Megígéred? || RENLE

Chenle ujjai görcsösen kapaszkodtak az omladozó téglafal egyik elemébe, ahogy a szemébe hulló tincseket próbálta kiseperni onnan a jobb kilátás érdekében. Ezután már csak egyszer kellett jobban meglöknie magát, hogy a fal tetejére mászhasson. Lábát átlendítette a másik oldalára, fenekét pedig egy biztonságos pontra helyezte.

A városnak csodálatos fényei voltak ilyenkor, amikor az ünnepek idején lámpások világítottak mindenhol, a szivárvány minden színében. Néhol, ahol jobban belátott a házak közti utcákba, kiszúrt pár sárkány jelmezes emberkét is, akik hullámozó mozdulatokkal vonulnak végig a tömegben.

Chenle annyira szívesen lett volna ott, mint egy normális ember, de nem tehette meg. Az ünnepek idején volt az emberek figyelme a legjobban kijátszható; ilyenkor kétszer nagyobb kéréseket is tudott teljesíteni.

Maszkját arcába húzta, s egy számára rutinos tigris bukfenccel átvetődött az egyik alacsonyabban lévő ház tetejére. Mint egy macska, úgy lépkedett végig a cserepeken hangtalanul, csupán egy árnyként. Sebesen közeledett a központ felé, de a városházától próbált távol maradni. Végül, egy kettővel arrébb lévő, felsőrétegbeli földműves tetőjét választotta támadópontjának.

Féltérdre ereszkedve húzta elő ruhája alól a fúvócsövét és a belé való lövedéket, amely pár perccel később, pontos megfontolás és rákészülés után a főbíró fiának a nyakában végezte.

Viszont a vártnál nagyobb lett erre a mocorgás, a körülöttük lévő emberek szinte egésze a segítségére sietett, míg a maradék a tettes nyomát kutatta. Chenle úgy tervezte, hogy a fal felé fog visszatérni bázisukra, de így ki kellett találnia egy másik alternatívát.

Rohanás közben lekapta fejéről maszkját, s eldobta, mint egy megtévesztő nyomot, miközben ő vett egy majdnem háromszázhatvan fokos fordulatot és az ünnepség magja felé sietett. Senkinek sem volt feltűnő egy lökdöső fiatal jelenléte, ez itt teljesen normális volt, de amikor csalfán hátrapillantva szembe találta magát a katonákkal – s még ha nem is egyértelműen őt üldözték – reflexszerűen gyorsított rá.

Ezzel viszont már kellően magára hívta a figyelmet, s a köznép nem hogy nehezítette volna a katonák dolgát, inkább még arrébb is álltak. Chenle csapdában érezte magát, utolsó erejével loholt tovább és tovább, hátha valami kiutat talál, de reménytelennek látszott. Aztán valami váratlanul megragadta hátulról, gallérjánál fogva. Úgy gondolta, most jött el érte a vég.

Ám mikor szemeit kinyitotta, nem a kékköpenyesekkel, hanem egy szintén fekete ruhát viselő sráccal találta szemben magát, egy parasztház cselédbejárója mögött. Tekintete neki is riadt volt, de mégis árasztott magából valamilyen melegséget, ami egy cseppet megnyugtatta hevesen kalimpáló szívét.

– Renjun! – suttogta megkönnyebbülve Chenle, s karjait szorosan az idősebb köré csavarta, aki csak esetlenül próbálta visszaölelni őt. – Tényleg azt hittem, hogy meghalok.

Chenle mindig is magabiztosságáról volt híres, s az érzelmi stabilitásáról, ezért volt oly szokatlan Renjun számára, ahogy a fiatalabb megtörve, majdnem sírva fúrta orrát mellkasába.

– Nyugalom, nincs semmi baj! – csitítgatta esetlenül, fejére simítva.

– Látták az arcomat. – húzódott hátrább, hogy könnyeit letörölve pillanthasson Renjun férfiasodó vonásaira, s bárgyú mosolyára.

