta volna, ha párja nem alszik be két másodpercen belül, s terül el öntudatlanul az ágyban, újra elvéve tőle minden helyet. 

.-*-.

Edward Avila egy Amerikában született youtuber, aki jelenleg Szüulban él, és ott csinálja az angol nyelvű videóit, beauty és lifestyle stílusban. Igazából Wonho az óriási kedvence, de mielőtt ezt én tudtam volna nagyon nagyon shippeltem Key-vel, szóval muszáj volt ezt megírnom miattuk. :D

Mint egy kődarab || DOTEN

   Lágy érintések, sötétben susmogott szerelmes szavak, elcsent, apró csókok. Ezek voltak azok, amelyekkel Ten próbálta magára vonni párja figyelmét. Sikertelenül.

   Hiába bújt az idősebb mellkasához, majd hajolt füléhez, hogy kéjenc dolgokat suttoghasson bele, miközben puszikkal hintette fedetlen, porcelánbőrű nyakát. Nem vált be.

   Doyoung a reggeli veszekedésük óta olyan volt, mint egy kődarab. Kemény és rideg. Már talán saját magának is fájt ennyire nemtörődömnek lennie, de túl makacs volt ahhoz, hogy beadja a derekát. Azzal, hogy Ten leszólta konyhai késségeit, meg a főztjét, vérig sértette. Többre vágyott egyszerű bocsánatkérésnél, s erőltetett békítő csókoknál.

  Szemei csakis a televízió képernyőjét bámulták, habár azzal nem is foglalkozott, milyen adás is megy. Még így, dühösen is csak a próbálkozó Tenben gyönyörködött szeme sarkából. S pont emiatt sikerült elkapnia a fiatalabb kezeit, amikor az váratlan mozdulattal el akarta dönteni a kanapén.

   – Ahj, basszus Doyoung! – szólalt meg hangosan, nyávogva Ten. – Ezerszer elmondtam, hogy bocsánat, amiért kritizáltam a reggelidet, amit nekem készítettél, meg hogy gyerekes voltam. Mit akarsz még, egész hátra levő életemben ignorálni fogsz? – kicsordult belőle minden a felgyülemlett feszültséggel együtt. Borzasztóan bosszantotta, hogy nem érhet hozzá az idősebbhez, amikor csak akar, s nem úgy, ahogy akar.

   – Mond őszintén! – Doyoung követelőzően pillantott a sötét íriszekbe.

– Őszinte voltam! Bocsánat, hogy azt mondtam az omlettedre, hogy olyan, mintha még félig élne!

   Ten nem szokott ilyen vehemenciával küzdeni dolgokért. Doyoung szentül hitte, hogy ennek a vége is a fiatalabb besértődése lesz, amiért meg neki kell majd kiengesztelnie. Ten kihasználta párja ebből fakadó ledöbbenését, a szokottnál erősebben mart annak ajkaira. Doyoungnak még csak ideje sem volt ellenkezni, de igazából már nem is akart. Elfogadta, ennél tovább nem tarthatja fent a ridegség álcáját. Tent vékony derekánál fogva húzta ölébe, miközben egy pillanatra sem szakította meg a köztük lévő távolságot. Csak a levegőhiány volt az, ami véget vetett az idilli pillanatuknak.

   – Roppant erőszakos vagy, ugye tudod? – vonta fel fél szemöldökét, ahogy a fiatalabb teljes kényelembe helyezte magát lábai között.

– Te meg roppant kitartó. – orrukat összeérintve lopott még egy csókot szerelmétől. Majd még egyet, s még egyet, míg nem kettejük sóhajai, s kéjes nyögéseik el nem nyomták  a tévéből szóló dráma zajait. 

Orosz Rulett || EPILÓGUS || svt & bts

EZ EGY FORDÍTÁS!

AZ EREDETI ÍRÓ n-city

   No.5 , bocsánat, most már csak Taehyung egy ezüst ajtó előtt állt.

   „Ez lenne a menyország?” – gondolta. Tudta, hogy meghalt, hallotta még, ahogy saját fegyvere elsül.

   A kapu lassan kinyílt előtte. Határozatlanul lépett be a fehér falú helyiségbe. Összerezzent, amikor az ajtó becsukódott mögötte.

   „Taehyung?” – ismerős hang szólt neki. Jungkook. Taehyung a hang irányába fordult, s megpillantotta legjobb barátja alakját. Jobban nézett ki, mint valaha, vidám mosoly volt arcán, s rajta fehér ruha. Csak a piros folt a halántékánál rondította el.

   A fiatalabb szemeibe könnyek gyűltek, s gyorsan ölelésébe zárta az idősebbet.

   „Taehyung, én annyira sajnálom! Én-” – Taehyung ajkait a övéire nyomta. Ez volt a csók, amelyre mindketten hosszú idők óta vártak.

   „Nincs mit sajnálnod.” – ölelte magához Jungkookot. „ Itt vagyok, és szeretlek.”