– Hát a hajadat lehet, hogy le kell vágnunk. – fintorogva fogta ujjai közé Chenle egyik hosszabb tincsét, amely kócosan lógott homlokába, s gyengéden füle mögé tűrte azt. – De nem lesz semmi baj, nagyobb port fog kavarni, amikor holnap reggel megtalálják a Mong család fejét holtan az ágyában.

– Megígéred? – Chenle újra szorosabban fogta Renjun köpenyét, ahogy alsóajkaiba harapott idegességében.

– Megígérem. – közelebb lépve vonta újra szoros ölelésbe a fiatalabbat, s várta meg, amíg légzése és szívverése rendeződik, egy pillanatra sem engedve magától távolabb. 

matin de printemps || WENSHUA

Lassan nyitogatta szemeit, a nap első, ablakán betörekvő sugaraira, melyek fedetlen testrészeit cirógatták. Aprót nyújtózva söpörte ki sötétbarna tincsei homlokából, tüzetesen figyelve arra, hogy a mellette fekvőt fel ne ébressze. Apró mosolyra húzódtak az este folyamán kiszáradt ajkai, ahogy végig vezette tekintetét szerelmén.

Feje abszurd pózban dőlt oldalra párnáján, szőke hajkoronája csapzottan és kócosan hevert bájosan nyugvó arca mellett. Ajkai enyhén elnyíltak lágy szuszogásai közepette, s még talán egy kis nyál is kifolyt szájából. Roppant átlagos és néhány helyzetben akár taszító is volt a látvány, amelyet nyújtott, Joshua mégis a világ legboldogabb, s büszkébb mosolyával illette őt.

Mutatóujját gyengéden érintette Wendy fakó bőréhez, mire annak arcizmai megremegtek, fintort varázsolva pofijára. S ahogy a fiatalabb csak azért sem hagyta abba ezt, Wendy – továbbra is öntudatlan állapotban – átvetette magát a másik oldalára, ezzel arcon csapva barátját.

– Áuh! – Joshua halkan, szitkozódva kapott a sértett ponthoz. Wendy, pedig ahogy szembe került az ablakkal, a sugarak szinte keresztülszaggatták szemhéját, s pillái szinte azon nyomban felpattantak.

Csipás szemmel, még félig álomban sandított Joshuára, majd kérdően megemelte szemöldökét.

– Valami rosszat tettem? – a fiatalabb meglehetősen csúnya pillantásokkal próbálta illetni barátnőjét, de mind hiába. Kérdése után ő is elkuncogta magát.

– Csak nem tudod kontrolálni a végtagjaidat, miközben alszol. – kezeit huncut módon vezette a lány derekára. – Jó reggelt, édes!

Miután orraikat egymáséhoz nyomta, még egy apró puszit is kapott ajkaira, majd fejét újra visszaejtve párnájára gyönyörködött továbbra is Wendy szépségében. Minden nap egymás mellett keltek, és feküdtek le, mindig látta önfeledt mosolyát, mégsem tudott sohasem betelni vele. Vajon, ezt hívják a rózsaszín felhős szerelemnek?– gondolta magában.

– Ne bámulj már ennyire! – ám az idilli állapotot nem élvezhette sokáig, Wendy végig gondolván a helyzetet, rájött, hogy is nézhet ki valójában, így inkább újra arcon csapta Joshuát, és a fürdőbe szaladva magára zárt azt, hogy miután egy órát ott töltött, a fellegekben repkedve, párja kezét szorítva sétálhassanak majd Los Angeles utcáin.

Metanoia || JAENO

Ott ült, megtörten és elkalandozva, miközben a folyó lassan csobogó víztükrét bámulta. Aznap telihold volt, s annak fénye, ahogy visszatükröződött róla, megvilágította apróra összehúzott testét. Jaemin megint a gondolataival volt.

Csontos ujjai végén, a rövidre vágott köröm alatt feketecsíkban húzódott az aznapi piszok. Egy üveg sört tartott kezében, de még nem nyitotta ki. Az arca vonásai váratlanul megfeszültek, majd tekintetét lesütötte. Ahogy pillantása a mámorító italra tévedt, határozott mozdulattal pattintotta ki annak alumínium tetejét, s miután nagyot kortyolt belőle, elégedett sóhaj hagyta el ajkait, de szája keserű mosolyra húzódott a kellemetlen íztől.

Hangtalan léptekkel araszoltam közelebb hozzá, elhagyva tökéletes rejtekhelyemet, ahonnan eddig figyeltem. Teste kicsit összerezzent, amikor helyet foglaltam mellette, de nem tűnt túlságosan meglepetnek. Csokoládészín íriszeivel mért végig, enyhe megvetéssel tekintetében, de nem foglalkoztam vele. Úgyis tudtam, hogy legbelül jól esik neki a jelenlétem.

– Jeno, - szánakozóan ejtette ki a nevemet. Pedig kettőnk közül ő volt az egyetlen, aki sajnálatot érdemelt volna. – már ezerszer elküldtelek, akkor miért jössz ide ezeregyedszerre is?

Úgy tettem mintha meg sem hallottam volna, amit mondott. Meg akart bántani, hisz állítása szerint utálta, ha mellette vagyok, de sosem tudta teljesen elrejteni valódi érzelmeit. A holdra pillantottam, majd rá, s legvégül a kezében szorított dobozra. Kikaptam az ujjai közül, s a másik oldalamra, a tőle messzebb esőre helyeztem.

Elhalóan kapott utána, miközben szemeiben eddig számomra ismeretlen láng gyulladt, de talán a düh és a csalódottság tökéletlen keverékéhez tudnám hasonlítani. Még sosem haragítottam magamra igazán, de nem is féltem ettől. Sosem lenne képes igazán haragudni rám.

– Tudod mi a kedvenc szavam? – teljes testemmel felé fordulva, játékos hangnemben tettem föl neki a kérdést, de csak megforgatta a szemeit. Azt akarta tettetni, mintha untatnám.

– Komolyan leállhatnál már ezzel végre. – folyamatosan hazudott.

– A metanoia. – ajkaim enyhe mosolyra húzódtak, ahogy jobb szemöldökét megemelve, arca egy számomra szórakoztató ábrázatot öltött. Szerettem benne, hogy mimikáinak tárháza ilyen nagy. – És tudod, mit jelent a metanoia?

Látszólag beadta a derekát, vagy legalábbis sikerült kellően megragadnom figyelmét. Gyanakvóan megrázta fejét, s tekintetét az enyémbe fúrta. Kíváncsivá tettem.

– Valójában sok dolgot kifejez, – elfordítottam fejemet, s a folyóvíztükrében gyönyörködtem tovább. Talán egy kicsit zavarba jöttem akkor. – de múltkor a töri tanárom azt mondta, hogy a pozitív véleményváltozást, vagyis a megtérést hívták így a görög bibliában. Te jutottál eszembe róla.

Elmotyogtam. Határozottan ki akartam mondani, de helyette pirosodó orcáimmal lesütöttem szemeimet, és elmotyogtam. Hosszú másodpercekig nem kaptam semmilyen reakciót, s felnézni is féltem. Megijesztett ez a hirtelen jött érzés, az, hogy minden előzmény nélkül én lettem az, aki nem bírja a gondolatait megosztani.

– Miért? – suttogott, de ahogy közelebb hajolt hozzám, tökéletesen hallottam minden szavát.

– Arra gondoltam, vajon én képes lennék-e megtéríteni téged. – túl sok energiámba telt felemelnem álamat, de sikerült rápillantanom. S mint minden egyes alkalommal, Jaemin csillogó tekintete most is magával ragadott. Úgy pislogott rám, mintha valamiféle csodálni való ember lennék. Vártam, hogy mikor ölti újra magára a nagyképű álarcát, s hallat egy lenéző nevetést.

Ehelyett viszont csak elismerően hümmögött, s a víz felé sandított. Büszke voltam magamra. Talán ha nem is tartott ez örökké, csupán pár percig, esetleg még néhány óráig, a gondolatai most már nem a lelkét körbeölelő démonok irányították. Akkor az igazi Jaemin ült mellettem.

– Azt hittem valami virágnév lesz. – elkalandoztam lágy vonásaiban, homlokára tapadt csapzott tincseiben, s a szemében megcsillanó holdban. Olyan egyszerű és védtelen volt, mint egy kölyök macska, aki folyamatosan az anyja után sír. Ez volt az a Jaemin, akibe én beleszerettem.

– Talán a mentára gondolhattál. 

Invicta || XINGCHUL

   Az Invicta már több mint tíz napja nem kötött ki. Elszántan indult neki útjának, határozottan, akár egy vakmerő istenség. De a lelkesedés szép lassan, az élelem fogytával, a nap és hold monoton váltakozásával alább hagyni látszott. Elvesztek, hiába nem mondta ki senki, mindenki tisztában volt vele.

  Yixing, a felfedező út vezetője volt az egyetlen, akinek ambíciói megrendíthetetlenek voltak. Nem érdekelte, ha nem tudott enni, vagy ha matrózai neki sírtak félelmükben, ő rendíthetetlenül ment előre.

  – Uram, délre kéne fordulnunk. – jelent meg mellette hű térképésze, Baekhyun, a hajókormány mellett. Az idő meglehetősen vészjósló volt, habár a szél lágyan lebegtette Yixing fekete tincseit, a sötét felhők barátságtalanul közeledtek feléjük. – Egyenesen a vihar közepébe haladunk!

  – Nézd azt ott! – Yixing teljes nyugodtsággal mutatott a távolba, mire a térképész orrán feljebb tolva szemüvegét hunyorgott az idősebb ujjának irányába. Valahol a dühös ég alatt, egy sziklás szigetet lehetett kivenni. De túl jelentéktelen volt ahhoz, hogy komolyan lehessen venni.

  – Uram, ez túl veszélyes, nem csak egy kis esőről van itt szó! – életében először engedett meg magának Baekhyun magasabb hangot főnökével szemben, de egyből meg is bánta, ahogy az letorkolóan pillantott rá. Inkább fülét-farkát behúzva sietett vissza a fedélzetre, hogy felkészítse társait a legrosszabbra.

  Yixinget sosem tartották teljesen normális embernek, matrózai az elmúlt napokban teljes mértékben megbizonyosodhattak róla, hogy nincs ki mind a négy kereke. Volt egy furcsa szokása; mindig mikor gondolataiba merült elkezdett dudorászni egy dalt. Ám míg ő vígan elvolt a saját világában a körülötte lévőknek a hideg futkosott hátán. Nem ismerték a különös dallamot, de biztosak voltak benne, hogy valamilyen gyászmeneti szerzemény lehet. Olyan volt, mintha Yixing a saját halálukért énekelt volna.

  Yixing valamiben tényleg különbözött a többiektől. Hallott valamit, amit a többiek nem. Valamilyen csodálatos, nem evilági éneket. S egész útján erre az énekre hallgatva cselekedett. Ez a gyönyörű hang volt, mely most a vihar belsejébe hívta őt.

  A hullámok felerősödtek, az eső eleredt, a hajó hánykolódni kezdett. Az egész fedélzet megbolondulva rohangált valami menekülő út után kutatva, reménytelenül. Hiába próbálta a kormányos délre terelni Invictát, az egyre csak közeledett a sziklasziget felé.

  Hirtelen torpant meg egy emberként a hajó összes utasa, a dal, mely vezetőjük elméjét fogva tartotta, őket is megtalálta. Lágy, s kellemes fiatal férfihang csalogatta őket egyre közelebb a sziklákhoz, s ők, mint tehetetlen bábok, engedelmeskedtek.

  Invicta mint egy hanyag fadarab csapódott neki az első sziklának, ezzel léket kapva, majd a másodiknak, mely már a tenger mélyére küldte. Mégis, a matrózok nem siettek a mentőcsónakokhoz, elméjüket elborította a szirének dalának fekete köde, s reménytelenül vesztek el a sötétségben.

  Yixing szíve nagyot dobbant, ahogy megpillantotta az égszín hajú, gyönyörű férfit a fölötte magasodó sziklaszirt tetején, neki énekelve. Kezét nyújtotta, s boldogságos életet ígért neki. Magasztos gyermekmesében mutatta be a mennyek országát, hova belépést kínált.

  Yixing elfogadva a menedéket nyújtó kezet, hagyta hátra maga mögött haldokló legénységét. Meg akarta érinteni a ragyogó szirén arcát; érezni akarta karjait derekai körül, miközben lágy csókokkal illeti. Úgy, mint régen.

  – Heechul… – suttogta szerelmének nevét ajkaira.

 S a mámorító érzés egyszeriben megszakadt, Yixing elméje hosszú idő után tisztává vált.

  – Te meghaltál. – a felismerés, mint egy villámcsapás hasított keresztül rajta.

  A szirén vonásai megváltoztak, eltűnt a jellegzetes, bájos mosoly, a harapnivaló orcák, éjfekete haja, hínárrá változott. Tekintete elsötétedett, s a dal abba maradt. A tenger éktelen haragra gerjedt.

  Yixing ha tehette volna, akkor sem tudott volna menekülni végzete elől. Lelke valójában már hosszú idők óta halott volt, melyet csak a dalok tartottak életben. De a szirén elhallgatott, s Yixinget örök sírjába üldözte, az Invictára, a tenger homályos fenekére. 

az Invicta latinul le nem győzöttet jelent.

Viszlát 2016 || Hello 2017

  Sziasztok! Az eddigi bejegyzésektől eltérően, most nem történettel jöttem - pedig nem ártana -, hanem egy ilyen évbúcsúztatóval? Nem is tudom igazán minek is hívjam, de szeretnék benne minden elmagyarázni, kivesézni, és megosztani veletek a 2017-es terveimet. 

  Aki elég szemfüles, az láthatta, hogy a napokban le került a Vesztes Győztes menüpont, és az összes hozzá tartozó bejegyzés. Nem akarok fölösleges dumát lenyomni ezzel kapcsolatban, egyszerűen nem vállaltam a vele járó kihívásokat. Mert habár a fejemben meg volt a történet, sokkal több kidolgozást igényelt volna megosztás előtt. Ennek ellenére megküzdhettem volna vele, és végig csinálhattam volna, de nem éreztem fair-nek, hogy ilyen sokat kell várnotok a részekre. Úgy hogy sajnos, nem a Vesztes győztes lesz az első befejezett történetem. 

Ez persze nem azt jelenti, hogy sosem fogom újra elővenni. Talán a jövőben - valamelyik Monsta X comeback után - újra ihletre kapok, és kidolgozom teljesen. De ez nagyon képlékeny, tényleg nem akarok olyat mondani, ami nem biztos. 

  Viszont nézzük 2016 sikereit. Augusztus nyolcadikán nyitotta meg kapuit a blogom, s azóta huszonkét bejegyzést tudhat maga mögött (a törölteket leszámítva). Ebből pedig sok ideig a Junchul volt a legolvasottabb, de képzeljétek, pár hete átvette a vezetést a Jichanom. Amúgy pedig az öt hónap alatt, közel ötezer megjelenítése volt a blogomnak. 

  Egy kicsit alább hagyott az aktivitásom az elmúlt időszakban, de bevallom, amilyen nehezen álltam neki ennek a blognak, annyira elégedett vagyok vele. Nem teremtettem csodát, de a saját elvárásaimnak szerintem megfelelően teljesítettem. És remélhetőleg a tieiteknek is.

  Viszont, hogy ha egy évnek vége van, akkor kezdődik egy újabb, ugye? 2017 roppant sokat tartogat magában, ugyanis én és egy nagyon jó barátnőm kitaláltunk egy kihívást, BOOM BOOM PROJECT néven.

  Egész évben, háromszázhatvanöt napon keresztül, minden negyedik napon kirakunk egy újabb egypercest, vagy rövidebb one shot-ot egy SEVENTEEN shippel. Mert mi, mindenkit összeírunk mindenkivel, ezzel megdöntve a legtaszítóbb párosokat is. Egy év és 78 páros. Talán egy kicsit nagy falat lesz, de ha már 2017 úgy is a SEVENTEEN éve lesz, akkor már mi is emlékezetessé fogjuk próbáljuk tenni. 

 A párosok teljesen random fognak egymás után következni, az egészet megbízható módon sorsoltuk ki. Az első történet megjelenésének időpontja pedig nem mást, mint 2017 JANUÁR ELSEJE!

A történeteket pedig itt tudjátok megnézni: xxxxxx

  Így utólag szeretnék nektek Boldog Karácsonyt és Kellemes Újévet kívánni! Jövőre találkozunk! ;)

Fagyöngy || MARKSUNG

   A helyiséget kellemes hangulat járta át. Aranyszínű égők villogtak a karácsonyfa díszeire, ahogy körbeölelték a fenyő ágait. A háttérben halkan szólt valamiféle kétezres évekbeli karácsonyi lemez, miközben a tizenhat fiú egy családként ette az ünnepi menüt.

   Egy pillanatig Jisung kellemes kuncogása uralta a teret, de azt hamar elnyomta a többiek hangos nevetése. Hosszú idők óta ez volt az első alkalom, hogy ilyen jól érezték magukat egymás társaságában.

   A vacsora alatt mindent áttárgyaltak; jövőbeli terveket és múltbeli sérelmeket egyaránt. Csupán Jisung volt az, aki végig csöndben hallgatta a többieket. Ő volt a legfiatalabb, rá mindig különösképpen figyeltek. Sosem bántódott meg, és sosem bántott meg senkit. S a jövőre nézve sem voltak nagy tervei. Csak továbbra is ennek a kellemes családnak a tagja akart lenni, s velük nevetni, pont úgy, mint ahogy akkor tette.

   Észre sem vette, hogy Mark a szeme sarkából minden egyes rezzenését figyeli. Szeretett elveszni a fiatalabb gyermeki szépségében, ahogy mosolyakor szemei cérnavékonyságúra szőkülnek, s előbukkanak fehér fogai.  Sosem állt különösebben közel Jisunghoz, de ennek ellenére is sikerült felkeltenie az érdeklődését. Úgy érezte gondoskodnia kell róla, mint ahogy azt egy jó báty csinálja.

   A vacsora végeztével Jisung egyből ugrott a tányérokért, hogy azokat a konyhába vigye. Kicsit bénázott, nem volt könnyű tizenhat tányért egybe rakni, majd azt kézben kivinni. Természetesen senki sem szúrta ki a szerencsétlenkedő fiút, el voltak foglalva a tévében éppen műsorban lévő komédiával. Egyedül Mark volt az, aki odapattant a fiatalabbhoz, amikor az majdnem leejtett mindent.

   – Óvatosabban! –szólt rá riadtan, mire Jisung arcára fintor szökött.

– Próbálj meg te egyedül elbírni ennyi tányért! – szólt vissza kötekedve. Valahogy nem jutott el hozzá a mondatba rejtett apró aggodalom.

   Mark, kérdés nélkül vette el tőle több mint a felét, majd előre indult. Átlépve a konyha küszöbén, kiszúrta a szemöldökfára erősített apró leveleket. Sejtelmes mosolyra húzva ajkait rakta le a tányérokat a pultra, majd fordult Jisung felé, aki még éppen csak akkor készült belépni a helyiségbe.

   Két nagy lépéssel előtte termet, ezzel elzárva az útját. A fiatalabb felhúzott szemöldökkel nézett fel Markra, aki ezt a pillanatot kihasználva gyors puszit nyomott arcára.

  – Fagyöngy! – felelte egyféle okként, miközben az említett tárgy irányába mutatott. Jisung kipirult orcával vizslatta az idősebet, bele akart kötni, vagy még egyszer számon kérni, de torkán akadtak a szavakat.

   Mark borzasztóan aranyosnak tartotta ezt a kislányos zavart, de nem csodálhatta sokáig. Még azelőtt eliszkolt Jisung vékony alakja mellett, hogy az bármit is mondhatott volna.

   – Minek örülsz ennyire? – szólt hozzá Haechan, amikor meglátta Mark tejbetök módjára mosolygó ábrázatát, aki erre csak megrántotta vállait.

   – Karácsony van, és mindenki itt, ennek hogy nem lehet örülni?  – válaszolt barátjának, de közben, szokásához híven szeme sarkából figyelte a helyiségbe belépő fiatalabbat, ahogy még mindig megilletődve ült le Chenle mellé. 

Csalafintaság || EDKEY

   Edward fáradtan fetrengett elnyűtt pólójában ágyában, ezzel összegyűrve a paplant, aminek bevetésével annyit szenvedett még reggel. Habár egy igényes embernek próbálta mutatni magát, annak, aki jobban ismerte le sem tudta volna tagadni mennyire szétszórt és trehány alak is tud lenni ő valójában.

   Teljesen befoglalta az egész matracot, alig hagyva szabad helyet maga mellett. Még akkor sem húzta össze magát kisebbre, amikor párja belépett a helyiségbe. Szemét forgatva nézett végig a kényelmeskedő Edwardon, majd fintorogva ódaszólt neki.

– Ya! Most széttúrtál mindent! – a szürkéshajú tag semmit sem reagált, nyöszörögve fordította oldalra a fejét, szorosan összeszorítva pilláit. Hosszú napja volt, s a lehető leggyorsabban át akarta adni magát az álmok világának. Jelen pillanatban ez sem érdekelte – az ő szavaival élve –, hogy egy szexisten akarja arrébb lökdösni, mert nem fér be mellé.

   – Komolyan, Edward, menj már arrébb! – Az idősebb kezdett idegessé válni. Nyugodt énjétől szókatlanul erős mozdulatokkal tolta be a sarokba párját, majd még mielőtt az visszahódíthatta volna a szabaddá vált területet, bepattant mellé.

   Ám takaró már nem jutott neki, Edward teljesen maga alá gyűrte, s nem úgy nézett ki, mint akinek kedve lenne megmozdulni, csak hogy odaadja. Kibum egy ideig nézte a sötétben a fiatalabb tarkóját, majd huncut mosolyra görbültek ajkai, ahogy eszébe jutott egy csalafinta terv.

   Lassan karolta át Edwardot, miközben közelebb vonta magához. A fiatalabb szinte már reflexből simított Kibum karjára, s kezdett el játszadozni bőrével. Nyert ügyem van! – gondolta egyből.

   Elkezdte apró puszikkal hinteni Edward nyakát, felfelé haladva egészen a füle tövéig. Majd ott váratlanul beleharapott annak cimpájába. A fiatalabb teljesen meghökkenve pördült másik oldalára, hogy szembe kerülhessen támadójával. Kérdő pillantással kereste párja fekete íriszeit, de a sötétben nem látott semmit az ablakon át beszűrődő hold fényén kívül.

   – Hyung, ezt miért csináltad, nagyon fáradt vagyok! – nyüszített fel halkan, de ignorálva lett. Kibum egyszerűen átnyúlt dereka felett, s magukra terítette a takarót, ezzel végre meleget adva átfagyott lábainak.

– Ne is álmodozz, csak szimplán olyan vagy, mint egy rossz kölyökkutya. – szólt vissza keményen az idősebb, mintha haragudna, de gyengéd mozdulatai az ellenkezőjét mutatták.

   A lehető legközelebb húzta magához Edwardot, majd arcát mellkasába fúrva hagyta, hogy az álom a szemére jöjjön. Vagyis várta volna, ha párja nem alszik be két másodpercen belül, s terül el öntudatlanul az ágyban, újra elvéve tőle minden helyet. 

.-*-.

Edward Avila egy Amerikában született youtuber, aki jelenleg Szüulban él, és ott csinálja az angol nyelvű videóit, beauty és lifestyle stílusban. Igazából Wonho az óriási kedvence, de mielőtt ezt én tudtam volna nagyon nagyon shippeltem Key-vel, szóval muszáj volt ezt megírnom miattuk. :D